Szatmárcseke és Tiszacsécse között, valamivel több mint 14 kilométer a távolság. Sétálva is csak néhány óra, kocsival tizenöt perc. Szatmárban járunk, valahol Nagyar környékén írják is; ez Magyarország kincses szigete. Csekén 1823. január 22-én, nagy, jeges magányában itt fejezi be Kölcsey a Himnuszt, hogy aztán 58 év múlva, néhány óra járásra ezen a vidék egy későbbi író zseni sírjon fel; megérkeztem közétek!

A Kölcsey és Móricz közötti 14 kilométert, meg az 58 év különbséget még a (szép)érzésekkel hadi lábon álló matematikusok is felfedezik. Pedig több, sokkal több köti össze őket, mint amennyi el tudná választani. A mi emlékezetünk, a mi tiszteletünk, tisztelgésünk könnyedén tesz egyenlőségjelet a kisparaszti író és a kisnemesi poéta közé. A fél szeme világát himlő miatt elveszítő inkább introvertált költő, meg az úri társaságban is magát könnyedén feltaláló, egyértelműen extrovertált író közé. Tegyük sietve hozzá, hogy mindketten a debreceni református kollégiumban tanultak és bizony mindketten megküzdöttek azzal, hogy „hidegnek” érezték az iskolát, hogy nem találták benne a helyüket, hogy bár tudást szereztek, de az emberséget maga-maguk szedegették össze, apránként lassan, a belső kínokkal, démonokkal megküzdve.

A mi érzéseink könnyedén nivellálják a költőt és írót, mert mindkettő magyarul írt, magyarul érzett, beszélt, írt nekünk. Így inkább hajlunk arra, hogy valahol a szívünk féltett kincsei közé helyezzük őket, mintsem nagy cezurákat rajzoljunk, a tér, a kor, a műfaj közé. Az ember már csak ilyen; a tudományokat bár tiszteli, de a szíve dobbanásaiból simán von le messzemenő következtetéseket.

És írjon bármit is a Himnusz költőjéről a bolond, blikkfangnak élő utókor, nekünk Kölcsey szent ember marad, akiről Wesselényi báró csak ennyit mondott, a végső tisztelet hangján: „Nem közénk való volt…” nem közénk, mert a költő, szónok, nyelvújító, irodalmár, politikus olyan magas szintű erkölcsi morált villantott meg, amit nehéz követni…

Móricz Zsigmond, Ady Zsigája már más tészta. Móricz nem akar szent lenni, moralizálni is csak a kritika csípős nyelvén tudott. A barbárok irigy juhászai (a verest különösen utáltam), a tragédia Kis Jánosa (és még hány hősében) mind olyan embertípusok, akikre ujjal mutatott; látjátok feleim szemetekkel, olvastátok, ezek ne legyetek soha! Így ne!

Nekem az egyik kedvencem a Boldog ember. Joó Györgyben megtaláltam a sorsával megbékélő, a szerelmet távolban kereső, de mégis saját falujában megtaláló embert. Joó György archetípusa több általam is ismert „apagyi hősnek”.

Itt Szabolcs-Szatmárban-Beregben írni, olvasni tudó ember ezerszer gondol csodaszépet a kultúra napja környékén. A Kárpátok közelsége miatt, tán csak Nógrádban, meg a Bihar, határmenti részén hidegebb a január, tán csak arra ülnek közelebb a kályhához. Nekünk azonban itt van Kölcsey, meg Móricz, hogy ne csak a tűzre dobott, pattogva parázsló akác hasáb adjon meleget, hanem a kincstári büszkeség is, hogy adtunk valamit ennek az országnak.

Adtunk néhány őszinte, nagyszerű személyiséget, néhány okos koponyát, néhány írni-olvasni, gondolkodni képes embert. Ezek a sorok arról a Kelet-Magyarországról indulnak most el, ahová nehezen találnak haza a gyerekek, aminek most is legnagyobb ereje, hogy még képes embert exportálni Debrecenbe, Budapestre, meg Nyugatra. Ennyink van; a gyerekek, akik két kezükkel, vagy éppen jobbik eszükkel indulnak neki a fényesebb, jobban fizető világnak. Ez az a vidék, ami talán éppen évszázadok óta csak ad és a nagy adakozásban bizony nehezen talál magára.

A kultúra napja, itt, nekünk annak az ünnepe, hogy bőséggel adtunk, adunk kiművelt emberfőket…

Ilyenkor eszembe jut, hogy 1865-ben, két évvel a kiegyezés előtt, Ferenc József császárnak, amikor a budai várba lépett, akkor az osztrák helyett a magyar himnuszt kezdték játszani. A Kaiser felkapta fejét, de nem szólt semmit…hagyta… Aztán később már 1900-as években, a Szegeden a bevonuló kadétokat érkezett üdvözölni, és amikor a katonazenekar az osztrák himnuszt játszotta, és a jelenlévő tömeg úgy énekelte teli torokból Kölcsey Himnuszát, hogy sikerült elnyomni a zenekar hangját is! Egy imádsággal...

Hát kell még magyarázni, hogy a magyar kultúra napján, miért érzem úgy itt Szabolcsország fővárosában, hogy még mindig van mit ünnepelni?

Hát ünnepeljünk! Sírva-nevetve! Ünnepeljük Bessenyeit, Kölcseyt, Czóbel Minkát, Krúdyt, Móriczot, Jósát, Ratkót, Vácit, Végh Antalt, Jánosi Zoltánt!