Ma elmentem a régi lányok királynőjéhez, hogy visszaköveteljem tőle a fiatalságom. Vetkőzött csontra, mutogatta teste ékességeit és számlálta, hogy mint terebélyes fa, gazdag lenne gyümölcsben, ha lenne ki leszakítaná. Álltam előtte, néztem a régi lányok királynőjét és arra gondoltam, hogy mégiscsak neked írok majd balladát. Neked írom meg, hogy a kölyöknek rendelt betyár, az nem lehet kurafi.

Te! Hát te vagy gyógyszere a testnek, szívnek, és szemnek is. Rajtad legel vágyaim összes ménese, nyája és úgy hiszem, kell lenni majd olyan távcsöveknek, melyek mint komoly, hiteles kamerák az életed minden századmásodpercét nekem közvetítik.

Ma elmentem a rosszlányok királynőjéhez, hogy földbe tapossam a régi átkot, hogy mikor kijövök tőle, újra én legyek a legfiatalabb és legbátrabb vitéz!

Aztán meghajtva a fejem rájöttem, hiába csörgetek páncélt, hiába csillog a fény a kardomon a csatát, melyben érted kell megküzdeni mégsem találom. Az erdő egyre sötétebb, hajam egyre deresebb és amerre járok, az visszavezet a néma, fagyott télbe… Te pedig már csodaszarvas ünőként szökkensz messze, távolba és nem marad belőled csak egy vers, annak is csak a sora, meg egy ölelés, talán egy csók végtelennek tűnő másodperce… Minden sós víz téged idéz, minden hullám téged vet szigetem partjára…

Minden ősszel, amikor haja nő a tengerinek, a te hajad simogatom, minden tavasszal, amikor megázik a föld a te szemed színét látom benne, és amikor a szőlőcskéből fürt lesz és hozzáérek, akkor a Te bőröd érzem… Minden nyári éjjel azt várom, hogy úgy emelkedj ki a Tiszából, mint egy eltévedt sellő, énekelj magadhoz, csábíts, vakíts, reptess és földhöz vágj, mint kelletlen macska, vagy kutyakölyköt…

Te vagy a naposcsibe pelyhe, az első szem félig érett, de már édeskés cseresznye, te vagy a májusi eső, te vagy júniusi hajnal, a röpke-fürge, te vagy a napon szárított, frissen mosott ing, te vagy a föveny mely a bokámig ér… Te vagy a reggeli kávé illata, ami felébreszt, az első érintés, a hajnali nevetés…

Te vagy a hamvas barack, az államon végigcsorgó sárgadinnye íze…  Te vagy, aki csokrot köt az életemből, aki kaspóba rendez, aki úgy köszönt, mintha király lennék és kezemhez úgy ér, mintha csak ketten uralkodnánk élet, szerelem és halál felett…

Úgy láttalak meg, ahogy Marquez a Száz év magányt, egy örvénylő folyóban pörögve, úgy szedtelek le, mint csillagot a gyermek, aki nem is tudja a lehetetlent is felpofozta…

És ülök most, a szerdai alkony császáraként. Ülök, mint álmok kalmára és emlékek éjjeli őre… Ülök és dúdolok, szerelem ízű dalokat…