Múlt pénteken fent voltam a hegyen. Tudod jól, a novembert haszontalan hónapnak tartom, ahogy a januárt is. Csupa várakozás, az egyik karácsony előtt, a másik karácsony után. Fogynak a napok, a másikban meg úgy nőnek, olyan óvatosan, semmitmondóan, hogy észre sem lehet venni. És ez a fránya hideg… Mászik be a házba… Emlékszel, északi fekvésű a hálószobám. Nyáron isteni. Klíma sem kell, de télen; valahogy az az érzésem, hogy maga tél, ez az elhagyott, kisemmizett, hideg, hisztérikus nő is az én ágyamban alszik. Nincs az a kazán, az a paplan, takaró, ami képes lenne felmelegíteni.
Kedvem lenne kiradírozni a novembert, meg a januárt a naptárból. Minek az oda? Csak az idő telik velük. Jöjjön már a karácsony, aztán hipp-hopp legyen február közepe, amikor valahogy még a cinkék, verebek, meg a fekete rigók is másképp kezdenek fütyülni a világra…
Szóval, múlt pénteken fent voltam a hegyen. Tolcsva után, egy mesés kastély néz a főútra. Ott ücsörög fent egy dombon, a csoda furmintok és hárslevelű tőkék között és mint egy gazdag, érett femme fatale csábítja a férfiakat. Eh, nem is nő az, hanem egy hófehérbe öltözött, jó családból származó katonatiszt, aki elcsavarja a lányok szívét, aki fessen, snájdig könnyedséggel néz a naplementébe.
Mert ez a novemberi nap ezt is megadta. Tessék elképzelni, azt a pillanatot, amikor a novemberi délutánban elég egy ing, egy könnyű kabát, egy mellény, mert az időjárás úgy döntött csodát csinál. A légtömegek, az áramlatok, a könnyű szellők, mind-mind fityiszt mutatnak a naptárnak. Jön délről valami csodarezgés, hozza a Földközi-tenger illatát és a hosszú, sárgás fényekben valahogy másképp csillan meg a mosolyod, másképp táncol a fény a szemed íriszén. És csak mormogod, hogy „köszönöm Istenem!”. Hogy vénülő fejem köré csillagport lebegtetsz, hogy magamban a rőzse dalokon túl, újra szembe találkozhatok ezzel a cédával, ezzel szemtelen fruskával, ezzel a bolond szívemmel cicázó lánnyal; a boldogsággal.
És lehet-e boldogság illata a barnuló szőlőlevélnek, egy üres, de méheket vonzó borosüvegnek? Jöhet-e még pillanat, amikor én vagyok az élet császára? Hiszen akármilyen is ez a mai nap, holnap, holnapután ez lesz a megszépült múlt.
És időnként meg kell birkózni azzal, hogy úgy raknak ki a kocsiból, mint feleslegessé vált kutyakölyköt, zsákban, úgy érkezel meg valahová, hogy te vagy a postafordultával visszaküldött, el sem olvasott levél; elásnak, földet dobnak rád. És, amikor onnan is visszajössz, visszafordulsz, ahonnan Latinovits, Soós Imre, Márai, vagy Seress Rezső már nem tudott, akkor a makacs halottak együgyűségével várod, hogy valaki bejöjjön és azt mondja; ez a darab eddig tartott… És aztán ahelyett, hogy valami bolond „zs”-kategóriás zombifilmmé fejlődne a történet, szíve nő a halottnak… És ha szíve van, akkor már nem lehet halott…
Szóval, van az a novemberi délután. Van az a novemberi péntek, amikor fölfelé a Kincsem-birtok felé megérted, hogy miért nem azé, aki fut…Miért nem azé, aki törekszik... Hanem azé, aki képes újra és újra rácsodálkozni az életre, adni neki egy új esélyt, ha kell költözik, kiköltözik, elköltözik. Elfut, elszalad. Visszatér, mint a bumeráng. Ha kell felemel, és szorít, ölel és csókol. És persze, ha minden egész eltörött és az emberben a hit sem hisz már, ha kell, ha nagy a szükség, ha nem megy másképp, akkor egyszer csak melléd lép az Isten, hogy megáldjon. És küld egy angyalt. Persze, hogy küld! Küld egy angyalt, aki nem beszél, aki hallgat, aki csak mosolyog és dúdolja a bolond zenéid...
Aztán, amikor rádöbbensz a csodára, csak nézel bele a nyugati égbolton süllyedő napba, nézed a vérnarancs színek táncoló giccsét, az alkony, - novemberhez képest - egészen szokatlan drámáját és tudod, nem csak szíve nőtt a holtnak, hanem az Isten újra tenyerére vette. Újra.
Táncolni kellene… Hosszan… Ahogy csókolózni. Végtelenül, míg ki nem hűl a Nap…
