Szatmárcseke és Tiszacsécse között, valamivel több mint 14 kilométer a távolság. Sétálva is csak néhány óra, kocsival tizenöt perc. Szatmárban járunk, valahol Nagyar környékén írják is; ez Magyarország kincses szigete. Csekén 1823. január 22-én, nagy, jeges magányában itt fejezi be Kölcsey a Himnuszt, hogy aztán 58 év múlva, néhány óra járásra ezen a vidék egy későbbi író zseni sírjon fel; megérkeztem közétek!

A Kölcsey és Móricz közötti 14 kilométert, meg az 58 év különbséget még a (szép)érzésekkel hadi lábon álló matematikusok is felfedezik. Pedig több, sokkal több köti össze őket, mint amennyi el tudná választani. A mi emlékezetünk, a mi tiszteletünk, tisztelgésünk könnyedén tesz egyenlőségjelet a kisparaszti író és a kisnemesi poéta közé. A fél szeme világát himlő miatt elveszítő inkább introvertált költő, meg az úri társaságban is magát könnyedén feltaláló, egyértelműen extrovertált író közé. Tegyük sietve hozzá, hogy mindketten a debreceni református kollégiumban tanultak és bizony mindketten megküzdöttek azzal, hogy „hidegnek” érezték az iskolát, hogy nem találták benne a helyüket, hogy bár tudást szereztek, de az emberséget maga-maguk szedegették össze, apránként lassan, a belső kínokkal, démonokkal megküzdve.

A mi érzéseink könnyedén nivellálják a költőt és írót, mert mindkettő magyarul írt, magyarul érzett, beszélt, írt nekünk. Így inkább hajlunk arra, hogy valahol a szívünk féltett kincsei közé helyezzük őket, mintsem nagy cezurákat rajzoljunk, a tér, a kor, a műfaj közé. Az ember már csak ilyen; a tudományokat bár tiszteli, de a szíve dobbanásaiból simán von le messzemenő következtetéseket.

És írjon bármit is a Himnusz költőjéről a bolond, blikkfangnak élő utókor, nekünk Kölcsey szent ember marad, akiről Wesselényi báró csak ennyit mondott, a végső tisztelet hangján: „Nem közénk való volt…” nem közénk, mert a költő, szónok, nyelvújító, irodalmár, politikus olyan magas szintű erkölcsi morált villantott meg, amit nehéz követni…

Móricz Zsigmond, Ady Zsigája már más tészta. Móricz nem akar szent lenni, moralizálni is csak a kritika csípős nyelvén tudott. A barbárok irigy juhászai (a verest különösen utáltam), a tragédia Kis Jánosa (és még hány hősében) mind olyan embertípusok, akikre ujjal mutatott; látjátok feleim szemetekkel, olvastátok, ezek ne legyetek soha! Így ne!

Nekem az egyik kedvencem a Boldog ember. Joó Györgyben megtaláltam a sorsával megbékélő, a szerelmet távolban kereső, de mégis saját falujában megtaláló embert. Joó György archetípusa több általam is ismert „apagyi hősnek”.

Itt Szabolcs-Szatmárban-Beregben írni, olvasni tudó ember ezerszer gondol csodaszépet a kultúra napja környékén. A Kárpátok közelsége miatt, tán csak Nógrádban, meg a Bihar, határmenti részén hidegebb a január, tán csak arra ülnek közelebb a kályhához. Nekünk azonban itt van Kölcsey, meg Móricz, hogy ne csak a tűzre dobott, pattogva parázsló akác hasáb adjon meleget, hanem a kincstári büszkeség is, hogy adtunk valamit ennek az országnak.

Adtunk néhány őszinte, nagyszerű személyiséget, néhány okos koponyát, néhány írni-olvasni, gondolkodni képes embert. Ezek a sorok arról a Kelet-Magyarországról indulnak most el, ahová nehezen találnak haza a gyerekek, aminek most is legnagyobb ereje, hogy még képes embert exportálni Debrecenbe, Budapestre, meg Nyugatra. Ennyink van; a gyerekek, akik két kezükkel, vagy éppen jobbik eszükkel indulnak neki a fényesebb, jobban fizető világnak. Ez az a vidék, ami talán éppen évszázadok óta csak ad és a nagy adakozásban bizony nehezen talál magára.

A kultúra napja, itt, nekünk annak az ünnepe, hogy bőséggel adtunk, adunk kiművelt emberfőket…

Ilyenkor eszembe jut, hogy 1865-ben, két évvel a kiegyezés előtt, Ferenc József császárnak, amikor a budai várba lépett, akkor az osztrák helyett a magyar himnuszt kezdték játszani. A Kaiser felkapta fejét, de nem szólt semmit…hagyta… Aztán később már 1900-as években, a Szegeden a bevonuló kadétokat érkezett üdvözölni, és amikor a katonazenekar az osztrák himnuszt játszotta, és a jelenlévő tömeg úgy énekelte teli torokból Kölcsey Himnuszát, hogy sikerült elnyomni a zenekar hangját is! Egy imádsággal...

Hát kell még magyarázni, hogy a magyar kultúra napján, miért érzem úgy itt Szabolcsország fővárosában, hogy még mindig van mit ünnepelni?

Hát ünnepeljünk! Sírva-nevetve! Ünnepeljük Bessenyeit, Kölcseyt, Czóbel Minkát, Krúdyt, Móriczot, Jósát, Ratkót, Vácit, Végh Antalt, Jánosi Zoltánt!

Lilith! A múlt héten Londonban az emancipáció élharcosai tüntettek a parlament előtt. Nagyon hangos, nagyon dühös nők mutogattak az öreg Churchillre. Az nem szólt semmit. Botjára támaszkodott, két soros kabátját a Temze felől fújó gyenge szél simogatta.  Csak szemével üzente; akkor sem ígértem mást, csak szenvedést és könnyeket.

A Westminster apátság irányába indultam el, magam mögött hagyva az öklüket rázó fekete- és fehércselédekből álló hordát.

Arra gondoltam, ezt is Te intézted így; te tüzelted fel őket, hiszen te vagy az okos és művelt nő példaképe, aki elcsavarja a férfiak fejét, akinek minden férfi kevés, hiszen magadhoz, angyalságodhoz méred őket, akik csak „ócska” teremtmények… Őket teremtették, te lettél, az akarat női arca hozott létre és úgy találkoztál az Istennel, mint a világán kívüli, nemes idegen. 

Te magad vagy, akit elbűvölt férfiak hada kísér, aki úgy húzod magadra őket, mint valami ócska patchwork takarót.

Tudod mire gondolnak, nyitott könyv előtted az életük és pontosan úgy sakkozol velük, ahogy Popper Péterrel tette az Úristen… Minden lépésüket, szándékukat, tervüket ismered. Tudod mi a szívük vágya, milyen illatot, ízeket szeretnek, mit akarnak hallani, ha fülükbe duruzsolnál; ez a te hatalmad alapja.

Lilith! Míg te félistenséged gőgjével és bosszantó öntudatával bódítod a világot, csavarod az ujjaid köré a férfiakat, én most belépek a székesegyházba. S bár nekem sem sikerült idelent az üdvözülés és csupa romot hagytam én is magam mögött, meghajtom a fejem és elhallgatok.

Hallgatom a csodát, az élet apró neszeit, suttogó imádságokat, térdre rogyott emberek könyörgéseit, és amikor kijövök, már egy új Ádám, már egy Új Ember lép majd ki az ódon falak közül. Visszakapom a született kegyosztó úri kabátját, visszakapom a hitem, vissza a férfiasságom, visszakapok mindent amit tündéri fintorod és hatalmad magával ragadott..

Nem több ennél, amit Te birtokolsz, nem fényesebb és dicsőbb, ez csak, ami itt maradt, józanabbul emberibb. Kegyelemszagú és van benne bánattal fűszerezett, apró boldogság. Jézusról azért tudjuk, hogy benne volt az Isten, mert semmit sem birtokolt; a legegyszerűbb, legmegértőbb szegénységgel ajándékozta meg a világot. Csak tudod az alázat, nem jó befektetés és nem is divatos... 

Hát így üdvözöllek én, az én „szegénységi bizonyítványommal”. Ezzel a mély együttérzéssel azok iránt, akiket röptettél és kikacagtál… S akiket most is szédítesz, örökké éhes körhintádban…

Élj. Őszintébben. És néha ne csak akarj… Bár néked, még a Jóisten sem parancsol…

- Adol két huzezer és viszel! – mondta a gábor-cigány tört magyarsággal. Feltűnően magas homloka erősen gyöngyözött a széles karimájú kalap alatt. Kackiás bajsza jobb oldalon úgy mozgott, mintha rágózott volna, csak ahogy fel-felpillantott, akkor vette észre, hogy a cigány tikkel. Valami nagyon erős, tolakodó szagú arcszesz áradt felőle. Egy kézben fogta a hegedűtokot és rángatta, ezzel akarat nyomatékosítani, hogy vegye már meg tőle.

- Nyisd ki még egyszer! – szólt a cigánynak.

- Minek? – kérdezte amaz vissza és szájából pirított szotyola szaga csapata meg. Nem felelt, csak kezével intett, hogy sietve nyissa ki. A cigány úgy tartotta a két keze között a kinyitott tokot, akár egy kincsesládát. Egyikőjük sem értett a hegedűkhöz, de mindketten tudták, hogy a hangszer jóval többet ér két húszezresnél. Kézbe vette. Az ódon lakozott fa mellett, nőies illata áradt felőle. Ahogy forgatta, a hanglyukon keresztül valami nevet és egy 1741-es feliratot pillantott meg. Mint egy pókerjátékos meg sem rezdült az arca. Bár nem tudta, mihez fog kezdeni a hegedűvel, lassan, óvatosan visszatette a tokba. Előhúzott a pénztárcájából két húszezrest és a cigány felé nyújtotta. Amaz úgy tette zsebre, mint egy bűvész. Odaadta a tokot, el sem köszönt, csak sarkon fordult és mint a kámfor, eltűnt a sűrű forgatagban…

-*-

A hegedű a nappali dísze lett. Kapott az édesanyjától hozzá egy kis szekrénykét, azon tárolta. Ha vendégei jöttek kinyitotta a tokot, egy üveg borral kitámasztotta és fennhéjázva lódította, hogy ezen a hegedűn talán még maga Niccoló Paganini is játszott…

- Honnan szerezted? – kérdezte egy cimborája.

- Nem mindegy az neked? – felelte nevetve. - Ettől érzem magam művésznek. Hegedűm már van… - zárta le a kíváncsiskodó kérdéseket.

Néha megpendítette a húrokat, vagy csak végigsimította az ujjával a mívesen legyártott, finom ívű elemeket.

„-Bár tudnék rajta játszani…” – így merengett…

Aztán egyik éjjel azt álmodta, hogy egy gyönyörű ifjú hölgy játszik a hegedűn. És bár ismerősnek tetszett a nő arca, mégis volt benne valami, amitől azt érezte, hogy csak mesefilmen láthatott ilyen arisztokratikus arcéleket. Mintha egy elfeledett orosz hercegi család vérvonalát őrizné. A lány Schumann Träumerei-át játszotta. Roppant átéléssel. A hibátlan alakját egy szűk, fekete ruhába bújtatta, lábán meseszép, fekete magas sarkú, vörös talpakkal. Haja szőkésbarna, arca ovális, ajkai dúsak, szeme melyek egyébként hetykén fürkészték a világot, most a hegedűre koncentráltak. Karcsú kezei lágyan, nagy gondossággal csalogatták elő a hangokat a hanszerből… Egyszerűen csak jóízű álom volt…

Ébredés után azonban valami furcsa, megmagyarázhatatlan érzés lett úrrá rajta. Átment a nappaliba, ahol nyitva találta a hegedű tokját. Meg volt róla győződve, hogy tegnap este lezárta. 

- Bolond vagy! – mondta fennhangon magának. Ennyivel elintézte; - Egyszerűen rosszul emlékszel – mantrázta. – Úgy hagytad. Nem zártad le.

Másnap este gondosan lezárta a tokot, úgy tért aludni. Az álom és a nő azonban visszatért. Most piros ruhában játszott. Válláról lehullott az egyik pántja. Mosolygott rá, miközben a férfi nagyokat sóhajtott. A lány édesen játszott, aztán, ahogy belemerült egyre kihívóbb lett. Boccherini Menüttje csendült fel. Ajkait most rúzs díszítette. A férfit elvarázsolta  a zene és érezte kívánja a nőt. Azt szerette volna, hogy tegye le a hangszert, hagyja abba a zenét, húzza fel a szoknyáját és üljön az ölébe. Csókolni szerette volna. Vadul. Hosszan. Lihegve ébredt fel. A tévé vibráló képernyőjén egy kínai lány hegedült. Boccherini Menüttjét játszotta. A férfi elmosolyodott. Midnent értett. Kimászott az ágyból és egy pohár víz felé indult a konyhába. Andalogva töltött magának egy pohár vizet, miközben a menüettet dúdolta. Lehuppant a nappaliban egy nagy kényelmes fotelbe. Kint fújt a szél. A hálószoba felől az ismerős muzsika balettcipőben, halkan topogott be hozzá. Ahogy a szeme megszokta a sötétséget a hegedűtok felé pillantott. Egy pillanatra megállt a szíve dobogni, megfagyott az ereiben a vér; a tok ismét nyitva volt…

Lezárta a tokot. A hangszert nagy dirrel-durral bevitte a dolgozószobájába. Ott kinyitott egy szekrényt. Kihányt mindent ami benne volt, ruhákat, dobozokat, mindent. A hegedűtokot a szekrény mélyére helyezte, majd amit csak tudott rápakolt. „-Velem te nem fogsz szórakozni!”- gondolta dühösen. Megitta a vizet, a tévét egy akciófilmre kapcsolta, majd simán elaludt.

Sokáig, hetekig nem is álmodott. Vagy nem emlékezett rá. Mélyen, hosszan aludt. Eszébe sem jutott a hegedű.

Aztán egy éjjel újra visszatért a lány. Belépett a szoba ajtaján. Kezében a hegedűvel. Fekete fehérnemű, combfix volt rajta, meg a magas sarkú. Biccentett a fejével. A vállához emelte a hangszert és játszani kezdett. Dinicu Grigoras Pacsirtáját. Nézte a nőt, ahogy fehérneműben neki játszik. Eszébe jutott, mit olvasott Paganiniről; „jobb felsőkarját testéhez szorítva, alkarja és csuklója mozgatásával irányította a vonót, amivel egészen sajátos dinamikát kölcsönzött muzsikájának, s hibátlan kettős fogásokat produkált. Gyakorta virtuóz balkezes pizzicatójával vagy azzal lepte meg közönségét, hogy egyetlen húron játszott le egész futamokat. Nemegyszer élt az  elhangolás eszközével, azaz egyes speciális hanghatások érdekében elhangolta hegedűjét.”

Aki ismeri a pacsirtát tudja, hogy két percig sem tart. Talán eddig tartott az álom is. Nem tovább. De neki ez a két perc egy egész életet jelentett. Benne valami végetelen szerelemmel. Nézte a lányt, ahogy egész testével játszik, ahogy eggyé válik a hangszerrel, nézte a száját, a hófehér karjait, bámulta ahogy lányos mellei rezegnek a zenéléstől és azt akarta, soha, de soha ne érjen véget ez a muzsika…

Boldogan ébredt. Kévét főzött. Csészébe töltötte és közben az álomra gondolt. Rázta a fejét; „-Ilyen nincs. Ilyen csak az álmokban van…” Lehuppant a kanapéra. Mosolygott. Majd újból ledermedt; a kis szekrényen ott volt a hegedűtok, ismét nyitva. Egy vonó pihent a hangszeren. A tok mögött pedig fél üveg tokaji furmint. Azzal támasztották ki…

-*-

Néhány nap múlva a tévében látta meg a lányt. Egy beszélgetős műsorban, könnyek között mesélte, hogy a Bakáts téren egy éjjel feltörték a kocsiját és teljesen kirámolták. Az ő hibája, tudja, de csak néhány órára hagyta a legkedvesebb hangszerét a kocsi csomagtartójában. Hosszan mesélte, hogy egy Guarneri-hegedűről van szó, ami felbecsülhetetlen értékű és Paganiniek is egy ilyen volt a kedvence. Aztán beszélt arról, hogy orosz felmenői vannak és a hangszer családi örökség és csak emiatt kezdett el szolfézsra járni…

A hangszer visszakerült a jogos tulajdonosához. A lány pénzt kínált érte. Nem fogadta el. Aztán egy hét múlva kapott egy gyöngybetűvel írt levelet. A borítékban egy jegy is volt a Pillangókisasszonyra. A lány az opera zenekarában játszott. Arra kérte, jöjjön hallgassa meg, hogy szól a hegedű.

- Maga az az újságíró? – kérdezte tőle egy csinosan öltözött nő, amikor leadta a kabátját.

- Melyik? – nézett bárgyúan.

- Amelyik visszaszerezte a hegedűt!?! – csattant fel a nő.

- Az én vagyok… - tette hozzá elcsukló hangon.

- Akkor ez a boríték a magáé! – és a kezébe nyomta.

„Legyen ideje, ne siessen, van még egy kis meglepetésem…” – állt a levélben és a férfi óráján ekkor megállt a mutató…

Van még vers? Mondják még? Egy buliban? Van még aki verssel szólít meg egy lányt a Divinóban? Van még aki nagy beépített szekrényekbe bújik egy lánnyal, aki álmában nem csenget, hanem szaval neki? Van még bárki, aki jambikus lejtéssel símogat, mint tavaszi szél a sírokat? Van még, aki káromkodásból állít katedrálist? És van még, aki a szemedbe nézve ezt mondja: "Én vágytam, én daloltam/Minden, minden én voltam..."

Jánosi Zoli kellene ide. Elnézést tanár úr! Jánosi Zoltán. Tanárom, mentorom, rektorom. Azok a dicsőséges nyelvtan órák, majd amikor már irodalmat is tanított, a felolvasásai. Meg ahogy megtanította nekünk, mi lakik a vers lelke mélyén. A vers mélylélektana. Jánosi Zoli kellene ide, hogy majd a bölcsész lányokat el tudjuk kápráztatni a Harmadik félidő egyik bohém asztalánál. Tudod akkor még így mondtuk,;valaki simán dobálja melletted a „bullájt”, van akinél az albin folytatódik a buláj, és van, akinek csak akkor csússzan le a tangája, ha képes vagy a fülébe mászni, mint egy bogár…

Édes istenem… És simán bebizonyította, hogy a verselemzés lélektan, pszichoanalízis. A magyar-német szak összes, 12 szempárja, pedig oly ragyogva nézett rá, mint a mennyből közénk küldött lángpallossal ellátott, kontextusba helyezett irodalmár-arkangyalára.

Jánosi Zoli a verselemzés fenegyereke volt. Én persze Szemán Brigin nyugtattam a szemem, de azért a tudományt nem akartam nem magamba szívni, és itt lépett be az életünkbe először a multitasking; akkor én simán értettem, hogy jegyzetelsz, de közben észreveszed, ahogy az ízig-vérig nő ott piheg az első sorban és mosolyog a tudomány erejével felfegyverkezett tanár-császárra és benned meg csak dobol az ősi ösztön, ami nem több attól, hogy talán csókkal is él a lány, nem csupán a verbálisan szórkoztató tudomány kéjével…

Aztán néhány éve meg azt tanultam meg, hogy nincs attól érzékibb, ha egy nő a létező világon, az összes közül a legjobban tud verset mondani és random idéz a magyar irodalomból, és úgy forrasztja beléd a szót, mintha ő lenne Pallasz Athéné, akinek szépségét talán csak az esze múlja felül. Most meg ne sértődjön! A szépség miatt. Vajon a nő inkább szép, vagy inkább okos akar lenni, ha már egyszerűen mese a külseje? Vagy, akkor már mindent is akar, mert tudja, párját ritkítja? Nincs izgalmasabb egy okos nőnél, aki az érzékiség előtt, közben, után simán idéz József Attilát, Szabó Lőrincet, vagy mittudomén a rokont, Adyt…

Három vers… Olvassátok… Tanuljátok. Idézzétek… Három vers… Ez az én kötelező irodalmam…

1. Bajtai András: Van valami

Van valami,

amit régóta el akarok mondani neked,

kerülve mindenféle szentimentalizmust,

még ha csillagok nélkül nem is olyan szép,

taposhatsz rajta, mint a faleveleken,

elfelejtheted, mint régen látott barátok arcát,

vagy hagyhatod lebegni közöttünk

elszabadult luftballonként,

csak ki kellene mondanom,

lazán és könnyedén,

akár egy hanyagul odavetett sziát,

eléd dobni, mint fuldokló halat,

és reménykedve várni,

visszaengeded-e a vízbe,

vagy mögéd osonni egyszer,

amikor nem számítasz rá,

és füledbe súgni,

de bárhogy döntök is,

végül nem mondok semmit,

csak nézlek,

ahogyan nyárvégi gólyák nézhetnek

fészkükre indulás előtt

2. Lackfi János: Szerelem a négyzeten

Tudod, én akkor is szeretlek, ha mindent elcseszel,

mert mindent elcseszel, ez nyilvánvaló,

és akkor is szeretni foglak,

ha megint minden kiesik a kezedből,

földön truttyanó joghurt, szétszóródó kávé,

cisszenő rizsszemek, töredező cigarettaszálak,

akkor is szeretlek,

ha pipaszár-lábaid összeakadnak járás közben,

és orra buksz, és csupa kék-zöld folt leszel,

mintha vernélek, pedig nem is verlek,

holott rászolgáltál a szokásos kétbalkezességeddel

és a szokásos kétballábasságoddal,

hát nézz már magadra,

tényleg, szerinted hogy festesz,

mint egy rakás szerencsétlenség,

de én mégis szeretlek,

egyszerűen mert ilyen vagyok,

nem bírlak nem szeretni, próbáltam már, nem ment,

úgyhogy akkor is szeretlek, ha a ruháid

úgy állnak rajtad, mint vasvillával találomra

egy kupacba dobált turkálós göncök,

azok is, turkálós göncök,

de te is tudod, hogy van, aki turkálóból

is úgy öltözik, mint Lady Diana,

máson meg a legdrágább szalonok árui is

úgy lógnának, mint tehénen a gatya,

hát én ilyen gatyás tehénnek is szeretlek,

a sminked tiszta szégyen, mint egy tigrises arcfestés

valami béna majálison, kilencéveseknek,

kész tortúra veled végiglejteni az utcán, de komolyan,

valami mazochista lehetek, hogy ezt bevállalom,

ugyan hol szedte össze ezt a csajt,

a híd alatt vagy egy aluljáróban,

gondolják szánakozva az emberek,

én meg széles vigyorral vonszollak,

mint egy soknapos hullát kötélen,

mert így szeretlek, tényleg, arra már gondoltál-e,

mi lenne veled, ha nem szeretnélek,

összeesnél sisteregve, mint a lepisált tábortűz,

szétesnél, mint kártyavár hurrikán idején,

úgyhogy szedd már össze magad valami trágyavillával,

és ne szipogj itt nekem teljesen értelmetlen dolgokat,

hogy szerelmes lettél, és nem belém,

ez lehetetlen, elhiszem, hogy ő olyan gyengéd,

megértő, szinte már nem is fiú, szinte lány, értem,

belefutottál valami lágytojás-tökű idiótába, értem,

de egyszerűen képtelenség ez az egész,

semmi valóságalapja, hiszen szeretlek,

érted, hogyan verjem ennél jobban a fejedbe,

hogy SZERETLEK?

3. Petri György: Hogy elérjek a napsütötte sávig

Szokványos nyári éjszakának indult.

Sétáltam kocsmáról kocsmára.

Talán éppen a Nylonban ittam,

a HÉV-végállomás mellett, a Margit hídnál

(vagy azt akkor már lebontották?). Nem tudom,

lehet, hogy a Boráros téren.

Ezek a séták mindig

reggelig vagy épp két napig tartottak,

és akárhová vezettek.

Mindenesetre, valahol ültem, ittam.

(Akkor még akármit - kostolódó ifjúság.)

Még nem olvastam a kocsmákban,

nem, nem, még nem temetkeztem

könyvbe-újságba, nem fixíroztam az asztal lapját.

Még nem idegesített fel, ha szóltak hozzám.

 

"Fizetsz valamit?" kérdezte egy dohánykarcos

női hang a hátam mögül. Fiatal hang volt.

"Kérjél" - mondtam felé fordulva. Ötven

körüli nő állt rézsút mögöttem. Letapadt,

koszmós, egykor világosbarna haj;

beroskadt íny, cserepes ajkak, vérágas

kötőhártya, aquamarin szemek[*],

megsárgult, fehér mûszálas pulóver,

barna nadrág, szemétben talált fehér strandcipő.

Kevertet kért és sört, pikolót. Ízlését nem vitattam.

"Eljövök egy huszasért" - mondta. Ezen meglepődtem.

Az ár - árnak - képtelenül alacsony volt (már akkor is).

Ismertem a Rákóczi téri kurzust. Húsz forint az nem ár.

Másrészt a nő nem állta volna meg a helyét

a Rákóczi téren, sőt semmilyen téren.

Az lett volna a logikus, hogy ha akar valamit, ő fizet.

De sokkal többet. Márpedig akart. "Gyere,

akarom" - mondta -, "nagyon szeretnék."

Soha nőt nőiességében megbántani nem tudtam

(hacsak nem kifejezetten ez volt a célom).

No de hogy... Mentem; úgy éreztem: muszáj.

Hiszen ûzött voltam és zavaros,

mint a fölkavart iszap akkoriban, és

csak ezekben az "Eszpresszókban", "Büfékben"

érezhettem némi álfölényt

a nélkülözés és hajléktalanság valódi nyomorultjai között.

Sokáig vonszolt egy hosszú utcán, hozzám bújt.

Ez kínos volt, de szerves része a törlesztésnek.

Átöleltem,

egy pincében kötöttünk ki, nagyon sok lépcsőt

mehettünk lefelé valami nem tudni honnan

derengésfélében.

Az ágy. Befilcesedett vatelindarabokból összekotort alom.

Nem vetkőzött, csak megoldotta, lejjebb tolta magárol a nadrágját.

"Így szoktam meg, ha bokor alatt dugok"

- mondta közvetlenül. Nem volt ellenemre,

magam is csak a legszükségesebb mértékben,

meg a zakómat dobtam le - inkább legyen koszos, mint gyûrött.

"Csókolj meg." Hát igen, ez elkerülhetetlen.

Avas szájszaga volt, ajka pikkelyes, nyelve,

szájpadlása száraz, mintha egy üres szardíniásdobozban

kotorászna a nyelvem - mindjárt fölvérzi az éles perem.

Rettegtem, hogy menten a szájába hányok,

ettől viszont röhöghetnékem támadt,

ömlöttek durva bőrére a könnyeim, amíg

ura lettem a perisztaltikának. A lába köze

szûk, száraz. Alig tágul, alig se nedvesedik.

"Várjál" - mondta, és belevájt ujjaival

egy megkezdett margarinba, magába maszírozta,

aztán még egy adagot.

"ENNI is fog még ebből?"

"Meg tudom mosni valahol magam?" - kérdeztem később.

Egy csőcsonkra mutatott. A víz kilövellt, merő

lucsok lett a nadrágom, mintha behugyoztam volna.

"Ez is hozzátartozik" - mormoltam. Egy ötvenesem

volt még. A fejét rázta: "Mondtam, hogy egy

huszas, és ez nem az ára. Én akartam, a huszas

meg egyszerûen kell." "Akkor adj vissza" - mondtam -,

"értsd meg, nincs huszasom." "Hülye vagy"

- mondta - "ha vissza tudnék adni ötvenből,

nem kéne a huszasod" - mondta logikusan.

És a következő pillanatban elaludt nyitott szájjal.

Vállat vontam. ("ha ilyen büszke vagy"),

zsebre gyûrtem az ötvenest, megtaláltam a zakóm,

és botorkáltam fel a lépcsőn.

Hogy elérjek a napsütötte sávig,

hol drapp ruhám, fehér ingem világít,

csorba lépcsőkön föl a tisztaságig,

oda, hol szél zúg, fehér tajték sistereg,

komoran feloldoz, közömbösen fenyeget,

émelygés lépcsei, fogyni nem akaró mínusz-emeletek,

nyári hajnal, kilencszázhatvanegy.

 

[*]Hülyeség. Aquamarin szemed neked van.

A nőnek? Mit tudom én.

Mint gálicos kádban a víz?

Csak akarok valamit ajándékozni annak a szerencsétlen párának,

mondjuk a szemed színet, meg egy ritka szót,

hogy ne legyen olyan undorítóan elesett,

magam pedig legyek valamivel megérthetőbb

Látva a kínai konyha térhódítását, a szecsuáni disznó-marha-csirke triumvirátusát, vagy éppen a többi csíkokra vágott, szószban párolt húsok világát, mindig arra gondolok, hogy mintha régről, ezer évről emlékeznék még olyan ételekre, melyek a kínaiak távoli, de magyaros rokonai lehetnek.

Itt vannak mindjárt a tokányok.

A tokány eredetileg pörkölt módjára készült étel; gombával, füstölt szalonnával, tejföllel bolondítva. A kutatók szerint a hagyományos magyar konyha egyik legősibb húsfélesége. Angolul még a földrajzi eredetvédettséget is megkapja, és irányt mutat számunkra, hogy talán Erdély felől érkezett ez az örökség; transylvanian stew (pörkölt). Románul is tocană a becsületes neve, jelezve, hogy az oláhok is a Kárpátokon belül tanulták meg az étel elkészítését. A régi szakácskönyvekben még szerepel az a terminus technicus, hogy a húst kéretik „tokányra vágni”, azaz véletlenül sem kockázni, hanem 4-6 centiméteres ceruzavastagságú csíkokra szeletelni.

Honfoglalók kérték...

A vékony, ujjnyi csíkokra vágott húsdarabok, talán még a pusztákon vándorló magyarok ősi tartósító módszere lehetett. A húst apró, hosszúkás darabokra szeletelték és megszárították a napon. Ezt főzték meg aztán vízzel, különböző gabonalisztekkel és magokkal dúsítva. (Tiszta zacskós leves! Nem? De...) A régi Magyarországon szárított húst kizárólag pásztorok készítettek és használtak. Borjú-, marha-, juhhúsból, olykor csikóból is.  Aztán ezt „pergelték”, azaz saját levében, fedetlen bográcsban főzték…

Bevallom, jóban vagyok a tokányokkal. Annak ellenére, hogy gyerekkoromban a menzán, a tokányok sokszor vették el a gyerekek kedvét az ebédtől… Nem szeretném megidézni a kelletlenül, lélek nélkül, kövér részekkel operáló falatokat. Ám arra is emlékszem, hogy amikor jó húsból, lélekkel főzték, akkor kinyílt a kis csipám és még repetáért is sorba álltam. Talán ennek köszönhetem, ha nagy ritkán valahol tokányt kínálak menüben, akkor adok egy esélyt… Hátha…

Hentesék, ha főznek

Az egyik nagy kedvencem a hentes tokány. Ez egy gazdag étel, amihez éppúgy illik a finoman pergő rizs, mint a tészta, sőt horribile dictu, még a sült krumpli is.

A hentes tokány nekem mindig ízletes, szaftos, csemege uborkával gazdagított fogás, amiből nem hiányozhat a füstölt szalonna íze, a zsengére párolt, porhanyós sertéshús, az ecetes, vagy kovászolt ubi (julienne-re szelve), meg valamiféle sonka. Az összetevők miatt sokféle fűszert nem igényel, hagyma, fokhagyma, bors elegendő hozzá, egy kis paradicsom, vagy sűrített paradicsom és ha ügyesek vagyunk, akkor egy kis „alaplével” önthetjük nyakon.

Mivel rendkívül jóképű, fiatal kucuból származó tarjához jutottam hozzá; egy halom zöldségből főztem „alapevet”, és a hús nagyon meghálálta a törődést. Házi, füstölt húscsíkkal díszített szalonnát pörcösítettem alá és a végén vékonyra vágott, füstölt sonkával dobtam fel az ételt - na meg persze az uborkával -, és nem valamiféle „gépsonkával” szomorítottam el.

Nem kellett hozzá nagy tudomány. A lepirítások és az alaplével való mértéktartó bűvészkedés pont azt a végeredményt hozta, hogy bólogassak; jó lesz ez!

40 perc, egy óra? Nem kell sok neki, főleg, ha jó minőségű a hús. Tegyük fel, ha ügyesen előkészülünk, akkor egy óra múlva egy hagyományos, magyaros étel lesz az osztályrészünk. Lehet falni, lehet élvezni az ízeket, lehet lassan csócsálni, visszagondolni az iskolai menzák néha hervatag, néha pedig inspiráló tokányaira. Lehet emlékezni, milyen is volt az első tokány, immár a Kárpátok ölelő karján belül…

Szóval tokányra fel! A sok kínai mellett hadd kerüljön valami nagyon magyar az étlapra, poroljuk le az ínyesmester szakácskönyvét, idézzük meg Szoky konyháját, vagy csudálkozzunk rá, hogy Street Kitchenék a tokányra vágott húst beleforgatják a sűrített paradicsomba és némi lisztbe.

Ami azonban biztosan nem ördögtől való, hogy a tokánynak való húst, a főzés előtt már 1-2 nappal felszeleteljük és egy kis borsban érleljük… A sót hagyjuk ki, ne engedjük hogy a hússzövetek megkeményedjenek… A tokány úgy finom, ha omlós, puha, ha igazából a szaftja mutatja meg milyen (alap)fűszereket használtunk.

És amikor tálalunk legyen becsülete ennek az ételnek, legyen hozzá magyar bor! Valami kellemes, valami egri. Tegyük fel egy kis St. Andrea Áldás…

Szóval, aki ételt-italt adott…

Éjjel, amikor üres a körút, a mentők csak a villogót használják. A figyelmeztető jelzést; legyünk szakszerűek, pontosak, használjunk szakkifejezést. Nem a megkülönböztetőt. Megfigyelte. Csak a kék villogó fénye pattan vissza falakról, házakról, fürdik meg a tó vízében. Bármilyen súlyos is legyen a beteg, mivel üres a körút a mentők szolidan, szemérmesen, csöndesen száguldanak végig, kék villogóval. Egyszerre vigyázzák a beteg, na meg a vízszintesben álmodó polgárok nyugalmát…

A tűzoltók ellenben úgy mennek végig a kísértetiesen kiürült utcán, mint egy bolond fúvószenekar. Villog a villogó és üvölt a sziréna, a tűzoltók az üres utcákon is a világgá kürtölik; épp rohannak, épp vonulnak, helyzet van, téma van, szükség van rájuk. Üvöltve, fülsértően szirénázva az üres utcákon. Nessun dorma! Senki ne aludjon, ha nekik ébren kell lenni, senki! Ébredjetek fel; tűzre, vízre vigyázzatok! 

Na pont ilyen vagy. Már vagy három éve. Minden írásod üvölt, minden betű, szó, mondat, minden történeted arról szól, hogy vegyék már észre a létezésed… Vegyék észre benned a jajongó zsenikét! Te magad vagy a csöndes éjszakában üvöltő tűzoltóautó. Te magad vagy egyetlen személyben a bolond fúvószenekar. 

Figyellek. Egy ideje. Vagy három éve. Figyelem, ahogy telekürtöld az éjszakát, teleírod a házfalakat, bizonygatod, mennyire egyedi, mennyire különleges vagy, micsoda talentum, micsoda költő, író és szirénázó hadvezér…  

Figyellek egy ideje. Figyelem ahogy éppen bele akarsz fulladni az életbe, ahogy vergődsz a térdig sem érő vízben és bizonygatod, valakinek azonnal ki kell, meg kellene mentenie téged, közben meg mindenki tudja, te vagy a legjobb úszó a faluban…

Pedig tisztában vagy vele; aki lemond a figyelemről, arra figyelni fognak, aki suttog azt hallani akarják, akinek nincs szüksége a szerelemre, annak a szerelem kezd el udvarolni…

Figyellek egy ideje, ahogy kegyosztóból jajongó rabszolga lettél, ahogy úrból, szolga, ahogy az élet szerelmeséből az elmúlás mamelukja…

Gyere csak! Nézz ki ezen a hatalmas panorámaablakon! Egy mentő megy, kéken villog, de halk, mint lábujjhegyen járna, pedig halkoklót visz… Te meg még élsz…És most ne kiabálj! Ne szólj semmit! Hallgass! Csak mosolyogj, ahogy a Jóisten tenné, nagyvonalúan, mindet is értve, mindent is tudva!

Életről.

Halálról.

De leginkább a szerelemről…  

És még az mondják a nőkre, hogy ők a gyengébb nem! Amelyik a legkisebb krízis esetén összeroppan, és sírógörcsöt kap! A nyavalyát! Ezt a világot a nők kormányozzák, és ezt senki se tudja jobban egy szerelmes férfinál. Néha az az érzése, hogy a nők szándékosan játsszák ezt az összeesküvősdit, valami ősi vonzalom van bennük a bonyodalmak iránt, azt akarják kielégíteni, s a nők nemzedékeitől örökölték, akik összeesküdtek, hogy olyan színben tüntessék fel magukat, mintha rajtuk uralkodnának.

Te! Hallottál már James Jones-ról? Tudod, léteznek, léteztek olyan emberek, akik mindet is tudnak az életről. És előfordul, hogy a Jóisten olyan tehetséget ad nekik, hogy ezt le is tudják írni. Képesek rá. Amennyit az univerzumból ismerünk, úgy látjuk, hogy az emberen kívül más teremtett lény nem olvas, meg nem ír. Te jól írsz. Olvaslak. Folyton. Tényleg jól. Persze mindig érzem benned, hogy milyen büszke, meg rátarti vagy. Körötted forog a világ. Amikor a soraidból ezt érzem, akkor elszomorodom. Utálni könnyű az embert, szeretni nehéz. Tulajdonképpen panaszkodni a legkönnyebb, meg leírni az embert. Popper írja, hogy a követ nagyon nehéz szeretni. Én meg azt mondom - és itt jön James Jones a képbe -, hogy legnehezebb az embert szeretni. Mert a legtisztább, legnagyvonalúbb, legtehetségesebb emberben is ott a romlás, az önrombolásra való hajlam, a csalás ösztöne, ott bujkál benne a kisördög.

James Jones Most és mindörökkéjében minden hősén azt érzem, hogy ha olyan édesapjuk lett volna, mint nekem, vagy neked, akkor nem azt az utat választják, amit az író leír.

Amikor legutóbb olvastalak azt éreztem, hogy a főhőst úgy alkottad meg, ahogy a festő a színeket keveri, több emberből raktad össze. Te is benne voltál. Na így kezdtem el hazudni… És most ne nevess. Mert rádöbbensz, hogy mindazt, amit az életben valami miatt nem kaptál meg, az írás során simán ráaggathatod a főhősre. És mivel a saját életed fókuszában te magad vagy, hát azzal ruházod fel magad, amivel akarod. Egyszer írtam erről, ahol nincs legenda, gyártani kell…

Nem tudom, hogy James Jones főhősei, miért tűnnek hús-vérnek, miért másznak ki a könyvből, miért lesz Prew, Warden, Maggio a barátod, miért szeretnék Almával, vagy Karennal beszélgetni, nem tudom miért utálom Culpeppert, Holmes-t, vagy O’Hayert. Pedig csak egy könyvben léteznek. Leva csak akkor gépel, ha kinyitod a könyvet. De akkor annyira, hogy hallom ahogy a mechanikus írógépet üti, akkor látom az izzót, ami a homályos helyiséget megvilágítja. Hallom Prew-t, ahogy elfújja a takarodót, és látom, ahogy Warden bekopog Mrs. Holmes-hoz és nyugodtan feleli arra kérdésre, hogy mit akar; - Le akarok feküdni magával... Te, mekkora szerelem lesz ebből a dupla y-kromoszómás mondatból!!!

Muszáj olvasni. Pedig nehéz. Nekem sem jön mindig össze. Néha fáraszt, akkor kerülöm a könyveket. Aztán, egyszer csak annyira vágyom, mint… Félbevágott hasonlat… Mint… Istenem! A hasonlatok, a metaforák, a szimbólumok. Érted már! Ezért imádom a festészetet, mert én csak legfeljebb szavakkal tudok festeni. Olyan vagyok, mint akinek nincs keze és csak a szájával, vagy a lábujjaival fest.

A fonémákat pakolgatom, meg a morfémákat, összeragasztom őket és akkor születik egy gondolat, egy sor… Jobb esetben. Valahol, valaki olvassa. Talán elmosolyodik, talán rám gondol. Te, ha ügyesen csinálod, beleírod magad az internetbe. Örökre. Most és mindörökre!

Te! Én annyira meginnék egy üveg whiskyt James Jones-szal. Mondom, mindent is tud az életről, meg az emberekről.

Most és mindörökké… From here to eternity… És micsoda filmek készültek belőle! Atyaég!

Süt rólad, hogy bolond vagy. Süt rólad, hogy elfogadod a hagyományok vastag falú dobozát, de belül a liberalizmus csemetéit nevelgeted. Konzervatívnak tartod magad, miközben szívesen idézed; „denevér babona, bagoly vakbuzgóság”…

Süt a nap és csak a szíved legmélyén tudod, hogy az univerzum több attól, amit mi hitnek, egyháznak, ünnepnapoknak gondolunk. És jól van az így, hogy Krisztus születése épp az a nap, amikor kifelé megyünk a télből, amikor a bolygó a meghatározott pályáján épp ahhoz a ponthoz ér, amikor újra nőni kezd a „fény”…

Süt a nap és arra gondolok, ha pap lennék és ha az embert szeretné meg bennem egy nő, akkor azt is elfogadnám, hogy nincs hite. Vagy nem olyan a hite. 

A hasonló a hasonlónak csak azért örül, mert ahhoz nem kell annyi energia, ahhoz nem kell annyi küzdelem, mert arról azt hiszed pont a hasonlósága az ajándék…

Pedig, látva, hogy az élet mekkora küzdelem, azt kell mondani csak a harc számít, csak a csata, csak az, amikor magadért, másokért kell kiállnod, szenvedned.

Soha, de soha nem voltam annyira tiszta, annyira közel az Istenhez, mint amikor elhagytak, amikor az őrülethez közel nem aludtam és csak önmagam árnyaként jártam a világot. Soha annyit nem tanultam, soha olyan leckét nem kaptam!

És nyissátok ki a szemetek; Jézus is elment odáig, ahonnan már nincs visszaút! Elment odáig, amíg ember elmehet a megalázottságban, a kiszolgáltatottságban, elment odáig, hogy az életét is odaadta…

És magát az Ember fiának nevezi… Az emberének… és hát „semmi sem idegen tőlem, ami emberi…”

Süt a nap. Nehogy szomorú légy! A nap felkel, az óra, a perc elmúlik. Elvisz téged is a folyó. Vagy lehúznak a WC-n. Még kiszaladhatsz a színpad széléig, még odakiálthatod a közönségnek: mind, mind bolondok vagytok, de szeretni azért, szeressetek…

És még akkor is félre fogják érteni, mert azt hiszik, magukból indulnak ki, hogy magadra gondoltál…

Hol ér össze a világunk? Vízkeresztkor az ige megmártózik a vízben. Az isten lelke, ami a teremtéskor csupán lebegett a vizek felett, hozzáér a vízhez. Képzeljük el a pillanatot! Ahogy az élettelen vízhez hozzáér a teremtő. Hozzáér az Élet! Képzeljük el a pillanatot, ahogy összeállnak a fehérjeláncok és az élet egyre szövevényesebb, egyre bonyolultabb formák felé indul. Az élet, az örök vibrálás, az örök akarat, az élet maga az igen, a bólintás, a szerelem, a beszéd, az öröm, az élet maga a cselekvés, a munka. Az élet állandóan gyorsul, szédületes sebességgel adja tovább önmagát.

Az Isten lebegő lelke, hozzáér a vizekhez. Belemerül, megmártózik, fürdik, lubickol a vizekben. Az anima és az aqua egyesül. Számomra az első pillanat a lényeg! Vajon, hogyan, milyen formában ért hozzá az Isten a vízhez? Hogyan fürdött meg benne? Hogyan nézett ki biológiailag, kémiailag a pillanat?

Évmilliárdok terméke vagyok. Évmilliárdok sűrű ereje koppintja most a billentyűzetet, a mozgásom a bennem lévő élet koordinálja, a gondolat ereje szüli a sort és kérdez rá; - Hogyan történt, hogyan lettem és mi célból, kedves teremtőm? Van-e értelmem, vagy csak egy zsákutca vagyok?

Vajon akkor keletkezett a zene, amikor a lélek a vízhez ért? Az az apró, alig hallható csilingelés volt a legelső szimfónia?

Kimegyek az ég alá, belőle eső csepeg, hó hullik, fúj a szél. Kimegyek az ég alá, én a saját képére teremtett és felnézek az égre, amikor kinyitom a szám, az eső belecseppen és teremtő és teremtett egyszerre mosolyodik el. Vegytiszta kémia, csak éppen nem tudod megmagyarázni, hogy a hideg, rideg szervetlen miért akar szerves lenni, az egysejtű miért akar több sejtet és a soksejtű miért akar lelket, tudatot, miért akar teremtettből teremtővé válni…

A vízkereszt alázatra tanít. A vízkereszt nedvesen kedves ünnep. Minden vizek ura, minden vizek teremtője érkezik meg hozzánk. Jön Jónás a cettel, Péter és András, a halászok, jönnek hajóskapitányok, esőért fohászkodók, jönnek a halak, a rákok, jönnek a cápák, tengeri uborkák és csillagok, jön a hínár, eljön hozzánk a víz, kimásznak a halak hallgatni az igét, ami testté lett, ami megfürdött, amit a víz megszentelt.

Bolondság. Az önkéntelenség méla csendje ölel körbe. Mi történne, ha kivonna magából a világ? Semmi. Minden egy. Minden egyre megy. Minden megindul, moccan, nekifeszül és elindul a vizek felé. A szent vizek felé. Gyertyámat most a vízbe mártom… Vízből építek egyházat, vízre viszem a hitem, ringatom, csónakban, fehér vitorlák alatt. Kivárom a vízözön végét és száraz lábbal járok az úr nyomában a szürke víz felett.

Mert hiszek!           

Olyan csodákra leltem a nyíregyházi Váci Mihály Kulturális Központban, hogy ebben a furcsa szeles, bolond januárban tavaszi installációt sikerült a lelkemben felállítani. Igen! valódi, színtiszta tavaszt. Friss gondolatokat, lüketető életérzést. Madarassy György, Pál Gyula és Székhelyi Edith segített benne. Egy alig hirdetett, egy talán, sebtében összeállított kiállítás ragadott magával, amit jó szívvel ajánlok, és amelyből három képet haza is „loptam”…

Életem csendélete

Képzeljünk el egy szobát. Nem túl nagyot. Félhomályban. Középen egy négyzet alakú asztal, előtte szék. Talán étkező. Vagy a kis lakások olyan mindenes asztala. Ha kell esznek rajta, ha kell dolgoznak, ha kell búsulnak mellette. Vagy vigadnak, de inkább búsulnak. A szék furcsa, lehet egy kényelmes teraszos, „műrattan” fotel, de lehet egy puha karosszék is. Vagy olyan szék, ami a hangulatodtól változik hol puhává, hol keménnyé. Egyébként a karosszék lényege az ölelés lenne. A karosszék félúton van az ágy felé. Édesapám, nagymamám éppen ezért el is aludt benne. A szék mellett balra egy fotó?, egy festmény? Rajta férfi portréja. De lehet apró ablak is, amin valaki bekukkant. Ez talán kevésbé. Kék óra. Szürkület. A plafonról mélyen belóg egy lámpa, az egy sárga folton megvilágítja az asztalt. Az asztalon egy képtelenül karcsú pohárban vörösbor. Az asztal sárga fényei, pedig furcsa módon egy pár halban csorognak le az asztal lapjáról. Dali most ugrik fel, jön közelebb és bámulja. Én pedig meghatódom, mert Székhelyi Edit ars poeticáját látom ebben az alkotásban. Mert ebben a csöndes magányba csomagolt képen meglátok mindent, ami fontos Editnek. Meglátom a keresztény alapállását. A fotelben ő maga ül. A borban és a halban állandó vendég nála a Krisztus. A két halban a páros lét szimbólumát fedezem fel. Ő is a párja is istenhívő. Így sejtem, hogy a karosszék melletti képen Géza lehet. Egyetlen pohár bor. Nem, nem azért egyetlen, mert Edit a belső, személyes világában magányos lenne, egyedül lenne, hanem azért, mert ez a vörösbor, a fénnyel együtt maga a fiúisten. Akinek a fénye képes beragyogni a világát, a világot, és akinek a fényéből a halak táplálkoznak. Micsoda kép! - lelkendezek magamban. Micsoda metafora, micsoda szimbólumok sora. Micsoda csendélet, a csendben kiáltó tartalommal! És de elfogadnám! Pedig a fényt ott fenyegeti a sötétség, a pohár túlontúl karcsú, törékeny a borral együtt. Vagy nem is bor az, hanem egy szál rózsa? És nincs rózsa, töviskoszorú nélkül? A halak az asztalon pedig nem tudhatom meddig bírják víz nélkül… Mégis lelkendezem, mert ez az én modern oltárképem! Ez lenne az én hitem festménye, találkozásom a Krisztussal.

A hal az örök élet jelképe, akkor a páros hal, a le nem győzhető, halálon is túlmutató szereteté, szerelemé. Jézus hallal fizet, Jézus „öt” hallal vendégeli meg az éhes „népet”. Jézus borral ajándékoz a kánai menyegzőn, majd azt mondja: ez az én vérem… Állok a festmény előtt és mosolygom, csendélet soha ennyire nem esett jól… Köszönöm Székhelyi Edithnek!

Pál Gyula nem terem...

Vagy nem csak terem. Pál Gyula fogalom. Már ha valaki tudja, hogy miért is lett belőle „terem”. Ha nem tudja, akkor most nézzen meg két képet! Nézze meg az „átjárót”! Lásson túl a sajátos geometriai formákon! Lássa meg a jobbról „szűken” érkező két öregasszonyt! Lássa meg, ahogy lépdelnek az átjáró felé! Nem haza mennek. Vagyis, nagyon is "haza". Nincs már sok az átjáróig. A házak között szűk a rés és hideg, rideg, sötét. De ketten el fognak férni. Simán. Mindketten át tudnak majd menni rajta. Az átjárón túl pedig egy másik világ vár rájuk. A kép sötét tónusú. Van itt fekete háztető, meg "házfalakról csorgó vöröslő fájdalom". A vég soha nem derűs, a vég mindig szürke, fekete és „tebenned bíztunk eleitől fogva…”. Pál Gyula tanár úr festménye klasszikus darab. Sajátos, egyedi világa, atmoszférája magához láncolja a nézőt, a befogadót. Egy letűnt kor kimerevített pillanatképe, de témaválasztása miatt túlmutat a perc divatján, az idő változékonyságán. A két, fejkendős öregasszony, két nagymama, a mi nagymamáink. És tudjuk, egyszer mi is elindulunk az „átjáró felé”.

Tokaj szerelmese

Madarassy Gyuri igazai hetvenkedő művész. Na nem katona! Bár az is milyen jó darab! Főként ha Taub rendezte, és Gáspár meg Eperjes remekel benne! De vissza Gyurihoz! A művész úr úgy hetvenkedik, hogy azt meg kell süvegelni és jobb esetben még tán meg is kell irigyelni. Hogy hetven felett is több tucatszor járja meg bringával a Nyíregyháza-Tokaj, Tokaj-Nyíregyháza távot. Idén már 74 lesz Gyuri - ha jól számolom -, és már idén is posztolt egyet, hogy ő ebben a januári tavaszban bevállalt egy sima harmincast. Kerekezve.

Szóval Madarassy meg Tokaj nagy barátok. Gyurinak Tokaj mindig zöld, mindig maga a lüktető, vibráló természet. És mindig feladat is. Mert el kell menni és látni kell, hogy a zöld munkát ad, majd szőlőt és végül bort. Az ember itt apró, hangya. Mögötte a hegy szelíd háta. Inkább egy darabja, a  Finánc-domb, mint maga a Kopasz. A sok-sok zöldben felfedezhető egy puttonyos ember, meg egy páros, aki éppen húz egy nagyot a présen. Nektár csepeg, előbújik a must, hogy aztán ebből jusson az ünnepi asztalokra, meg a misékre is. Jobb oldalon egy fehér ló. Mesevilág. Fehérlófia. Madarassy György önvallomása; én vagyok fehérlófia. Én vagyok, aki drótszamáron is lovas vagyok. Önfeledt, szabadmellű örömökké válik a munka, a „borcsinálás”. Az ember itt hasonlatos lesz az Istenhez. És lát az Úr, hogy ez jó… Mármint a tokaji bor (is)…

Az egész kép zöld. Gyurinak az őszi szüret is inkább zöld, mint sárga. Mert a zöld a természet maga. Még halvány rózsaszín pointilista cseppek is a tavaszt sugallják. És így van ez jól, Madarassynak az ősz is tavasz, mert borban az igazság, mert most indul majd útjának a feltámadást jelképező bor alapanyaga. Tetszik érteni? Gyuri az őszből tavaszt csinál. Mert ez az ősz, amikor majd forr a bor, amikor majd lesz újbor, amikor a furmint csillog majd a pohárban és a tokaji szüret egyébként is korán kezdődik. Megesik, hogy még zöld a táj, még mérgesen zöld, ez még nem a jégbor, a kései szüretek hangulata, hanem a friss, ropogós, reduktív újboroké. Madarassy hetven felett is friss, ropogós, üde és jókedélyű akár egy baráti borvacsora, vagy a szerelmeddel elköltött vacsora boros lecsengésű csókjai…

Ej, de jó kalandozni Nyíregyházán. De jó felfedezni a kincseinket. A Váci Mihály Kulturális Központ földszintjén, Te is megteheted, Ön is megteheti!