„Éjszaka ágyamban kerestem, akit szeret a lelkem. De hiába kerestem, nem találtam. „Azért hát fölkelek, bejárom a várost, keresem a tereken és az utcákon, akit szeret a lelkem.” Hiába kerestem, nem találtam! Találkoztam az őrökkel, akik a várost járták. „Nem láttátok, akit szeret a lelkem?” Alig mentem tovább, otthagyva őket, megtaláltam, akit szeret a lelkem. Belekapaszkodtam, és nem engedem el, amíg be nem viszem anyámnak házába, annak szobájába, ki méhében hordozott.”(Énekek éneke 3. fejezet…)

Mondanál-e nekem egy verset? Rajzolnál nekem egy bárányt? Lennél kedves főzni nekem valamit? Mindegy mit, finomat. Felolvasnál? Lenne kedved a legdrágább kincsedet, az idődet megosztani velem? Hát volna? Akadna? Nincs más dolgod? Hisz annyi ember van még? Annyi szép, annyi okos, és még ott vannak a roppant gazdagok.

Édes istenem. Látod? Óvatlan voltam, beleraktam a kisvasútba a lelkem, az meg most körbe-körbe.

Olyan csillagos az éjszaka, olyan jól lehet most valakit bolondul keresni, olyan jó most menni a vágyak után, szimatolni, erre járt? Merre járt? Ágyamban hiába keresem, utcákat hiába járok, hosszú, végtelen utakat végigmászok. Hegyet hágék, lőtöt lépék. Minden szárnyas oltár mögött őt látom, minden Túró Rudival őt várom, csábítom, magamhoz éneklem. Virágot, ha látok, mindent csokorba én szedem. Templomba is csak azért, hátha ott van, hátha ott imádkozik.

Vagy egy kocsma mélyén, egy rossz ágy szélén, meztelenül sírdogál. És csak arra vár, hogy megtaláljam, hogy magamhoz szorítsam, hogy…

Nem láttátok, kit szeret az én lelkem? Fordulnak a novemberi arcok, hullanak a rozsdabarna levelek, kisírt szemmel hol lelem, hol van az én életem, de hol?

"Az az út, amelyen a legkisebb kitérő nélkül végigmennek, sehova se vezet..." (Frank Herbert)

Te! Alszol? Még nem? Hagyjalak? Várj még egy kicsit, csak ezt hallgasd meg! Tudom, hogy korán kell kelned, meg ilyenkor már Téged semmi sem érdekel, legfeljebb ha kényeztetnélek…

Te! Tényleg ne aludj már! Van egy ötletem! Veszünk egy kis darab szőlőt. Egerben! Persze, hogy ott! Imádod a várost. Sokkal jobban ismered, mint én. Igen! Egerben. Egy darab szőlőt. Ott nyújtózkodik majd fel a hegyre. Építünk egy csinos házat az aljába. Nagy konyha lesz, ahol főzheted szakmában a garnélás tésztát, meg bármikor körbefuthatod, csak úgy edzésként.  Meg lesz egy álom nappalink, kandallóval. És a hálószoba is meleg lesz; nem hűvös, úgy ahogy te szereted.

Te! Én bort szeretnék csinálni! Olyan bort, hogy egy este, amikor kopognak, akkor maga az Úr álljon az ajtóban, hogy inna, meg vinne, vinne tőlünk. Olyan bort akarok csinálni, hogy sose legyen többet szomorú a világ, a részegekre meg tudod, angyalka vigyáz. Olyan bort szeretnék, amitől könnyebb lesz a szerelem, amitől még az is mosolyog, akinek nincs miért! Olyan bort, hogy tőlem vigyék az összes misebort, hogy ez legyen a bűnbocsánat íze szentáldozás után...

Meg olyan bort, hogy sose tudj elhagyni, ha meg is haragudnál rám, mert erre is volt már példa, hát hamar felejtsd a bút, a bánatot, nekem rögvest megbocsáss, és vén fejem, az ősz hajam is úgy szeresd, mint egy húszévesét, akinek minden szála fekete még.

Jajj, te lány! Hát te lennél a marketinges, fogadnád a csoportokat, cicáznál a férfiakkal, de minden este mellém bújnál és annyit suttognál; sose szerettem mást… Másban is csak téged. A különbséget. Bárhová mentem, bárhol jártam, csak rád vártam, csak te voltál minden gondoltban, neked beszéltem, veled pereltem, téged bántottalak, hogy aztán szép szavakkal takarjalak… És olyan gőz lenne a konyhában, hogy meztelenül is állhatnál, úgysem pirulnék bele…

Te! Ne aludj már! Veszünk egy darab szőlőt! Hogy nem értünk hozzá? Persze, hogy nem! Hát a szerelemhez értettünk? Ahhoz sem! Csinálni kell, oszt megjön a kedved! Táncolni, aztán lesz majd zene is hozzá. Bele kell bukni, ezerszer, mint a szerelembe. Bele, néha haragudni, fájni, dühödten őrjöngeni, mert ilyen az élet, aztán az ágyban békülni, úgy hogy a végén csak a lihegés, meg a mosoly maradjon.  A borban nem csak az igazság, hanem a szerelem, meg a világbéke is lakik.

Te, én megiszom a Titiék összes Komfortzónáját. Akkor sem hagyok belőle, ha tudom holnap megkóstolnád, ami marad. De hát tudod, ami marad, az a harag. Most miért mondod, hogy ne vihogjak?

Hallod! Vegyünk egy csepp szőlőt! Egerben. Neked kell majd főzni, meg háziasszony lenni! Neked kell majd okosan, mert én bolond vagyok. Engem szédít a bor, meg a mámor, a szád, a feneked, az kézrevaló melled. Aztán neked kell majd a bókokat bezsebelni, mert a bornál, csak Te lennél kelendőbb. Neked kell majd a címkét megtervezni, a tévének, rádiónak beszélni, neked kell majd az összes díjat hetykén átvenni. Én meg megyek metszek, kacsolok, permetezek, szüretelek. Csendesen szendergek majd a pince előtt és vigyázom a bor álmát…

Te… Most miért mondod, hogy bolond vagyok? Meg, hogy egy nagy, romantikus hülye? Mondom, veszünk egy kis szőlőt. Egerben. És olyan bort készítek majd, hogy hét nyelven beszél, ha iszod, csak engem látsz majd férfinak, ebben az életben csak engem szeretsz…

Félálomban felelsz; hogy én mekkora gyerek… Gyerek… - mondogatod és lassan elalszol. Én meg egész éjjel tanulom, hogy lesz a szőlőből, a mustból bor…

S míg álmodsz, én a tőkék között, szelíd mosollyal is hizlalom a szerelmetes fürtöket..

Korfu északnyugati szeglete maga a szépség. Sidariból egy keskeny, semmi kis aszfaltcsík vezet a Sunset beach irányába. A Sunset beach nevével ellentétben nem strand, hanem egy taverna. De nem akármilyen! A magas homokkő szélén építették és aki létrehozta bizonyára rendkívül optimista ember. Nem félt attól, hogy egyszer addig ostromolják a hullámok a magaspartot, hogy az majd beleszédül a legkékebb habokba. A Sunset beach-ről egyébként a világ egyik legszebb naplementéjét lehet átélni, feltéve, ha nyitott vagy a romantikára, veled van a lány, akit szeretsz és hiszed, nincs szebb, különösebb hely a világon. Ha csak egy pillanatig is elhiszed. A Sunset tavernával egyébként nem ér véget a világ, meg a Durell-Sissi-sziget. Aki szépen lecaplat a görögösen készített betonlépcsőkön a már valódi Logas-beach-en találja magát.

A homokja olyan, mintha hanyagul Napkor határában bányászták volna ki és egész nap vizet engedett volna rá, Jóska bá’. Felázott homok. Csak, amikor hátat fordítasz Aquaman világának, akkor jössz rá, hová is érkeztél; vagy 60-80 méter magas fal meredezik előtted, az égbe törve. Aki már látott fotót a Cape Dastristról, az tudja, milyen földöntúli szépségű itt Korfu. Milyen mesés, milyen lélegzetelállítóan festői. Sajnálom, hogy nem ismerem az összes regét, mondát, mesét Korfuról. Még Szent Spiridonról is csak annyi jut eszembe, hogy ugyan Cipruson született, de földi maradványait a Kerkira apró templomában őrzik. Meg annyit, hogy állítólag, amikor a törökök a 18. században Korfut ostromolták a parton megjelent a szent és kezében egy fáklyával ijesztegetette és fenyegette a török katonákat, akik között pánik tört ki… De majd kitalálok meséket. Ezeken a hosszú estéken majd odaképzelem magam. Leszek várkapitány odafent, a fellegvárban Angelokastroban és a török pasa lányát lopom el, hajójára rajtaütve, mint egy kalóz. Esetleg botcsinálta szerzetes, aki meglát a parton napozni, és onnan kezdve se éjjele, se nappala, nem kell már a zsolozsma... "Térjél már meg, Páter!" "Jobban imádkozzál!" Térjel meg az Istenhez!" De akkor már nekem mondhat bárki, bármit, én akkor már csak érted, miattad bolondulok. Mert állítólag a görögök szerint a férfi csak kétféle lehet. Az egyik Odüsszeusz, a másik meg Zorba. De hát édes Istenem! Van egyáltalán a kettő közt különbség???

De vissza Sidarihoz. A homokkővel nagyon szeret játszani a tenger. Sidari tagolt partjánál található egy apró, csoda kis öböl. Ha itt valaki bátran úszni kezd, észre veheti, hogy lyukat fúrt a víz a „kőbe”. Nem is lyuk ez, igazi csatornaszerű barlanggal akad dolgunk. Ez a Canal D’Amour, amit feltétlenül a párunkkal, a szerelmünkkel kell átúszni, mert akkor sose múlik majd az egymás iránti érzés… Sokan mondják, Korfu nem Görögország. Hol van még ide Athén, Kréta, Rodosz!?! Sok az albán, kultúráját meg az erős, olasz hatás formálta. Pedig sokan leírják; ez a sziget már szerepel az Odüsszeiában, és a Cassiopiban rendezett versmondó verseny olyan híres volt, hogy egyszer még az ifjú Nero, a későbbi „véres költő”, is eljött, hogy megmérettesse tehetségét…

Most november van. Odalent örökzöld fák között lehet vagy 15-20 fok. A nyáron a turistáktól telt házas kis halászfalvak most üresek. A szélben nem kavarog souvlaki, a crepes, meg a friss baklava illata.

Emlékszem életem első motoros túrája Benitesből Cavosba vezetett és soha, de még addig nem élveztem annyira az édes, sós, földes, fűszeres és zöld illatok játékát az orromban. Soha nem tűnt még fel, hogy ennyire mesésen bódító lehet egy "világ" illata. (Korfu, jószagú sziget!) Hogy, akkor ott először értettem meg, mit jelent a kék öböl, meg a narancs vitorlák sora, hogy milyen fáról enni a fügét, hogy a kaktuszfüge apró tüskéi napokig szúrnak, hogy az út széli árustól vett görögdinnye itt a legédesebb, hogy az apartmanban kevert koktélba az utcáról szedett citromot facsartuk. Korfu még nem Görögország. Nem a világ közepe, de belépő a mennyországba. Korfu nélkül soha nem jutottam volna el Zakintoszra és Kefalóniára. Korfu nélkül nem értettem volna meg a Skinari alatti csodaöblöt, meg a Melissani-barlang örök titkait…

És ha most lehunyom a szemem, akkor a „hókarú” Nauszikaára gondolok, meg arra, hogy az élet nagy játékos, és ha nem kellek még, egyelőre ministránsnak az Úr mellé, nem szólít hirtelen magához, akkor lesz még időm, lent délen. Lesz még számoszi bor, meg paradicsomos húsgombóc, esetleg Stifado, úgy, ahogy csak a görögök tudják… Meg egy zenész, aki csak nekünk játszik…

A fékezetten drágult benzin hajtja a kocsim. Megyek haza. Futok, szaladok. Nemcsak azért, mert apám úgy döntött, egy évvel idősebb lesz, hanem mert édesanyám a telefonba súgta; - Ha jössz, megosztok veled egy titkot…

Édesanya nagyon sejtelmes. Nagyon titokzatos. Mint egy Agatha Christie, vagy egy Stephen King regény. Szóval a világban épp most rakják tele az őrület kályháját. Rotterdamban épp most üvöltik a szabadságtól részegültek a rendőröknek, hogy fasiszták… Aztán felgyújtanak egy rendőrautót, meg néhány civil járművet is, és jól betörik a szomszéd boltos kirakatát. Mert fasizmus van. COVID-fasizmus. Aha, értem. Itthon egy elbaszott kampánnyal rátolunk mindent az oltatlanokra, osszad meg, oszt uralkodj. Régi játszma ez, semmivel sem jobb, mint hagyni tombolni a bolondokat Nyugaton. Ausztria legalább lakatot tesz házra, ajtóra, így egyszerűbb, de negyvenezer laposföld hívó, alusisakos azért csak az utcára vonul és azok, akik még soha nem láttak közelről diktatúrát, most nagyon dühösen felvonulnak! Mert erőt kell demonstrálni… Hát demonstrálnak az egészség ellen...

Kikapcsolom a rádiót. Nem, nem kell ez nekem. A pendrive-ről egyszer csak Geszti kezd énekelni…

Mondod itt élsz mióta Isten háta mögött

És azért utazol néha, hogy legyél a szeme előtt

Ha mondom csá akkor indulnék most, hogy így elmondatott

Értem már, hogy mért kezdesz háttal annyi rossz mondatot

Robog a kocsi, benne ül a kicsi Zsolti és amikor befordul a József Attila utcába, ismét gyerek lesz. Aki a banánüléses Csepellel, itt nőtt fel. Viszem a „börszdéj” ajándékot. A Drageé-ból olyan étcsokis tortát, hogy párja nincsen, meg egy üveg Kopárt, hogy csak ez legyen kopár, meg száraz, az esténk az sose!

Édesanyám rottyant a leves alá. Amíg felforr a tükrös lé, asztalra kerül a főtt hús. Nálunk szigorúan a leves előtt. Érkezik, pontosan, mint a Sinkanszen. Nincs késedelem, nincs várakozás. Jön, nagy adag zöldség kíséretében. Egy nemhízott libamáj megremeg a répa, a karalábé, a kelbimbó, meg a karfiolsánc között. Jaj azok az illatok, jaj ezek az ízek. Ez nem Szindbád levese. Ez a családé, ez az összetartozás, hazaérkezés, ez az otthon melege levese. Ez a forró szeretet, ez a mindenen is túlmutató örömforrás, a végső boldogság, a Veszta-szűzek hagyatéka…

- Ezt kellene enni mindenkinek, akkor nem lenne járvány, meg vírus! – nevet anyukám. És tudom igaza van. Nem csak oltásra lenne szükség, hanem húslevesre. Hazaira, otthonira, családira, édesanya félére. Ebben van a titok. Itt az örök gyógyszer járvány, frász, depresszió ellen…

Aztán jött még rakott kelkáposzta, a világ legjobban mívelt rántott húsa, házi burgonyával, meg felvágtuk a tortát is. Ilyen volt ez a születésnap. Ilyen világmegváltó, járványlaposító, féregűző…

És jóllehet apukám kezét a héten műtötte Sztányi doktor alagút-szindrómával, és közben arra is panaszkodott, hogy fáj a háta, nehezen alszik, azért csak kiforogta magát egy kis nevetés, egy kis boldogság… Hetven felett az élet olyan lehet, mint örökösen szállóigéket, meg bölcs idézeteket olvasni. Hetven felett olyan lehet, mint a Kányádi versben…

s már nem is a lába

a botja hozza

az én hetvenen túli

földig alázott

édesapámat…

Aztán gurulok vissza. Geszti ripít… Az emlék röpít. És mosolygok, hogy vasárnapra hozok egy adagot a koronavírussal is elbánni képes, mesés húslevesből. Meg töltikét bele és frissen gyúrt gyufatésztát, hogy ne legyen ez a gyógyszer cseppet sem üres…

Múlt pénteken fent voltam a hegyen. Tudod jól, a novembert haszontalan hónapnak tartom, ahogy a januárt is. Csupa várakozás, az egyik karácsony előtt, a másik karácsony után. Fogynak a napok, a másikban meg úgy nőnek, olyan óvatosan, semmitmondóan, hogy észre sem lehet venni. És ez a fránya hideg… Mászik be a házba… Emlékszel, északi fekvésű a hálószobám. Nyáron isteni. Klíma sem kell, de télen; valahogy az az érzésem, hogy maga tél, ez az elhagyott, kisemmizett, hideg, hisztérikus nő is az én ágyamban alszik. Nincs az a kazán, az a paplan, takaró, ami képes lenne felmelegíteni.

Kedvem lenne kiradírozni a novembert, meg a januárt a naptárból. Minek az oda? Csak az idő telik velük. Jöjjön már a karácsony, aztán hipp-hopp legyen február közepe, amikor valahogy még a cinkék, verebek, meg a fekete rigók is másképp kezdenek fütyülni a világra…

Szóval, múlt pénteken fent voltam a hegyen. Tolcsva után, egy mesés kastély néz a főútra. Ott ücsörög fent egy dombon, a csoda furmintok és hárslevelű tőkék között és mint egy gazdag, érett femme fatale csábítja a férfiakat. Eh, nem is nő az, hanem egy hófehérbe öltözött, jó családból származó katonatiszt, aki elcsavarja a lányok szívét, aki fessen, snájdig könnyedséggel néz a naplementébe.

Mert ez a novemberi nap ezt is megadta. Tessék elképzelni, azt a pillanatot, amikor a novemberi délutánban elég egy ing, egy könnyű kabát, egy mellény, mert az időjárás úgy döntött csodát csinál. A légtömegek, az áramlatok, a könnyű szellők, mind-mind fityiszt mutatnak a naptárnak. Jön délről valami csodarezgés, hozza a Földközi-tenger illatát és a hosszú, sárgás fényekben valahogy másképp csillan meg a mosolyod, másképp táncol a fény a szemed íriszén. És csak mormogod, hogy „köszönöm Istenem!”. Hogy vénülő fejem köré csillagport lebegtetsz, hogy magamban a rőzse dalokon túl, újra szembe találkozhatok ezzel a cédával, ezzel szemtelen fruskával, ezzel a bolond szívemmel cicázó lánnyal; a boldogsággal.

És lehet-e boldogság illata a barnuló szőlőlevélnek, egy üres, de méheket vonzó borosüvegnek? Jöhet-e még pillanat, amikor én vagyok az élet császára? Hiszen akármilyen is ez a mai nap, holnap, holnapután ez lesz a megszépült múlt.

„Mert bárhogy van úgy tesz, mindig úgy tesz velünk a jövő. Hogy visszanézve majd most lesz a régi szép idő….”

És időnként meg kell birkózni azzal, hogy úgy raknak ki a kocsiból, mint feleslegessé vált kutyakölyköt, zsákban, úgy érkezel meg valahová, hogy te vagy a postafordultával visszaküldött, el sem olvasott levél; elásnak, földet dobnak rád. És, amikor onnan is visszajössz, visszafordulsz, ahonnan Latinovits, Soós Imre, Márai, vagy Seress Rezső már nem tudott, akkor a makacs halottak együgyűségével várod, hogy valaki bejöjjön és azt mondja; ez a darab eddig tartott… És aztán ahelyett, hogy valami bolond „zs”-kategóriás zombifilmmé fejlődne a történet, szíve nő a halottnak… És ha szíve van, akkor már nem lehet halott…

Szóval, van az a novemberi délután. Van az a novemberi péntek, amikor fölfelé a Kincsem-birtok felé megérted, hogy miért nem azé, aki fut…Miért nem azé, aki törekszik... Hanem azé, aki képes újra és újra rácsodálkozni az életre, adni neki egy új esélyt, ha kell költözik, kiköltözik, elköltözik. Elfut, elszalad. Visszatér, mint a bumeráng. Ha kell felemel, és szorít, ölel és csókol. És persze, ha minden egész eltörött és az emberben a hit sem hisz már, ha kell, ha nagy a szükség, ha nem megy másképp, akkor egyszer csak melléd lép az Isten, hogy megáldjon. És küld egy angyalt. Persze, hogy küld! Küld egy angyalt, aki nem beszél, aki hallgat, aki csak mosolyog és dúdolja a  bolond zenéid...

Aztán, amikor rádöbbensz a csodára, csak nézel bele a nyugati égbolton süllyedő napba, nézed a vérnarancs színek táncoló giccsét, az alkony, - novemberhez képest - egészen szokatlan drámáját és tudod, nem csak szíve nőtt a holtnak, hanem az Isten újra tenyerére vette. Újra.

Táncolni kellene… Hosszan… Ahogy csókolózni. Végtelenül, míg ki nem hűl a Nap…  

Várj. Várj míg felkel majd a nap. Várj míg felnőtt leszel. Várj. Te csak várj.

Édesanyámnak, szegénykémnek, gyerekkoromban általában kétfélét kellett főznie. Édesapám például nem szerette, szereti a rántott húst, én meg csak azon szerettem volna élni… Édesapa olyan, - akkor még számomra ehetetlen ételeket kedvelt -, mint a kelkáposzta-főzelék, a gulyásleves, a rakott krumpli, meg a gombás ételek. Én meg rántott húst szerettem volna enni, rizibizivel, sajtos csirkét, esetleg káposztás paszulyt, sok babbal, meg ha már kelkáposztáról van szó, rakottat vastagon megkenve tejföllel…  

És az Isten szerelmére sem voltam hajlandó enni, ha valami nem ízlett nekem… Anya pedig dolgozni járt, vezette a háztartást, főzött az akkoriban éjt-nappallá tévő édesapámra és próbált eleget tenni az egy szem, finnyás kisfia válogatós természetének… És persze próbálta megérteni, hogy a „pulya” miért szeretné, hogy minden nap prézlis vasárnap legyen. Szigorúan karajból, zsírmentes karéj nélkül, vékonyra klopfolva, duplapanírban, a rizsben pedig ne csak zöld labdák legyenek, hanem sok-sok petrezselyem is…  

Persze éhen nem maradhat a gyerek, így aztán édesanyám mindig megígérte, hogy lesz egy kis rántott hús, meg rizs, csak várjak egy picit és addig legyek szíves, valami mást enni.

És akkor nekem, az ígéret hallatán, felcsillant a szemem, apró szívembe a boldogság ígérete költözött és már csak az órát, a percet vártam, mikor hallom meg a klopfoló hangját, mikor kezdi vékony csíkban simogatni az orrcimpám a fortyogó étolaj, mikor kezdi betölteni a házat a leforrázott rizs semmivel sem összetéveszthető, mesés illata…

Mondom, egész nap, késő délutánig, kora estig képes voltam várni. Semmilyen más ételhez nem nyúlni, még akkor sem, ha éppen édesanya, vagy édesapa nap közben leimádkoztam nekem a csillagokat. Vártam. Makacsul. Konokul. Kopogó szemmel. Nagyokat kurranó, korgó gyomorral. Kitartóan, rendíthetetlenül. Mert úgy gondoltam, minden csak pótszer lenne, minden más falat csak öncsalás, magam átverése, nothing compares to you…

És ezt a bolond makacsságot, mai napig nem tudtam kinőni. Mai napig képes vagyok egész nap várni, egész nap szó nélkül tűrni, zokszó, panasz, különvélemény nélkül. Mert a várakozásban van valami szent, valami őrült, valami természetellenes. A szív és a vágyak lefagyasztása, téli álomba helyezése. Van ebben valami nagyon tudatos, hogy lecsendesíted a benned élő gyereket és valami boldog együgyűségben andalogva, remegve böjtölsz.

Fura elismerni, hogy felnőttként is képes vagyok ugyanígy a szívemnek, vágyaimnak, álmaimnak parancsolni és várni. Várni, mint egy faszent a templomban, böjtölni, mint egy remete; szent, de csendes extázisban térdepelni, és szobrozni.

Még akkor is, ha látszólag nem éri meg, ha elmúlik az életem, ha elveszítem a legszebb éveim, még akkor is ha ellentmond a józan észnek, ha nem érdemes, ha nem méltó, ha…

Mert a várakozás a szeretetből, a bizalomból és a reményből, valami megrögzött optimizmusból táplálkozik. Eljön majd az idő, eljön majd a pillanat, amikor a várakozás perceit visszafelé pergetve, az életem minden rejtélye érthető válik…

Azt hiszem, a végtelen, hat hetes görögkatolikus advent is ilyen. Negyven nap… Negyven éjjel, negyvenszer 24 óra… És ma meggyújtjuk az első gyertyát a hatból, hogy bízzunk benne, a végén meg lesz a rántott hús és a rizibizi is… Csak éppen, ebben az esetben sokkal többről van szó. És ez a várakozás attól iszonyú felemelő, hogy közben mindvégig kevesebb a fény és egyre nyomasztóbb a sötétség végtelennek tűnő, gyászos szőttese…

„Nézz az égre! Nézz az égre!” – ahogy Ágostonnak szóltak, fentről, valahonnan; „Tolle lege!”… De te csak nézz az égre és lásd meg, hogy a déli égbolt színpadán ma is ott a dráma. Vagy inkább a líra? Ahogy az égre lépnek, körbe-körbe, mint gyermekek játékszere, mint a mágikus látcsőbe, amibe ha néztél és egyet kattintottál, egy mese diaképsora pörgött végig. Ám, amit játszanak, hogy hol csúcsdíszt, hol ingaóra két fontos alkatrészét pillantod meg, az a költészet. Abban van valami mesés, hogy a Jupiter az aranycsavar, és róla lóg a Hold, ami akkor ott épp kileng, most történetesen balra… És a semmi, az ember, akinek a szemében, lencsén, íriszen a szívig jutva, életre kell az örök időmérték, az épp ütemre fut, az égi ingaóra ütemére. A szív izmai ütemre pumpálnak, a vér ütemesen kereng, ahogy a Jupiterről zsinórón lógva, a Hold, mint az inga nyelve kileng…

Második

A konyha nagy vegyészet. Ízek, zamatok, illatok tárháza ez, ahol bármi is lehetséges… Például megtudhatod, hogy egy harapás körtének, meg egy falat márványsajtnak a nyelved nászágy. Hol egymásba feledkezve, egymásba habarodva, egymással szeretkezve, valami új születik, valami fergeteges. Két önzés titkos párbaja, egymásnak ellentéteként az állati és a növényi eredet liezonja történik meg és a nyelved a nyoszolya, ahol az első éjszakának nem joga, hanem huncut kéje pecsételődik meg… Jaj, gondoltam, hát itt én vagyok a szerelem tanúja. Én érzem, hogy micsoda bolond, izgága, kusza érzésekből jön létre a frigy és önkéntelenül is mosolygom.

Harmadik

Az élet apró csodái követelnek vissza onnan, ahová maga-magam helyeztem. Mátészalkán láttam egy barokk halottas kocsit, és magamban dúdolni kezdtem;  „Bánatom hintaja nélküled visszajött…” És akkor ott, a mínuszokkal cicázó novemberi reggelen, megenyhült bennem a fagy. Megenyhült bennem az élet, hogy hát kürtöst, dudást csinált énbelőlem az Isten, ki poklot is megjárt, hogy megtanulja, hogyan kell fújni, szélben, hóban, fagyban! Az élet konok, de boldog dudása vagyok. És most már a semmi ágán is fújom, s nem vacog a szívem…  

Elhagyatva. Málló falú templomok nyirkos hidege bántja. A kufárok kacsintása. A mögötte összesúgó tömeg. A jajveszékelő csönd. A semmi nem történik fájdalma. A felismerés. Ennek így kellett lennie. Nézi a hortyogó tanítványokat. Dühhel. Ám a megvetés sáros utcájából visszafordul. Nem akar koszos lenni. Nem akar ítélkezni. Pedig megtehetné. De ha eddig megállta... Ha felnézne az égre és kérné. De akkor nem lenne meg, aminek lennie kell. Akkor az Isten nem menne végig az úton. Akkor az egésznek nem lenne értelme, célja. Félúton abbahagyni?

A szerelmere is gondol. Persze, hogy arra is. Hogy micsoda lehetőség! Szeretni valakit, minden áron. Felismerni benne a múlandót, a csúnyulót, a fáradót és szeretni ráncostól, betegestül. Málló testek plazmájából, mint halak ugrálnak ki a lelkek, utolszor a napfényre. 

Annyi mindent tudna. Annyi mindent ajándékozhatna nekik. Tudományt, válaszokat, nem csupán a hit, remény, szeretet balladai homályát. Annyi kézzelfogható dolgot. De van még idő. Lesz még idő... Csak ne feledjenek el szeretni. Amikor majd ők gyártanak értelmes lényeket... Ne felejtsenek el szeretni...

A szerelemre gondol. Az egyetlenre. Aki megérdemelte volna. De a nagy cél, a munka, a terv, a végzet, mind, mind fontosabb volt. 

Visszajövök még egészen ember lenni! Egészen. Nem drámai hős, nem a mindenség ura. Csak egy ember. Talán mint pintyezsolti. Aztán lehunyja a szemét. Megmosolyogja. Emez meg borotválkozás közben megpillantja arcában az urat..

Jó lehet bárónak lenni egy zöldberuházásról álmodó, végtelen nagy, rónaságon! Nagy fák között dámot, gímet etetni, aztán éjjel arra kelni, hogy barcog, meg bőg! Géppel szállni fölébe és közben mondogatni, nekem térkép e táj!

Mert a báró a Partiumból, - innen ni -  indult, s mivel a Tisza-parton akkor még nem sokat keresett, hát ésszel-szívvel nőtte ki magát. Navigare necesse est… Kenuból nagytőkéssé. Persze vannak azok az évek, amikor még minden olyan zavaros, akkor néha elég, ha jókor vagy jó helyen, de nála a báróság inkább arra magyarázat, hogy nem csupán a fortuna kegyeltje, hanem roppant tudatosan, lépésről-lépésre építkezve jutott el addig, ameddig.

Persze én a „munkásosztály” kiskaptiálisa, a semmi ágán vacogva, kinek porszemnek lenni is csak álom, hol vagyok ahhoz, hogy megkérdőjelezzem sorsát. Ám volt hogy fájt; a bárósághoz ebben az országban rendre hozzátartozik a kártyán szerzett birtok, meg az okos cserebere. Mert ebben azért én megláttam azt az örvényt, amikor elég ha egymás lapockáját lapogatjuk, együtt vadászunk, hol szarvasra, hol szőke, hosszú combú Icukára, vagy hajózunk délre, ahol egy tankolásból szegényházak tucatjaiba lehetne meleg ételt, de nem akarok én mán populista lenni, távol áll tőlem a koménizmus. Apage satanas! Meg messzire visz, nem is ez a téma. Egyébként is, ki vannak mostan isten gyermekei is stafírungozva. Az istenadta nép imádkozzék és vállalkozzék, ha tud… Orlando et laborando… Adnak, akinek adatik, meg lesz annak, aki ügyes, mert az akkor is, mindig is. Egyébként aprószemű báróság ez, kemény munka is van mögötte. A szemet meg, csak akkor érdemes kiszórni, ha egyébként is jön az eső, az égi áldás, mert egyébként éget… Kezet, növényt egyaránt.

De van neki lelke-szíve, áldoz is, művészetpárti a báró, keretezve meg van neki a magyar szépművészet színe-java és ha olyan gusztusa, hogy makkfák alatt szereti a tintahalat grillezni, azért évek óta áldoz, hozza a perselyt, az aprószemből kiforgott forintot, hogy tessék kőteni, tessék kenyeret meg cirkuszt, de főként tisztes színházi műsort. És olyankor ültünk mellé, kerestük kegyét, hogy de jó meg fej és adjon bátran, Isten tartsa meg jó szokását, el tudunk mi költeni többet is! Egyébként. Mondom aprószemű örömök ezek. Sok, kis, apró szemből kiforgott forintok, meg a hazafias lokálpatrióta, meg amúgy is mit számít neki; leírja az adóból! Csak ez attitűd, kérem. Adni derűt! És legyen mit leírni, az a titok, meg a tudomány, a báróság sava-borsa. 

És akkor egyszer csak fordul a kocka. Lesz közellenség. Lesz az ördög mecénása. Lesz belőle, akire kígyót meg békát. Lesz belőle álnok, üldöznivaló, kivert kutya.

És indul neki kicsi és nagy. Kik vállra vették egykor, kik pajzsukra emelve kiabálták; „mi Bárónk!” Mostan elhallgatva, oda sem nézve, tudomásul sem véve, hogy a báró trónfosztva, törvény elé citálva, naponta megírva, naponta semmizve, és élete immár kiáztatott teásfilter.

És azok, akik eddig, meg mindig is, mi, akik egy tálból csersznyéztünk, most hallgatunk. A magvakat elássuk. Hátha kikel, lesz másik nagy fa, majd az ad árnyékot, meg sok-sok pénzt... Háromszor tagadjuk meg. Vagy százszor is tán. Mert merészelt ügyesen, mert merészelt ellent mondani.

Ej, be szeretnék báró lenni. Fontos ember. Amolyan vidéki barbár, kinek nem parancsol a seregek ura. Be szeretnék aztán, amikor már forr benne a düh, kiállni a nemzetes urak elé, és kérdezni miért nem állhatják, és ha nem is, legalább ne így utálják. Nem hangolva, hanem törvény szerint, odabízva a bírókra, az a dolguk. Már, ha valóban van báró-eset, ha ezt ragozva tényleg bebizonyosodik; az éj leple alatt, fehér gallérban csente a forintokat és lett belőle hamis Krőzus, kinek trónját, - közérdekből és nem közmegfelelésből - illik ingatni. Addig meg csendben sepregessünk csak a saját portánkon.

Mert szeretem, ha a tiszta udvar, rendes ház nem csak propaganda.