Várj. Várj míg felkel majd a nap. Várj míg felnőtt leszel. Várj. Te csak várj.

Édesanyámnak, szegénykémnek, gyerekkoromban általában kétfélét kellett főznie. Édesapám például nem szerette, szereti a rántott húst, én meg csak azon szerettem volna élni… Édesapa olyan, - akkor még számomra ehetetlen ételeket kedvelt -, mint a kelkáposzta-főzelék, a gulyásleves, a rakott krumpli, meg a gombás ételek. Én meg rántott húst szerettem volna enni, rizibizivel, sajtos csirkét, esetleg káposztás paszulyt, sok babbal, meg ha már kelkáposztáról van szó, rakottat vastagon megkenve tejföllel…  

És az Isten szerelmére sem voltam hajlandó enni, ha valami nem ízlett nekem… Anya pedig dolgozni járt, vezette a háztartást, főzött az akkoriban éjt-nappallá tévő édesapámra és próbált eleget tenni az egy szem, finnyás kisfia válogatós természetének… És persze próbálta megérteni, hogy a „pulya” miért szeretné, hogy minden nap prézlis vasárnap legyen. Szigorúan karajból, zsírmentes karéj nélkül, vékonyra klopfolva, duplapanírban, a rizsben pedig ne csak zöld labdák legyenek, hanem sok-sok petrezselyem is…  

Persze éhen nem maradhat a gyerek, így aztán édesanyám mindig megígérte, hogy lesz egy kis rántott hús, meg rizs, csak várjak egy picit és addig legyek szíves, valami mást enni.

És akkor nekem, az ígéret hallatán, felcsillant a szemem, apró szívembe a boldogság ígérete költözött és már csak az órát, a percet vártam, mikor hallom meg a klopfoló hangját, mikor kezdi vékony csíkban simogatni az orrcimpám a fortyogó étolaj, mikor kezdi betölteni a házat a leforrázott rizs semmivel sem összetéveszthető, mesés illata…

Mondom, egész nap, késő délutánig, kora estig képes voltam várni. Semmilyen más ételhez nem nyúlni, még akkor sem, ha éppen édesanya, vagy édesapa nap közben leimádkoztam nekem a csillagokat. Vártam. Makacsul. Konokul. Kopogó szemmel. Nagyokat kurranó, korgó gyomorral. Kitartóan, rendíthetetlenül. Mert úgy gondoltam, minden csak pótszer lenne, minden más falat csak öncsalás, magam átverése, nothing compares to you…

És ezt a bolond makacsságot, mai napig nem tudtam kinőni. Mai napig képes vagyok egész nap várni, egész nap szó nélkül tűrni, zokszó, panasz, különvélemény nélkül. Mert a várakozásban van valami szent, valami őrült, valami természetellenes. A szív és a vágyak lefagyasztása, téli álomba helyezése. Van ebben valami nagyon tudatos, hogy lecsendesíted a benned élő gyereket és valami boldog együgyűségben andalogva, remegve böjtölsz.

Fura elismerni, hogy felnőttként is képes vagyok ugyanígy a szívemnek, vágyaimnak, álmaimnak parancsolni és várni. Várni, mint egy faszent a templomban, böjtölni, mint egy remete; szent, de csendes extázisban térdepelni, és szobrozni.

Még akkor is, ha látszólag nem éri meg, ha elmúlik az életem, ha elveszítem a legszebb éveim, még akkor is ha ellentmond a józan észnek, ha nem érdemes, ha nem méltó, ha…

Mert a várakozás a szeretetből, a bizalomból és a reményből, valami megrögzött optimizmusból táplálkozik. Eljön majd az idő, eljön majd a pillanat, amikor a várakozás perceit visszafelé pergetve, az életem minden rejtélye érthető válik…

Azt hiszem, a végtelen, hat hetes görögkatolikus advent is ilyen. Negyven nap… Negyven éjjel, negyvenszer 24 óra… És ma meggyújtjuk az első gyertyát a hatból, hogy bízzunk benne, a végén meg lesz a rántott hús és a rizibizi is… Csak éppen, ebben az esetben sokkal többről van szó. És ez a várakozás attól iszonyú felemelő, hogy közben mindvégig kevesebb a fény és egyre nyomasztóbb a sötétség végtelennek tűnő, gyászos szőttese…