Habkönnyű ultrabook. Ölben. A világ épp fejtetőre áll. Nem elcsendesedik, nem befelé fordul, hanem egyre inkább kifelé. Azt mondják a dugó a legdemokratikusabb dolog a világon. A dugó vérbeli kommunista. A százmilliós Bentley, a 60 milliás AMG Mercedes, meg a 18 éves Opel Corsa sem tud egy lépést sem tenni. A fémváz foglya a milliárdos, meg a munkanélküli. Ülnek és türelmetlenül várnak. Nem számít, hogy mennyi lóerő lapul a motorháztető alatt, nem számít a kis, vagy nagy pénz gondja, a dugó elegyengeti a különbségeket.

Habkönnyű ultrabook. Kyono Natsuko ’86-os Aprodisiaque című albuma valami ünnepi hangulatba zongorázik. A decemberi szürkületben egy másik városban járok, szállok az emberek felett, szívom magamba az ételek, fűszeres italok illatát és a templomtorony körül még tekergek egy kicsit, ez az én ajándékom, a születésem hónapjában, mindig kapok egy angyalszárnyat, hogy repülhessek egy kicsit.

Néha úgy orrba vág a szegénység és gazdaság közötti rettenetes különbség, hogy milyen másak ilyenkor az álmok. Valaki csak egy meleg takarót szeretne, mások csak odabújnának valakihez, és egyeseknek meg éppen az a gondja, hogy a sok van, meg már rég megvan mellé, mit lehetne még? Hogy a toronyórához, miért nem jött meg a neten rendelt óralánc… Pedig milyen édes ajándék egy ölelés, egy csók, egy kézszorítás. Micsoda ajándék, hogy ott vagy, hogy tudod, ha épp dőlsz, (ki)borulsz, süllyedsz, mindig van valaki, aki megtart, felszínen tart... Egy mellérendelő szerkezet, egy társ, egy harcos, egy szelíd amazon. Egy lángpallossal járó-kelő, combfixes (kis)angyallány... (Bolond...)

A dugó a legdemokratikusabb dolog a világon. Ülhetsz benne dühösen és szelíden. Drága autóban, vagy olyanban is, amin hangosan csámcsog a rozsda. Álmodozhatsz, zenét hallgathatsz és merenghetsz havas karácsonyokról, éjféli miséről, valakiről akinek most is, mindig is melletted lenne a helye, dugóban, ágyban, álomban…

Hideg december volt. Fújt a szél. Már valami jég is, hó is esett. Alsós lehettem. Hazaértem az iskolából. Senki nem volt otthon. Édesanyám, édesapám még dolgozott. A ház hűvös. A pincében a vörösre mázolt kazán hidegen nézett rám. Salakolni kellett volna és valami nagy-nagy tüzet rakni. Nem értettem hozzá. Meg nagyon vártam a Mikulást, és arra gondoltam, a pincébe nem jön utánam. Visszamentem. Ki-kiszaladtam a házból, le a lépcsőn, néztem a nagykaput, mozdul-e, jön-e valaki, nyílik-e már az ajtó. Nagyon vártam, nagyon reméltem. Néha olyan nehezen múlik még egy másodperc is. Jönnie kell, jönnie kell a Mikulásnak - szentül hittem. Vagy valakinek; tudtam, hogy a Mikulás édesapám szobájában, a szekrény legmagasabb részében lakik. Valahogy mindig onnan dobálta ki az ajándékot. Valahogy, mindig onnan került elő minden. A szekrény legfelső részéből. Valószínűleg akkoriban a Kisjézussal együtt, ott a szekrényben laktak közös háztartásban. A szekrény irtó magas volt, ha a puffra álltam, akkor sem értem fel az ajtójáig. A szobába is be-beszaladtam, hátha csak elaludt a Miku. Hátha csak most szedelőzködik. Nagy krokodilkönnyek csúsztak le a cseppember arcomon. Nagyon vártam már. Fújt a szél, hideg volt kint, hűvös bent a házban és a kicsi szív cidrizett.

Aztán valahogy előkotortam egy nagy, vastag plédet. Magamra húztam, a fejem búbjáig és sírva aludtam el. Talán még álmodtam is. Hogy a Mikulás nem találja a házunkat. Aztán mire felébredtem, kócosan, a könnyektől maszatosan meleg lett a házban és a szobám közepén egy nagy csomagot pillantottam meg…

Hát mégis eljött! Hát mégis itt járt! Hát csak nem feledkezett el rólam, mégiscsak emlékezett rám… - gondoltam magamban és miközben lázasan bontottam a csomagot, arra lettem figyelmes, hogy édesanyám és édesapám az előszoba sarkából figyel engem… Akkor már zokogva bontottam ki az ajándékot. Arra már nem emlékszem mi volt benne… Csak a pillanatra, csak arra az estére emlékszem…

Ne tárgyakat gyűjtsetek…

Isten éltesse a Miklósokat!

Krisztmasz jazz. Téli reggel. Valami esett is. Fátyol. Csak úgy ránk biccentett a tél; a reklám után visszajövök! Ma a görögtemplomokban különös hangulat lesz. Nekünk a Mikulás nem a puttonyos bácsi, hanem „rokon”. Indítani kellene a reggelt, feladat lenne bőven. Ráég a körmömre. De Isten látja lelkem se erő, se kedv… Csak a krisztmasz jazz…

És akkor hirtelen ötlettől vezérelve magamban felkiáltok, bontsuk fel az a single origin ugandai kávét! Valakinek mond valamit a Bogisu? Meg a Nagy Tavak, Mount Elgon nyugati lejtői? Eh, mindegy is. A csomagot kibontva jön az első mosoly, ahogy sejtettem; olyan apró szemű, hogy zsenge cukorborsócska is lehetne. Az illata azonban teljesen más, mint az újvilági kávénak. Barbárabb, ősibb, csiszolatlanabb. Van itt persze virág is, de az is húsevő inkább. Teltség, valami régi, elfeledett női istenség termékenység-illata lengi körbe. Ilyen kávéja lehetett Karen Blixennek a Ngong hegyek lába alatt, ilyen kávét szürcsölhetett reggelente, ez jut eszembe és látom Afrikát, repülök felette, mintha én lennék a sárga, kétfedeles gép pilótája. Alattam gnú csordák, zsiráfok, a gép zajától mérgesen megébredt oroszlánok…

Belenyúlok a zacskóba, az ujjaim között néhány szemet egy vágódeszkára helyezek, majd előveszem Starbucks-ék Holiday Edition-jét, és abból is halmozok, egy apró dombocskára valót. Az amerikai (egyébként Portugáliában készült) termék sötétebbre pörkölt, szinte „izzadnak” a szemek, simán látszik, hogy brazil Santos. Na jó, kevertek bele, némi indonézt is, hogy a „blended” igaz legyen a csomagolásra.

A reggeli bohóckodás után, a kávédarálót megetetem az ugandai aprószeművel. A kotyogós aljába forralt, forró vizet töltök, megrakom kávéval, illesztés, csavarás, rá a kerámialapra, 2 perc múlva a kotyogós méltatlankodni kezd a forróságban. Lefőtt. Elrendeltetett. Elmondatott.

A szokásos hófehér csésze, egy kiskanál barnacukor, némi tejszínnel. Aztán jöhet az első korty. Kotaro Oshio épp most kezdi pengetni a Last Christmas-t. Úgy, ahogy senki más. Azzal a finom mélabúval, a be nem teljesedett szerelem összes bánatával, kínjával. A korty azonban messze visz. Ősi dobok kezdenek szólni bennem, tízezer évek mélyéről, tízezer szerelem sóhajtásából, nehéz földes jegyek, a sav mint valami könnyű, citrusos italból szétárad a nyelvem hátán, és akkor valahonnan a semmiből virágok kezdenek nőni bennem, mezei virágok, csokorban, egy fekete kéz, nagy mosollyal nyújtja felém.  

Pakolni kellene, egy halom oltást felvenni, aztán menni Afrikai mélyére. Menni elbújni a világ elől, hogy még Stanley se találjon meg. Senki. Csak üljek egy fára épített kunyhóban és hagyjam a világot sietni, megbolondulni. Nélkülem…

Kotaro Oshio most lassan befejezi a muzsikát, a kávé elfogyott. Ma még Mikulás is leszek…

Déli szívben északi gondok. Mezítláb lépek a megszentelt hóba. A szenteste közeleg. Köröttem senki, egy lélek sem. A fenyőerdő előtt apró kápolna. Fény pislákol benne. Oda indulok, oda tartok. Mezítláb a hóban. Kezemben lóbálom a bakancsom. Ha nem bírom tovább, majd felhúzom. Izgulok. Nagyon. Odabent imádkozik az Isten. Odabent emlékezik, egy réges-régi mesére. A születés kínjára, arra, ahogy a hűvös betlehemi éjszaka első korty levegője hasítva érkezik meg a tüdejébe…

Nagy dolgok vannak készülőben. Nagy dolgok. A fák álmodnak minket, dolgozik a tél. Te úgy hallod, hogy nesztelen, fénytelen, csillagtalan az éj. Én tudom, hogy a szemed előtt, a láthatatlan országban, azonban most három műszakba járnak az angyalok. Soha ennyi sebre nem kellett még tapasz, soha ennyi megtört szívre még balzsam… Soha nem volt még ennyi kérdés, ennyi bizonytalanság, ennyi balga szó, megtévesztés, csalás, hazugság…

Pedig csak le kellene hunyni a szemünk, hallgatni a nyárban fürdő szív zsolozsmájára. Csak le kellene térdelnünk, meghajtani a fejünket. Csak egy pici alázat, egy csöppnyi hit, egy kiskanál remény. Csak egy sornyi imádság. Csak hinni, elhinni azt, az ember több attól, hogy jóllakjék, hogy szeretni képtelen tárgyak között legyen ostoba szultán…

Déli szívemben északi gondok. Még most jön a tél, bár szikrázó napfényben írom a sorokat, de majd hirtelen jön az este és tudom, ha magam maradok, engem is rágni kezd a kétség.

Miért hagyott el, ha szeret?

Aztán tudom, minden soromhoz hentes-mészáros kell; egy éles kés, hogy pontosan vágjam magam, hogy ne ejtsek sebet, hogy a szívem egészben, sértetlenül, az igét szentül őrizve tudjam a tenyeremben tartani.

Hát így. Hogy ez horror? Nem a test, nem a szövet, még csak nem is a sejt. Csak a tett, csak benne őrzött csoda számít. Te magad.

És megyek a hóban, kezemben a didergő szívemmel. Megyek a kápolna felé. Várnak rám. Szigorú lesz a tanár. Osztályozni fog. Kifelé már újabb lecke vár.

Te! A Titokzatos szigetet két nappal a születésnapom előtt árverezi a Virág Judit Galéria. Két másik csodával együtt. Persze a Csontváry lesz a fő attrakció. Potom 160 misivel indul majd az aukció. Ennyi a kikiáltási ár. Aztán, ha gazdára talál a "sziget", akkor jöhetnek majd az „udvarhölgyek”. Rippl-Rónai József Elegáns úriasszony kertben-je és Schönberger Armand Aktok gyümölccsel című alkotása. Te! Menjünk el! Csak üljön ott. Licitáljunk, napszemüvegben, dobjuk meg egy ezressel; százhatvanmillió-egyszázezer… Legyen néhány másodpericg a miénk! Legyen a miénk a legtitokzatosabb Csontváry! Csak a miénk! Néhány másodpercig! Olyan ez mint egy titkos szerelem. Senki sem értené. Meg persze senki sem tud róla. Két ember apró titka. Titkos szerelem... Aztán nevessünk, amikor vagy kétszáz körül leütik. Más viszi haza, de egy pillanatig akkor is a miénk volt. bemondásra. százhatvanmillió meg egyszázezer... 

Senki többet!

Hallod! Az egész kép nem több 30x50 centiméternél. És nem tudják megfejteni, hogy mit ábrázol! Találgatnak. Kutatják. Néznek, mint a bolond gyerek a fotocellás ajtóra. Meg olyannal jönnek, hogy ez a holtak szigete…

Te, egy botcsinálta magyartanár csont nélkül az orrukba vágná, hogy az egész festmény nem több, mint Shakespeare előtt való tisztelgés! Igen! Jól gondolod, A viharhoz lett az illusztráció. Ott van rajta az öreg Prospero, Mirinda, Ariel, Ferdinand, meg Caliban is. Látod, ha megnézed bal oldalról jön fel az "idő". Nagymamád neked is így mondta? Jön a vihar a sziget felé… Édes istenem, hát senki nem látja, hogy Csontváry csak az angol mestert idézi?

Szóval, eljössz? December 19-én, licitálni velem? Annyira szeretem a stílusod! Olyan leszel, mint egy titokzatos hercegnő, egy mesebeli hősnő… Tudom. Egyszerűen úgy öltözöl, hogy attól menten szerelmesnek kell lenni. Szinte hallom, ahogy bemondod, szépen, akkurátusan; százhatvanmillió-egyszázezer… 

Aztán főzünk egy garnélás spagettit. Mesélsz majd a szárnyas oltárokról és bort iszunk…Te, olyan régen táncoltam már… Olyan régen… Úgy igazán! Táncolsz velem?

- Önnek is? nekem is! - nevetve pacsizik össze a hetvenhárom éves apukám és egy 35-40 körüli asszonyka Sztányi doktor, Bujtos utcai magánklinikáján. Örülnek egymásnak és mindkettejük a csuklóját mutogatja.

- Nekem ráadásul mind a kettő! - húzza ki magát apukám!

- Hát nekem is! – kacag a hölgy. És a másik kezét is magasba emeli.

Felületes szemlélő talán azt hinné, hogy a vidám öngyilkosjelöltek éves találkozójára érkeztek, ám aki egy picit jobban megtekinti apukám és a vidám hölgy kezét észre veheti, hogy a csuklójukon hosszanti heg található, ami a tenyér alsó részétől vezet az alkar irányába, olyan 5-7 centiméter hosszúságban. A hozzáértők rögtön rávágnák; alagútszindrómások. Aki ismeri ezt az elváltozást tudja, hogy aki ilyenben szenved, annak ordenáré fájdalmai lesznek, nem érzi az ujjait, dagad, majd leszakad, szóval csupa olyan dolog, amivel egyszerűen nem lehet együtt élni… Egészen a műtétig tart a cudar érzés, mert akkor az orvos letapadt idegeket szépen kiszabadítja a fogságukból és a végtag ismét használhatóvá válik.

- Amikor a tenyerem közepébe beleszúrt, azt hittem szikrákat hányok! Akkora káromkodás szakadt ki belőlem!  – mondja a hölgy. Két eleven gyermek anyukája, akik a kocsiban várakoznak, édesapával.

- Az első még el is ment, de a második műtétnél én is rúgtam egyet! - teszi hozzá édesapám, aki szintén megjárta tenyér közepébe szúrás fájdalmas országútját.

- De olyan jó, hogy megcsinálta! – sóhajt látható lelkesedéssel és megnyugvással a hölgy. - Debrecenben nem kaptam időpontot. Itt meg eljöttem, aztán már vágta is!

- Így jártam én is – bólogat apukám. – Rápillantott Sztányi doktor úr és már adta is az érzéstelenítőt. Én meg azt hittem, hogy csak megvizsgál, előjegyez. Egy itt várakozó idősebb hölgy még mondta is, neki pillanatok alatt megcsinálta a doktor úr! – teszi hozzá.

A debreceni hölgyről kiderül, hogy még a cívisvárosban is Sztányit ajánlották neki. Fel is készítették, hogy ne féljen, mert a doktor nem fog teketóriázni. Vágja, piszkálja, feltárja, varrja. Semmi cécó, meg kecmec. Ahogy ott ültem és hallgattam őket, azon gondolkodtam, létezik-e még ilyen jó hangulatú rendelő, ahol a páciensek mesedélutánt tartanak egymásnak? Mosolyognak a fájdalmaikon, melyek szép lassan halványodnak, elmúlnak. Eszembe jut, hogy az isten vezethet minket sötétségben, meg alagútban, a végén csak kivezet a fényre. Köszönjük neki, meg az ügyes kezű dr. Sztányi István doktor úrnak!   

elérhetőség: Bujtosi Klinika

„A fény és a részecskék kölcsönhatása egy rugalmas szórás, így egy ugyanolyan frekvenciájú sugárzást figyelünk meg, aminek a tulajdonságait a hullámhossz és a részecskék méretének egymáshoz való viszonya határozza meg. Az ég kék színe tehát a Rayleigh-szórással magyarázható.”

Te, figyelj! Egy ideje nagyon be tudom osztani az időmet. A Tinderen a múltkor legalább nyolc csajt húztam jobbra! Nem fogod elhinni! Mindből „meccs”, meg randi lett! Hétfőtől-hétfőig.

Hogy csinálom?  Te, figyelj! Egy randikávé, egy jó duma, aztán csak annyit mondok, hogy van pezsgőm, borom. Otthon. Behűtve. Ha nagyon vonakodna, odasúgom; a hálószobám a tóra néz. A nőnek először a fülét kell felizgatni! Magabiztosság kell hozzá. Beszélj borokról, borkóstolókról! Vegyél egy Bialetti Brikka Mokát, és magyarázd el, hogy kurvára nem mindegy milyen kávészemet veszel hozzá, mert akkor nincs crema! Tudod ez a Merci a kotyogósok között. Gazdag barátokról mesélj, nagy, méregdrága utazásokról! Aztán, amikor már csillog a szeme, akkor beszéltesd a nőt és éreztesd, hogy kívánod. Nyald meg óvatosan az ajkad és ragyogj! 

Hogy bírom? Rendeltem a netről egy halom Kamagra zselét. Még a kávézás előtt bele egy kis üdítőbe, aztán úgy állok, mint a kormányőrök március 15-én, a jeges szélben is! Egy kis romantikus maszlag kell nekik! Legyél teátrális. De ne nagyon! Kell nekik, hogy úgy tűnjön, hogy te vagy az ász; ha nem színház, akkor mozi. Baszottnagykóla, nagy nachos. Fehér ing, sötét nadrág. Elegáns cipő. Jó illat. Kicsit szórd a  pénzt, de ne túl feltűnően. Ne légy harsány, de legyen humorod és dicsérd a nőt! Nézegessetek kirakatokat. Van egy olasz mondás, egy haverom szajkózza, hogy az a férfi, aki képes megérinteni egy nőt a szavaival, nincs messze attól, hogy a testével is megérintse.

Ha a munkájáról beszél, akkor add elő, hogy neked befolyásos barátaid vannak és tudnál neki valami sokkal jobbat, mert megérdemli. MERT MEGÉRDEMLI! Érted? Kampányolj! Veszettül. Súgj a fülébe, érj hozzá, a kezéhez, az alkarjához a füléhez, amikor belesúgsz! Mondd azt, hogy olyan mintha a Playboy-ból vágták volna ki!

Vazze! A telefont meg ne nézegesd mán’! Érted? Ne csipogjon, ne rezegjen! Figyelj rá! Ha hívsz is valakit, nagyon kimért legyél, mint 20 deka párizsi és ilyeneket mondj; persze, meglesz, elintézzük, adok egy számot hozzá… Mutass neki hétvégi házat, olvass fel neki erotikus novellát. De ne legyen hosszú! A picsába is! Nem kell, hogy túl irodalmi legyen, de csattanós, meg sikamlós! Az igen!

Szóval csábítsd, érezze, hogy kell, hogy csak ő, hogy senki más! Mondd is, hogy kb 4 milliárd nő van a bolygón, de neked, csak ő. És ez tuti, benned meg lehet bízni, neked a jó szemed, a megérzéseid, meg ez a végzet, a sors… Meg a horoszkópja is. Mondjuk vízöntőkkel, meg ikrekkel vigyázz. A vízöntő az nagyon nem ezen a világon él, az ikrek meg skizo! Légy észnél! Meg minden is… Dicsérd a haját, a körmét, a szemöldökét, na meg a ruháját! Dicsérd egyfolytában! Úgy is tudja, hogy hazudsz, de te, ne ess ki a szerepedből! Soha. Légy kaméleon, hazudj, kicsit, kurvanagyot!

Te, meg fogsz lepődni, hogy milyen csajok vannak a Tinderen! És úgy kívánják a lepedőakrobatikát, mint hét pasi! A legjobb nőket szedheted fel! A hét minden napján másikkal lehetsz. Te, ha van egy jó kocsid, meg egy vállalkozásod, pinceklub, vagy mittudom én, vagy elég ha csak elkéred a haverodtól. Legyetek kettesben, meséld el neki, hogy a szeme, olyan mint a tenger Amalfinál, mutasd meg neki, hogy hova, melyik tengerpartra készülsz, mondd, hogy gyerekkori álmod egy borászat, egy étterem, mesélj nagy ívű tervekről. Aztán faggasd, hogy szeretne élni öt, tíz év múlva. Nagy ívű legyél, mint egy baszott nagy híd! Lehengerlő, jampi, vagány, energikus, éhes, vad, aktív, proaktív, herceg, király, császár…

Te! Virágról meg ne feledkezz meg! Az hozzátartozik! Virág legyen, tudd meg mi a kedvence és legyen. Hallod több gumit használok mostanában, mint a Révész-trans flottája! Ja! Már kaptam a Durextől elismerő oklevelet!

Ne nevess már! Hallod! Tinderezz! Ha egy picit is bejön, húzd mindet jobbra. Dugj! Élj!

Hogy hol fogok karácsonyozni? Mittudomén?!? Majd anyáméknál! Ott mindig van kaja. Csak ne kérdeznék annyit, hogy mikor állapodok meg… Meg lesz-e nekik unokájuk...

Te a csajok mostanában pont olyanok, mint az izomagyú pasik! Veszettül magasra teszik a lécet! Nem kéne annyi hülye filmet nézetni velük! Nem? A picsába is, mind csak azt akarja! Ez sok, kiéhezett ribanc! Na jó... De azért, letöltötted már a Tindert? Vazze, nem vagy fent??? Komolyan? Hát hogy akarsz így dugni?

- Oda öntsd, ahol a kezem mozog! – rivall rám apám, a disznóvágások örökös díszdoktora, örökké elégedetlenül!

- Anyuka, hát hogy tartja azt a teknőt! – folytatja egy fél óra múlva, amikor a belet próbálja kioperálni a hízóból és nagymamám egy pillanatra félretekint. Én beszaladok a spór mellé melegedni. Nagyapám épp egy kis kontyalávalóval foglalkozik, majd akkurátusan fröccsöt készít. Egy ujjnyi szóda (vízszintesen), egy ujjnyi bor (függőlegesen)... 

- Majd kapcsolj rá fiam! Ha már sül a hurka...- adja tudomásomra, hogy a jókedvéhez majd a lemezjátszót is szóra kell bírni, még a mai napon, lehetőleg egy Neoton lemez, vagy esteleg Horváth Pista énekeljen róla, mert továbbra sem kell neki a pogácsa! Nekünk se! Hurka kellene, meg finom kolbász! Olyan hurka, amit ha a spórban felsütünk kipereg belőle a rizs! Olyan véres, amit elvarázsol a kapor, meg olyan májas, ami roppan, amikor harapod!

Egyszer volt egy böllérfesztivál...

Így, ezekkel az emlékekkel felvértezve indultam újságírótanoncként a napkori böllérversenyre, még a kétezres évek elején. Gáva polgármester úr segített a helyszínen eligazodni. A futballpályán bokáig érő, vendégmarasztaló sárban, tucatnyi csapat sütött, főzött és hamar elvesztem a 100%-ban gyümölcsből párolt „nedűk” útvesztőjében. Akkoriban „Kálmánkának” szólítottak (oka volt), és könnyen csábultam. A jó pálinka itassa magát, a jó hagymás vér csiklandozza az ember ínyét; a hurka, kolbász meg akkor is jó, ha mégsem olyan jól sikerül, mert mindig akad, aki megeszi! Linzenbold Attila, operatőr meg Gáva Putyu, technikus, tősgyökeresként járt a nyomomban, már ha bírtak és csak mosolyogtak, hogy mindenkivel is inni kellett egyet-kettőt, mindenkinél is kóstolni kellett, mintha valami távolról jött szakértők lettünk volna, akiknek az ínyencmesterség a főállásuk. Micsoda fesztiválok voltak azok! Balázs Attila, az MTI fotósa szerint, akkoriban még a kő is lágy volt nekünk és bizony, megesett, hogy az oroszlánból is kolbász lett Napkoron…

Újragondolva 

Most deresedő halántékkal robogtam Napkor felé. Napkor két éve felhagyott a nemzetközi böllérfesztivál megrendezésével. Kifulladtak, belefáradtak. A nagyszabású rendezvényt behozták Nyíregyházára a Múzeumfaluba, de a pandémia tavaly februárban azt is arcul csapta, nem lehetett meg sem tartani… Most a helyiek addig-addig biztatták Bakti Jánost,  a főszervezőt hogy legyen már ismét olyan, mint régen! A régi név megint szép lesz felkiáltással! Nem kellene, hogy olyan nagy, (volt, hogy 15-20 ezer látogató forgott estig), nem olyan sokadalmas, de családiasabb, kedvesebb, aranyosabb, és legyen! Úgy, mint amikor indult, amikor még "száncsengéses" volt a böllérverseny és csak az „íze kedvéért” tartották.

Kolbászból fonták a kerítést, de tényleg!

Mivel egykor hideg idő is kellett a vágáshoz, meg kerekedni is kellett a hízónak, Szent András napja környékén kezdték meg az állatokat, - akartuk ellenére is - kolbász képében a füstölőbe, majd a kamrába hordani. Ezt idézték meg ma Napkoron. Persze összekötötték egy kis pálinkamustrával is, meg futással, zenével és egyéb nyalánksággal. A szatmári gazdák, szó szerint kolbászból fonták a kerítést, a geszterédiek, Szabó József, polgármester úr és Kígyósi János, mesterszakács meg olyan hurkát-kolbászt készítettek, hogy annak párja sem volt. Na meg faragtak zöldséget, gyümölcsöt, két méter átmérőjű serpenyőben sült náluk a tarja, és a geszterédi fehérnépek olyan velős pirítóssal csábították az ütemesen mozgó ádámcsutkák tulajdonosait, hogy attól menten el kellett ájulni!  

Szóval, a Szent András-napi Disznóvágás és Pálinkamustra, az újraélesztett "napkori csoda", olyan remekbe szabott lett, hogy az Újfehértón bokrétát avató agrárminiszter is megérezte az ételek fenséges illatát, és hivatalos látogatást tett az eseményen. A szaktárca vezetője köszöntőjében azt mondta, ünnepelni mindig van mit, de az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy miközben a takarmány ára az egekben, a sertéspestis miatt, Európából nem lehet eladni a disznóhúst, nyomot az ár a közös piacon… - Minden hízón 10 ezer forint a veszteség – teszi hozzá. És hiába lett sláger Spanyolországban, Japánban a magyar mangalica, „disznófronton” is "helyzet" alakult ki. A Németországban élő unokatestvérem mesélte, hogy 2 éve, amikor Szingapúrban a Marina Bay Sands éttermében vacsoráztak, az étlap legdrágább fogása, magyar mangalicából készült… De minden hiába, ha most rajtunk marad a hús. A kormány támogatná a gazdákat, az unió azonban behúzta a kéziféket; túl sokat termelnek a tagállamok…

- Na, nem baj, majd főzünk majd belőle pálinkát – mondták volna Apagyon, már kapatosan nagyapám egykori barátai. De ebből legfeljebb orjalevest, kocsonyát főzhetünk… Mást nem. Nem marad egyéb, mint dolgozni, imádkozni, meg fesztiválozni, aztán jól megenni, esetleg a nagy élelmiszerláncokat legalább rávenni, hogy a friss hús, az magyar legyen, és ne német, vagy lengyel…

Én meg mondhatnám, hogy együnk több hurka-kolbászt, de a magyarnak erre imperatívusz nem szükségeltetik, saját szememmel láttam, hogy hagymás vérből, a toroskáposztából, meg hurka-kolbászból itt nincs az a mennyiség, ami el nem fogyna. És akkor még hol van karácsony, meg szilveszter, amikor meg kötelező is egy kis sült malackát, vagy tegyük fel, egy kis jóféle kolbászt sütni a szerencsehozó lencséhez.

Végszó

Ma Napkoron, miközben a fehér asztalnál vaskos poénokat gyártottunk, ismét és ismét rájöttem, van ugye ez a járvány, meg a nehézségek, de az elátkozott hónapokban, években is van valami, amiért érdemes élni. Van valami, ami mosolyt csal az arcunkra. Egy jó pálinka, vagy Szőke András (most zsűrielnök és nem színművész) őszinte meglepettsége azon, hogy errefelé a kaporral ízesítjük a „véres” ételeket. Szóval Szabolcsig kellett utaznia Veszprém megyéből, hogy rájöjjön, a kapor nem csak a csemege uborkát babonázza meg, esteleg a vermutot, hanem a hagymás vért és a véres hurkát is.

A disznóvágás szakrális cselekedet, a disznóvágás a harmadik nagy családi ünnep, húsvét, karácsony után. A disznóvágás hagyomány, legenda és az emberek számára az élet nagy pillanata (a disznónak már kevésbé szerencsés életrajzi esemény), hiszen hónapokon keresztül határozza meg az asztalra kerülő fogásokat. A téli sódarból lesz a húsvéti sonka. A most felfüstölt kolbászból a januári, lelket is melengető korhelyleves, na meg a csülkös paszuly.

Életem filmje lenne egy olyan apagyi disznóvágást megidézni, amikor még nagyapám, meg nagymamám is élt. A véres horrorral induló reggeltől, a családi morgolódáson át, a házipálinka-ünnepig. A zsírok, sültek, töltelékek egymásba kapaszkodó illatáig. Az áldozat sikolt, a fogók előtte-utána pálinkáznak, az asszonyok napestig dolgoznak, apám egyfolytában ideges, nagyapám meg háromszor veszíti el a józanságát, kicsit meg-megpihen, hogy aztán az este folyamán ének és tánctudásával is szórakoztassa a „kiccsaládját”!

Életem filmje egy disznóvágás…

Ahol néha én vagyok a malac…

Életem filmje, aztán azzal végződne, hogy egy szép sódart, közösen vág meg após és a veje…

Történhet-e jobb velünk, mint a világjárvány? Teszem fel a kérdést és a lelkem másik fele azonnal lázadni kezd; - Bolond vagy? Megőrültél!?! Csak Magyarországon több mint harmincezer embert veszítettünk el a járványban…

Mégis dobol bennem valami, a bolond optimista dala. Az emberé, akinek a csillagos ég alatt most próbára teszik a hitét, szeretetét, reményét és legfőképp a józan eszét!

Történhet-e jobb dolog velünk, mint hogy próbára tesznek bennünket? Próbára tesznek, hogy lásd; ez vagy most és a kihívások megállapítják, itt és itt vagy erős, de itt, meg ott, meg amott meg puhány, felékszületlen, gyenge…

Most, amikor Európában az adventre készülünk (kivétel a görögkatolikusok, akik már két hete benne vannak), szóval most amikor majd a Megváltó születését várjuk, vagy ha nem hiszünk, nagyon meg akarjuk mutatni, hogy szeretni is tudunk, akkor százszor, ezerszer mutatja nekünk az Úr (ateistáknak az Élet) a mutatóujját.

Bevallom, borzasztó türelmetlen vagyok. Magammal, az élettel és főként másokkal szemben. Türelmetlen, mert nem tudom elfogadni azokat, akik vélt, vagy valós indokok miatt teljesen más világképet raknak össze maguknak. Más végeredményre jutnak. Összeesküvéseknek, bolondériáknak, jószándékú, de attól még láthatóan bolond váteszek mögé állnak, onnan kiabálnak...

Türelmetlen vagyok, mert míg én hiszek a jóban, a pozitívban, hiszek abban, hogy a világ rendje a szeretet, az elfogadás, addig mások a saját tapasztalataik miatt, ennek teljesen az ellenkezőjét gondolják… Ha nem ismered a részleteket, ha nem vagy elég képzett, akkor egyszerűen a hited dönti el, hogyan akarod látni a világot. Jónak rossznak? Félelmetesnek, vagy otthonosnak...

De higgyétek el, hatalmas lehetőség egy világjárvány! Hatalmas lehetőség, hogy tanuljunk egymástól, hogy ismét beüljünk az iskolapadba, hogy diákok legyünk, hogy ne csak érzelmeinkre, hanem a tiszta észre hallgassunk. Hogy egymást felemeljük, korrepetáljuk, hitből, reményből, szeretetből, empátiából. Hogy ne eltapossunk, hanem felemeljünk, hogy ne elnyomjunk, hanem oktassunk!

Döbbenetes lehetőség ez, mert megtanít bennünket vitázni, érvelni, megőrizni a hidegvérünket, segít abban, hogy az emberiség végre felnőjön. A klímaválság, a gazdaság válsága, ráadásul még komolyabb próbák elé állít minket.

Szóval, mea culpa, mert számos vírusszkeptikus, vírustagadót kitöröltem, ahelyett hogy még nagyobb szeretettel, a jobbik eszem használva fordultam volna feléjük. Mea culpa, mert volt, amikor én is elvszettem a hitem. Mea culpa mert nem mentem Ninivébe, inkább ültem a nagy levelű tök alá, pihenni. Az Úr meg elfonnyasztotta a növényt, hogy induljak már, menjek Ninivébe és még akkor is hirdessem a tudomány szavát, amikor úgy tűnik, hiába vagyok városban, minden szó pusztába kiáltott…

És mit tudok? Azt, hogy nem tudok semmit. Hogy nem nálam van a bölcsek köve. Hogy bár napi 6-8 órában hallgatom, olvasom, tanulmányozom a világ történéseit, adatokat hasonlítok, gyűjtök, mégsem tehetek mást, csak amit a józan eszem diktál, megőrzöm az arányérzékem, összeszedem a jobbik eszem, nyugodt maradok, dolgozok és imádkozom. Imádkozom, hogy a tudomány nyerjen, hogy az ész hűvösen tiszta rendszere legyen úrrá a káosz forró rendezetlenségén…

A világjárvány, a klímaválság az élők legnagyobb ajándéka! Naponta irat velünk, röpdolgozatot, felmérőt, naponta húzat velünk beugrót, tételt! Naponta kérdezi meg, hol járunk az úton?

Szeretem a válságot, abban mutatkozik meg ki a vitéz, a bátor, és az ember!