Sírni giccs. Nő előtt sírni übergiccs. A férfimunka, a bőrkeményedés, az izzadság nem giccs. A műanyag giccs. A velencei karneváli maskara giccs. A Samsung túlszaturált képei giccsesek. A naplemente giccs. A romantika nyálasan giccs.

„A giccs a művészetek eszközeit használó, a művészet látszatát keltő, többnyire kereskedelmi természetű és célú alkotás.”

„A giccs egyszerű érzelmi, gondolati sablonokat, kliséket közvetítő termék, a konzumkultúra része, a közhelyesség, sztereotípiák halmozása, túlzások, szinesztézia (hatás többféle érzékre), az elvárásoknak való megfelelés eszközeivel hat. Jellemző rá az eredetiség és különösség hiánya. Az élet minden területén előfordulhat, az esztétika foglalkozik vele, de nem művészeti kategória, nem rossz, hibás vagy dilettáns alkotás, nem antiművészet, vagy avantgárd. Lételeme a fogyasztás, célja a fogyasztói igények tömeges kielégítése a befogadó érzelmi és gondolati kiszolgáltatottságának kihasználásával.”

Clement Greenberg 1939-ben írt esszéjében a giccset az avantgárd diametriális ellentétének, az „utánzat utánzatának”, a tömegek művészetének nevezi…

A tömegek művészete a szerelem? Vagy az is csak hazugság?

„Kerek erdei tó (esetleg bőgő szarvasbika, úszkáló hattyú), sejtelmes fények, naplemente/napfelkelte, melegséget sugárzó házikó. Halmozás, szinesztézia. Kétségtelenül létezik ilyen kép a valóságban, a vadászok, erdészek, erdei munkások biztosan láttak már ilyet. Arra a vágyódásunkra kíván ráerősíteni, hogy ilyen idealizált világban kívánunk élni, távol a mindennapok valóságától. Szeretnénk mi is elvágyódni egy távoli tájra, ahol gondtalanul nézhetnénk a napfelkeltét. Ilyen világ, mivel mesterkélt és hatásvadász eszközeivel manipulált, a valóságban létezik…”

„A bulvársajtóban a hír felszínes, a háttér nem fontos, az átlagos bombasztikusként jelenik meg, az olvasót bennfentesnek tünteti fel azzal, hogy a sztárok intim titkaival ismerteti meg. Ezzel persze azt is sugallja, hogy a sztárok élete összehasonlíthatatlanul érdekesebb vagy fontosabb az átlagemberénél. A bulvár fontoskodik, bennfentességet sugall, áltudományos, és utánzásra, végeredményben pedig átgondolatlan fogyasztásra buzdít.”

És kéz a kézben elindulunk a naplementében. Visszük magunkkal egy letűnt kor ízét, illatát, csillagfényes éjszakáit. Régen minden jobb volt, a fogam, a kedvem, a világképem. Kikezdhetetlen, megingathatatlan. Hittem az irodalom, a költészet, a képzőművészetek erejében, hogy az ember ahogy öregszik őszintébb lesz, közelebb kerül a Teremtőhöz és a nagy beismerések közepette, inkább marad meg embernek…

És elindulunk, fájós lábbakkal, nyöszörögve, ruhánk elszakadt, cipőnk elkopott, hitünkön nincs patina, mert nincs is. Semmi sem maradt belőle… Üres kezünkkel csak imádkozni lehetne, már ha emlékeznénk bármelyik hatásos imádságra.

Üresség lehet giccs? Az nem. Az sohasem.