Elhagyatva. Málló falú templomok nyirkos hidege bántja. A kufárok kacsintása. A mögötte összesúgó tömeg. A jajveszékelő csönd. A semmi nem történik fájdalma. A felismerés. Ennek így kellett lennie. Nézi a hortyogó tanítványokat. Dühhel. Ám a megvetés sáros utcájából visszafordul. Nem akar koszos lenni. Nem akar ítélkezni. Pedig megtehetné. De ha eddig megállta... Ha felnézne az égre és kérné. De akkor nem lenne meg, aminek lennie kell. Akkor az Isten nem menne végig az úton. Akkor az egésznek nem lenne értelme, célja. Félúton abbahagyni?

A szerelmere is gondol. Persze, hogy arra is. Hogy micsoda lehetőség! Szeretni valakit, minden áron. Felismerni benne a múlandót, a csúnyulót, a fáradót és szeretni ráncostól, betegestül. Málló testek plazmájából, mint halak ugrálnak ki a lelkek, utolszor a napfényre. 

Annyi mindent tudna. Annyi mindent ajándékozhatna nekik. Tudományt, válaszokat, nem csupán a hit, remény, szeretet balladai homályát. Annyi kézzelfogható dolgot. De van még idő. Lesz még idő... Csak ne feledjenek el szeretni. Amikor majd ők gyártanak értelmes lényeket... Ne felejtsenek el szeretni...

A szerelemre gondol. Az egyetlenre. Aki megérdemelte volna. De a nagy cél, a munka, a terv, a végzet, mind, mind fontosabb volt. 

Visszajövök még egészen ember lenni! Egészen. Nem drámai hős, nem a mindenség ura. Csak egy ember. Talán mint pintyezsolti. Aztán lehunyja a szemét. Megmosolyogja. Emez meg borotválkozás közben megpillantja arcában az urat..