Több mint háromszáznégy kilométert kell autókáznia annak, aki Budapestről indul és a Bereg egyik ősi településére, Vámosatyára utazik. A falutól öt kilométerre már az ukrán határ található. Egy jó kőhajitásnyi távolságra itt véget ér Európai Unió… Hogy az Isten háta mögött járunk, azt a településről szóló rockballadában is megfogalmazzák. Pedig nem volt ez mindig így! A nemes-nemzetes Gutkeled família birtokához tartozó Atyán vámot szedtek az erre járó kereskedőktől, így aztán volt bevétel, takaros település lehetett az Árpádok, Anjuk, sőt tán a vegyesházi uralkodók korában is. Apró, koragót stílusban emelt temploma szebb időkről emlékezik. S bár a 16. században a nyakas kálomisták veszik birtokba az isten házát, még ma is megcsodálható, miben hittek a középkori emberek. Hogy volt jövőkép a török háborúk után, arról az 1691 óta álló, csak fából épült, erdélyi stílusú harangláb tanúskodik. A fecske-farkos gerendakötések az egykori atyai fafaragók szépérzékét, nagy mesterségbeli tudását őrzik.

Nyírbátoriként ez a fa harangláb nekem egy takaros jány, a bátori református templom zömök, mokány, de mégis fenséges fatornya mellett. Hatalmas, nagy erdők lehettek atya határában, tele jófajta tölgyekkel, melyek számozva érkeztek a falu közepére, hogy legyen egy torony, amibe a zengő harang, amiről tudjuk, hogy az élőket hívja, a holtakat eltemeti, a villámokat pedig megtöri, helyet kapjon…  

Szóval Vámosatya nem volt mindig az Isten háta mögött. Nem kellett a székesfőváros felé kacsingatni, ácsingózni, hogy a méltóságos urak, ha volna tehetségük, emlékezzenek meg arról a csepp falucskáról, ahol valamivel több mint 550 lélek ma is szakmámban énekli a közelben íródott, magyar Himnuszt…

- Azt mondtam korábban a kormánybiztosnak, ha Vámosatya nyer a Magyar Falu Program pályázatán mink tisztességgel, méltó módon fogunk megemlékezni arról, hogy nem vagyunk mink elfelejtve – rikkantotta Szász József polgármester a ködös, hűvös februári délelőttbe, miközben egy - csak erre a vidékre jellemző-, csónakos fejfához hasonlító, nemzeti színű lobogóval és fehér lepellel ellátott kopjafa előtt toporgott. A falu hősei előtt tisztelgő emlékparkban állítottak egy újabb, díszes emléket. Most éppen nem a gyásznak, hanem az örömnek! Nem hálátlan a falu. A kisbusz, az orvosi rendelő eszközpark bővítése sok millióba kerültek, így aztán a helyi képviselőtestület, a polgármester javaslatára egy, a Magyar Falu Programnak emléket állító kopjafában kezdett gondolkodni. A gondolatot tett követte, megfaragtatták, felállíttatták, még egy Kányádi idézettel is ellátták. Reformátusok a református költő szavait faragták a fába.

Miközben azon somolyogtam, hogy Szász polgármester úr micsoda vőfély lenne, cikornyásan, nagy szózattal kifejtett gondolatai végett, magamban arra is kerestem a választ, a sok keserűség, a sok veszteség, a mindentől távolban élés súlyos érzése ellenére van-e kiútja, valami pislákoló reményfélesége ezeknek a térképen is csak nehezen található falvaknak?

Elegendő-e, hogy van kormánybiztosuk, meg programjuk? Ad-e nekik valamiféle tartást, hogy a vidék-város ellentétben politikai okok miatt, mert hát a kevés szavazat is csak szavazat, valaki időről-időre mégiscsak rájuk nyitja az ajtót, sokszor idegenül, de talán már kevésbé értetlenkedve; mire lenne szükségük?

És tudom, a fővárosi, ellenzéki, hetyke tollforgató kicsúfolnák a vámosatyai ünnepséget. Fűt-fát, hetet-havat összehordanának, szélesen hömpölygő úri stílusban írnák meg, hogy a szervilizmus, az esendőség hajbókolása, a nagy, távoli, kormányzat előtt való földig hajlás már nem módi, meg minek, de finoman szólva sem lenne divatos a kényes, fölényes ízlésüknek. Szerintük ez felesleges is, mert ha kér a nép, akkor amúgy is adni kéne neki! Jusson, oszt jó napot! Különben is a térség szülöttje, Móricz is körberajzolta már a Rokonokban a problémáinkat. Így aztán kár nagy feneket keríteni, kár felnézni, magunkat kisebbnek gondolni, csak azért mert így vagy úgy, talán már kalandvágyból is vidékiek maradtunk, hogy nem dörgölőzünk, hanem csak élünk, és halunk, ahogy Vörösmarty szigorúan mondta ki ránk a végszót.

Sokkal inkább kellene portára vinni a kigyelmes urakat, mutatni nekik az embert, akit nap égeti, tüske marja, de itt akar ércnél maradandóbbat állítani! Vinni kéne konyhába, ahol az ősi know how süti a kőttest, a helyi szilvalekvárral gazdagított buktát. Ki kellene kutyagoltatni a hóhájtokat a Büdy-vár romjához, hogy látjátok feleim szömtükkel mic vogmuk!?! Hogy erre is kéne pénz, nem csak arra, hogy a gazdag Bockereki-erdőben legyen vad, melyre dörren a tehetősek puskája.

Vagy végképp elfogadni, hogy az öregek maradnak, a fiatalok meg mennek. Oda lakni, ahol tejet kapni. Végül is a naménynál kezdődő autópálya már Lisszabonig vezet!

Vámostya még a nyíregyházinak is távoli vidék. Ha tömegközlekedéssel kellene eljutni odáig, hát tartana addig, míg Pestre vonattal egy odaút. Orvost lasszóval fognak, a kultúra csak a net kábelen érkezik és a hosszú téli esték, fénytelen, nyomasztó végtelensége oly üres, mint az átkosban söpört padlások…

Atyától talán félórányi út sincs az a hely, ahol Móricz a Hét krajcárt kuporgatta. Van annak már 120 éve is, hogy kacagva lett meg az hét krajcár… 120 év alatt megéltünk két nagy háborút, Trianont, kommunizmust és a rendszerváltás fájdalmát is és Vámostya egy centivel sem lett közelebb Budapesthez, de még Nyíregyházához is alig. Atya pedig csak egy apró falu a sok között, ami mind egy aranykorról álmodik. Egy korról, ami megbecsüli a vidéki embert, a falvak népét, az őszinteséget, a tisztaságot, az emberséget, azt, hogy itt nem kell papíros a szerződéshez, mert a kimondott szó azonnal kötelez. Vámostya és vele számos apró, nagyítóval kereshető település a magyar morál génrezervátuma. Nem személytelen, nem romlott, feslett, mint egy nagyvárosi, züllött éjszaka... Innen érdemes építkezni, ide kell visszatérni, ha elakadnánk. Vissza a nagymama spórjához, ami egyszerre adott meleget és ételt. Vissza a papó szilvafáihoz, melyek sose fukarkodtak, ha lekvárhoz, befőtthöz, vagy éppen a pálinkához kellett alapanyag!

Közben a mikrofonban épp Gyopáros Alpár beszél. A kormánybiztos büszkén sorolja, hogy 30 ezer nyertes pályázat kapott forrást a Magyar Falu Programban. Hogy 600 rendelő, meg óvoda újult meg, épült fel, hogy 1000 vadiúj falubusz gurul az utakon, és 1500 falusi játszótér lehet gyermekzsivajtól hangos.

Csak lenne gyermek, csak lennének, nagy boldog családok, munkahely, meg vidéki álomvilág. Nem mindenki a városok felé venné az irányt. A mesés Kaszonyi-hegy irányába nézek. Mélázok, jó lenne, ha a Büdy-vár romos romja forráshoz jutna és idegenforgalmat generálna, de a kérdés nyitva marad; ki fogja működtetni és ki fogja látogatni? Ki lesz, aki nem megy, hanem marad, esetleg jön, ki lesz, az aki birtokba vesz, aki őriz, aki féltve zár szívébe múltat és tiszteleg az ősök hite előtt?

Nagy, fontos, vidéki kérdések ezek, egy megrögzött vidékitől. Fontos és aggasztó kérdések, melyekhez nagy türelemmel, szakértelemmel és valami makacs, vidéki jövendőbe is vetett hittel kell fordulni, bárki is nézzen kelet felé a budai várból.