A fékezetten drágult benzin hajtja a kocsim. Megyek haza. Futok, szaladok. Nemcsak azért, mert apám úgy döntött, egy évvel idősebb lesz, hanem mert édesanyám a telefonba súgta; - Ha jössz, megosztok veled egy titkot…

Édesanya nagyon sejtelmes. Nagyon titokzatos. Mint egy Agatha Christie, vagy egy Stephen King regény. Szóval a világban épp most rakják tele az őrület kályháját. Rotterdamban épp most üvöltik a szabadságtól részegültek a rendőröknek, hogy fasiszták… Aztán felgyújtanak egy rendőrautót, meg néhány civil járművet is, és jól betörik a szomszéd boltos kirakatát. Mert fasizmus van. COVID-fasizmus. Aha, értem. Itthon egy elbaszott kampánnyal rátolunk mindent az oltatlanokra, osszad meg, oszt uralkodj. Régi játszma ez, semmivel sem jobb, mint hagyni tombolni a bolondokat Nyugaton. Ausztria legalább lakatot tesz házra, ajtóra, így egyszerűbb, de negyvenezer laposföld hívó, alusisakos azért csak az utcára vonul és azok, akik még soha nem láttak közelről diktatúrát, most nagyon dühösen felvonulnak! Mert erőt kell demonstrálni… Hát demonstrálnak az egészség ellen...

Kikapcsolom a rádiót. Nem, nem kell ez nekem. A pendrive-ről egyszer csak Geszti kezd énekelni…

Mondod itt élsz mióta Isten háta mögött

És azért utazol néha, hogy legyél a szeme előtt

Ha mondom csá akkor indulnék most, hogy így elmondatott

Értem már, hogy mért kezdesz háttal annyi rossz mondatot

Robog a kocsi, benne ül a kicsi Zsolti és amikor befordul a József Attila utcába, ismét gyerek lesz. Aki a banánüléses Csepellel, itt nőtt fel. Viszem a „börszdéj” ajándékot. A Drageé-ból olyan étcsokis tortát, hogy párja nincsen, meg egy üveg Kopárt, hogy csak ez legyen kopár, meg száraz, az esténk az sose!

Édesanyám rottyant a leves alá. Amíg felforr a tükrös lé, asztalra kerül a főtt hús. Nálunk szigorúan a leves előtt. Érkezik, pontosan, mint a Sinkanszen. Nincs késedelem, nincs várakozás. Jön, nagy adag zöldség kíséretében. Egy nemhízott libamáj megremeg a répa, a karalábé, a kelbimbó, meg a karfiolsánc között. Jaj azok az illatok, jaj ezek az ízek. Ez nem Szindbád levese. Ez a családé, ez az összetartozás, hazaérkezés, ez az otthon melege levese. Ez a forró szeretet, ez a mindenen is túlmutató örömforrás, a végső boldogság, a Veszta-szűzek hagyatéka…

- Ezt kellene enni mindenkinek, akkor nem lenne járvány, meg vírus! – nevet anyukám. És tudom igaza van. Nem csak oltásra lenne szükség, hanem húslevesre. Hazaira, otthonira, családira, édesanya félére. Ebben van a titok. Itt az örök gyógyszer járvány, frász, depresszió ellen…

Aztán jött még rakott kelkáposzta, a világ legjobban mívelt rántott húsa, házi burgonyával, meg felvágtuk a tortát is. Ilyen volt ez a születésnap. Ilyen világmegváltó, járványlaposító, féregűző…

És jóllehet apukám kezét a héten műtötte Sztányi doktor alagút-szindrómával, és közben arra is panaszkodott, hogy fáj a háta, nehezen alszik, azért csak kiforogta magát egy kis nevetés, egy kis boldogság… Hetven felett az élet olyan lehet, mint örökösen szállóigéket, meg bölcs idézeteket olvasni. Hetven felett olyan lehet, mint a Kányádi versben…

s már nem is a lába

a botja hozza

az én hetvenen túli

földig alázott

édesapámat…

Aztán gurulok vissza. Geszti ripít… Az emlék röpít. És mosolygok, hogy vasárnapra hozok egy adagot a koronavírussal is elbánni képes, mesés húslevesből. Meg töltikét bele és frissen gyúrt gyufatésztát, hogy ne legyen ez a gyógyszer cseppet sem üres…