„Éjszaka ágyamban kerestem, akit szeret a lelkem. De hiába kerestem, nem találtam. „Azért hát fölkelek, bejárom a várost, keresem a tereken és az utcákon, akit szeret a lelkem.” Hiába kerestem, nem találtam! Találkoztam az őrökkel, akik a várost járták. „Nem láttátok, akit szeret a lelkem?” Alig mentem tovább, otthagyva őket, megtaláltam, akit szeret a lelkem. Belekapaszkodtam, és nem engedem el, amíg be nem viszem anyámnak házába, annak szobájába, ki méhében hordozott.”(Énekek éneke 3. fejezet…)

Mondanál-e nekem egy verset? Rajzolnál nekem egy bárányt? Lennél kedves főzni nekem valamit? Mindegy mit, finomat. Felolvasnál? Lenne kedved a legdrágább kincsedet, az idődet megosztani velem? Hát volna? Akadna? Nincs más dolgod? Hisz annyi ember van még? Annyi szép, annyi okos, és még ott vannak a roppant gazdagok.

Édes istenem. Látod? Óvatlan voltam, beleraktam a kisvasútba a lelkem, az meg most körbe-körbe.

Olyan csillagos az éjszaka, olyan jól lehet most valakit bolondul keresni, olyan jó most menni a vágyak után, szimatolni, erre járt? Merre járt? Ágyamban hiába keresem, utcákat hiába járok, hosszú, végtelen utakat végigmászok. Hegyet hágék, lőtöt lépék. Minden szárnyas oltár mögött őt látom, minden Túró Rudival őt várom, csábítom, magamhoz éneklem. Virágot, ha látok, mindent csokorba én szedem. Templomba is csak azért, hátha ott van, hátha ott imádkozik.

Vagy egy kocsma mélyén, egy rossz ágy szélén, meztelenül sírdogál. És csak arra vár, hogy megtaláljam, hogy magamhoz szorítsam, hogy…

Nem láttátok, kit szeret az én lelkem? Fordulnak a novemberi arcok, hullanak a rozsdabarna levelek, kisírt szemmel hol lelem, hol van az én életem, de hol?