A tegnapi sárban, esőben indult el. Az áldás úgy védte, mint egy jó kabát. Rendre megsajnálta a szamarat. Leszállt róla, száron vezette. Éhesek voltak. A szamár jobban. Az ember néha olyan hangosan rágja a gondolatot, hogy nem hallatszik a gyomra korgása. Még nem is sejtette, hogy a lábát húzó sárban, az atya szeretete marasztalta.

„Nem kell végigmenned! Nem kell fellépni a világ színpadára! Elég, ha eljátszunk a gondolattal!” – recsegett benne egy üzenet korábbi foszlánya.

Konokul dolgozott benne a szeretet, ha nem csinálja végig, akkor nem is volt értelme az útnak. Milyen kevés, hogy önmagát menthetné. A többiek, az örökösen gyengék, a mindig sírók, a mindig hajlongók sorsa pedig legyen az atya gondja?

A fiú lehetne hetyke, tékozló, mittörődöm is. A fiú nem kérte, hogy legyen… Csak lett…

Aztán szaporázni kezdte a lépteit. Vitte a szándék, az akarat, a szeretet. Nem eshet örökké, ezt jól tudta. Holnap talán felderül a nap…

A Kedron patak zavarosan fortyogott az út mellett. Az apostolok kerítettek szállást. A vendéglátó ingeket terített elé a sárba. Rázta a fejét, meghatódott, mosolygott…

- Nem vagyok én király… – mondta csendesen…

-Áldott, aki az úr nevében jő!- szólt a férfi és a vendég szorosan megölelte. -Köszönöm!

Későn feküdt. Sokáig beszélgettek. Ahogy letette a fejét megjött a simogató álom. Látta, hogy felderül az ég. Az Aranykapun innen és túl pedig ezrek kiáltják; „- Áldott, aki az Úr nevében jön!” És virágokat dobálnak felé, ruhákkal borítják az útját.

- Király! Király! Messiás! Mi urunk! Hozsánna! – kiáltja a tömeg és szíve mint egy ázott kismadár a meleg tenyérben magához tért, megmelegedett…

- Innen már csak egy apró lépés a kereszt… – gondolta magában és megnyugodott, szelíd mosollyal nyugtázta a köszöntéseket és minden feléje nyújtott gyermeket megsimogatott…

Mocskos idők, szeretned kéne,
A jövő itt van és sose lesz vége!
Mocskos idők a sarokba bújva!
Helló baby, kezdjük újra!

Mocskos idők: apám szerint már a fokszimakszin is minden áthallásos volt. Már '85 előtt. A rendszer recsegett. A tanárok arról beszéltek, hogy idővel a szocializmus képtelen lesz működni. Apám szerint, ha nem is mondták ki szó szerint, de akinek füle volt hozzá meghallhatta, nemsokára… Nemsokára…

Az HBO legújabb magyar sorozata azonban pont azt mondja, 1985-ben még virágzott a „rendszer”. Még minden arról szólt, hogy "bableves legyen bableves", de csak és kizárólag a szocializmus égisze alatt. A gulyáskommunizmus látszatboldogsága mögött ott álltak a csupaszem, csupafül ügynökök, besúgók. A titkosak, a láthatatlanok. Nem, ez nem a Stasi volt, nem is Szeku, hanem a III/III. A megfigyelők, a lehallgatók. Azok, akiknek az aktáiról többnyire ma sem tudhatunk semmit... Így aztán teljesen hihető, hogy a tartótiszt csont nélkül korrumpálta az öccse egészségéért aggódó fiatal egyetemistát.

A besúgó már a főcímmel levesz a lábamról. Az Európa Kiadó talán egyik legjobb slágerével indulunk neki az időutazásnak, amely a korabeli híradók anyagából összeollózott képsorokkal tolja a képünkbe: ezek bizony azok a nyolcvanas évek…

Annak is a dereka, amikor még úgy tűnik a vörös szénával rakott szekér még akár évtizedekig eldöcög. Sokol rádió, ezerkettes ladák rendőrség felirattal, szocreál illatok, szagok, zsánerek. Az egyetem kolijában tipikus arcok, már csak egy kis Modern Talking kellene, de helyette Edda koncertre hívnak, meg két forintért énekel a P. Mobil.

Reminiszcencia: Banánüléses Csepellel le-fel a nyírbátori József Attila utcán. Andi unokatesóm ebben az évben hagyja el az országot és indul a fényes, gazdag, csudaország, az NSZK felé… Apám már tűkön ülve képzeleg a narancssárga Kispolszkijáról, amire „röpke” két évet kellett várnia… Addig a zöld MZ hozta vitte a családot. SZOT üdülés, Balaton, színes tv, az ügyesebbek eljutnak Bécsbe; 16 zenélős óra, német szappan, Impulse dezodor, Sony-walkman, Commodore 64…

Szóval A besúgó beszív, beszippant, ha éltél a nyolcvanas években azért, ha nem, akkor meg tágra nyílt szemekkel nézheted; hogy lehetett ezt túlélni? Hogy lehetett ebben boldogulni, előre jutni, önfeledt, szabad lenni? Sehogy? Vagy valahogy mégis? Szóval A besúgó úgy ad alulnézetből történelmi leckét, hogy a fal adja a másikat!

És tényleg, hogy lehetett ezt túlélni? És akkor nem volt „b” verzió. Valóban élned, halnod kellett a 93 ezer négyzetkilométeres "zártosztályon". Az epizódokat Szentgyörgyi Bálint, Mátyássy Áron és Miklauzic Bence rendezte, a színészek zseniálisak. Földim, a nyíregyházi Thúróczy Szabi, ismét kifogástalanul hozza a sokadszorra rávarrt szerepet. Olyan friss és ropogós ez a 80-as évek, hogy kedvem lenne újraélni… Csak éppen Lovasi kezd  énekelni bennem;

„Egy hatalmas szendvicset ettünk

Apa felhőivel

Jó, hogy vége a 80-as éveknek

És nem jön újra el…”

Értékelés: kötelező!

VVP nagyon rossz szájízzel ébredt fel. Az odvas fogán kívül, a szíve is vacakolni kezdett. És úgy ébredt meg, mint ahogy egy fuldokoló jut egyszeriben levegőhöz, felszínre ér és most nagyot harap az éltető oxigénből…

Azt álmodta, hogy testvér testvért gyilkolt, hogy sokezer Káin indult el az Ábelek ellen, hogy a közelgő feltámadás helyett a halál taroljon, a halál lovagoljon és hátborzongatóan kacagjon a földig rombolt falvak, városok romjai között.

Meg azt álmodta, hogy tüskés bogár lett, amely még tegnap élő, lélegző emberi testekből gyúr magának galacsint és tolja, gurítja maga előtt, csáprágók helyett kiélezett, pengeszerű acélfogakkal vicsorogva… Aztán meg az anyja is megjelent neki, aki annak idején is napokig sírt, amikor kiderült a kis szőke Vologya KGB-s lett. - Mondtam neked kisfiam, Dimus, hogy javulj meg... Nagyon megromlottál... Állt előtte az anyja mint egy zokogó angyal, szomorúan, de megfiatalodva, hófehérben.

- Elrontottam – kesergett az aranykeretes ágya szélén VVP és még mindig zihált a tüdeje. Telefonján a lányától kapott üzenet villogott… - Mindent… A „всемогущий бог” irgalmazzon nekem… Nem kellett volna azt a Bosch albumot annyit nézegetni…

Elővette a csordultig töltött okostelefont, de nem a lányát hívta, hanem a hadseregtábornokot.

- Valerij Vasziljevics! Az Isten bocsásson meg nekünk… Miért nem szólt már az elején? – kérdezte a félelemtől lihegő katonát.

- Mert az nem lett volna…. férfias… - válaszolta a katona, akinek a hangja most el-elcsuklott.

- Igaz… Igaz… Az nem lett volna…. Férfias…- Igazolta az elhangzottakat, tőle szokatlan módon, egy kissé elbizonytalanodva VVP. – Az nem lett volna férfias… - ismételte meg olyan bolondosan. - Na de most Valerij Vasziljevics szépen hazamegy mindenki. Érti? Mindenki! Szépen hazamegy!

- De… Most, amikor már…

- Csak semmi de! – lett hirtelen ellentmondást nem tűrő hangja. – Mindenki hazamegy és megnyugszik. – Én pedig ma egész nap telefonálni fogok. Vagy valami olyasmi... Jut eszembe! Magának megvan annak a szigorú, villogó szemű pópának a száma?

- Szükségtelen! – vágta rá a katona. – Húsz perc múlva odavisszük! – szavai mint a kalapács minden szó végén lesújtottak.

- Csak lassan! Valerij Vasziljevics! Csak lassan! És szép autó menjen érte! És kérem; kérjék, ne kötelezzék… Rendben? – azzal kinyomta a telefont. Valahonnan a távolból a Dires Straits egyik régi dala szólalt meg. – Ezt hogy szeretem! - és egy ezüst kupica Russian Standard vodkát töltött, hogy kiöblítse az álomtól is rosszízű száját…  

… Nyugati a zene, de keletre tart
És nem állja útját se tenger, se part
Persze nem biztos, hogy jót tesz neked
Ha kiszolgálják az ízlésedet…

Haverom kérdezi, hogy olvasom-e a székesfővárosi, ellenzékben edződött, nem ritkán rózsadombi villákban nevelkedett, egy napra vidékre költözött szavazatszámlálók letaglózó, életszagú, őszinte, vallomásszerű, és döbbenetes beszámolóit?

Haverom kérdezi, hogy elrévedeztem-e  - a Hortobágy poétájaként -, a sok budai Gautama Sziddhártha sorain, akik úgy tűnik először találkoznak a pallérozatlan, kaviárt és halvillát nem ismerő, esténként csöndes, pogány énekeket daloló móriczi, esetleg csehovi (ős)emberek világával?

Haverom kérdezi, hogy érzem-e ezeken a beszámolókon azt, hogy rég nem olvasunk Adyt, Szabó Pált, Németh Lászlót, Ilyés Gyulát, Kodolányit, Sinka Istvánt? Meg, hogy távol került tőlünk az a József Attila, akinek a születésnapja ’64 óta a Magyar Költészet Napja is, és akkor hol vagyunk Nagy László színvidéki és mitologikus világképétől…

Haverom kérdezi, hogy tudják-e ezek az emberek, hogy az Allegro Barbaro az nem egy pesti szórakozóhely és még csak nem is egy Jancsó film, legalább is eredetileg?

Hogy a penészleki kis kece lányom, már a legújabb divat szerint öltözik, a netről rendeli a cuccait és minimum a Debreceni Egyetemre jár, amiről ott fent a cinikus és nagyképű hegyek között csak azt tudják, hogy a véres kezű Putyin-vezérnek is díszdoktori címet adományoztak. Mást nem tudnak.

Haverom kérdezi, hogy ezek az emberek soha nem beszélgetnek azzal a számtalan vidékivel, akik reggelente, akik többek között a Nádor, Báthory, Zoltán és a Bem utcát koptatják reggel és este, mert valamelyik minisztériumban dolgoznak?

Haverom kérdezi, hogy legalább a fóti piacon jártak-e ezek az emberek? Vagy megelégednek azzal, hogy a vidék az a Balaton; BAH-csomópont-Siófok, esetleg Füred közötti viszonylat, nyáron, uborkaszezonban?

Haverom kérdezi, hogy mikor ástunk ekkora árkot vidék és főváros közé? Miért van az, hogy oda mindenki „felefelé” megy, ide meg mindenki lefelé jön? Hogy a vidékinek illik pontosnak lenni, ha felfelé megy, aki pedig lefelé jön, arra illik várni, mert ugye a fránya közlekedés, meg a távolság?

Haverom kérdezi, hogy érzem-e "a mindent jobban tudunk", "a mindent jobban értünk", "a mindent és mindenkit lesajnálunk" elfántcsonttorony-szagú döbbenetét? (Ez egy emberes képzavar, katakrézis, a döbbenetnek nincs szaga, csak a félelemnek? Az meg fortélyos?)

Jut eszembe, édesapám, aki éppenséggel Pesten és Budán szocializálódott, és mindig szuperlatívuszokban beszélt a fővárosról, hogy ott (szerinte) mindig, mindent jobban tudnak! És szerinte illik tudnom, hogy az Attila utca lejtésszöge mennyi is, vagy illik tudnom, hogy a Ménesi út meg Bibó neve, hogyan forrott össze…

De most ő sem érti Budapestet.

Nem mellékzöngeként: A nagyon vidéki, Cigándon született, Nyírbátorban nevelkedett, amerikai rokonoktól kapott hacukában első áldozó apám, aki egyébként a forgácsolás félistene, amikor értelmes emberekkel találkozott, rendre az Ajtamtov-tesztet húzta elő a zsebéből; „Tetszett olvasni a Versenyló halálát?” – tette fel az ultimét kvessönt és ha igen volt a válasz, megnyugodott; értelmes emberre lelt… De hát Gülszári is csak egy vidéki ló… Csak ott érzi majd magát szabadnak, a végtelennek tűnő rónákon...

Haverom kérdezi, hogy egyébként vasárnap után, akkor most már mindenki ért mindenkit? Aki egy napra ment fel Pestre és utazott már a négyes metróval, az is, azt, aki egy napra lett vidéken szavazatszámláló?

Értjük már a magyar átkot, meg a Csörsz-árkot, ami a vidék és a főváros között húzódik? A limest, ami cezúra a barbarizmus (értsd: Orbánra szavazók), és a „rendezett univerzum, a fővárosi értelmiségiek birodalma” (értsd: nem Orbánra szavazók) között húzódik, olyan 150, vagy még annál is több éve?

Vasárnap számomra az derült ki, hogy a vidékiek realisták, a fővárosiak meg egy másik univerzumban élő álmodozók. Persze azon lehet mélázni, hogy a fene nagy realizmus, nem Stockholm-szindróma-e?

Arról lehet hőbörögve beszélni, hogy majd külföldről, Brüsszelből, Washingtonból, újabban Kijevből kiabálva kell-e a budai vár falait döntögetni? De valóban kell-e? Megéri-e? Magunkat büntetni? Elárulni? Idegenek magyarázni, festeni, amit itt mi vidék és főváros között sem értünk???

Haverom kérdezi, hogy nem kellett volna, nem kellene-e még most is többet beszélgetni? Nem csupán a disznóvágásra, esetleg a disznótorra érkezni? Hanem ott lenni, amikor a malacból süldő lesz, ott lenni, amikor éhségében a vajút lökdösi? Újra magunkra, egymásra találni? Kérdezi, hogy miért kell most a vidék realizmusát, félelmeit köpködni, gyalázni?

Azt mondják a halál pillanatában nincs ateista… Meg a zuhanó repülőgépen sem… Kell lenni egy pontnak, egy traumának, amikor megértjük egymást, amikor elfogadjuk a kompország kényszerpályáit, hogy tűnhet bármilyen rózsaszínnek az álom és a valóság nagyon messze lakik egymástól.

Aztán, hogy a végén, ki, kit nevel meg, az majd elválik.

Marad a kedvenc mondatom: táncolni kell, a zene majd csak megjön valahonnan…

A nő

Nyírbátorban néztem. Vitray közvetítette. Nem is volt igazi ellenfele. Kristin Otto visszavonult. 1989-ben a tizenöt éves magyar lány 58 századdal volt jobb nála. Az 1991-es világbajnokságon 100 háton megverte a világ legjobbjait. 1991 augusztusában meg világcsúcsot úszott az Európa Bajnokságon. 1992-ben úgy érkezett Barcelonába, hogy csak valami fatális hiába esetén nem teszik a nyakába az aranyérmet. A többi már történelem. Már ötvennél egy fél testhosszal vezetett, olimpiai rekordot úszott, Szöül után ismét neki szólt a himnusz. Akkor már Barcelonában másodszor. Illetve neki is szólt a himnusz!

Fél szemmel azonban Szabó Tündét követtem. Nyírbátoriként olyan érzésem volt, hogy a szomszéd lány úszik az olimpia döntőjében! A szomszéd lány, aki szép és szőke – akkoriban ez a volt a sláger, de hát nem egy vidéki diszkóban voltunk, hanem a képernyő előtt ökölbe szorított kézzel és a képernyőt szuggerálva!  Édesapám külön felhívta a figyelmem, hogy Tünde Perth-ben a világbajnokságon és az EB-n is második lett. De jó lenne, ha együtt állhatnának most is  dobogóra! Aztán 50-nél úgy tűnt Egéré arany, Tünde pedig bronzérmes lehet. Ez is szép! Az amerikai Lea Loveless úszott második helyen, azonban Tünde az utolsó métereken rendkívül nagyot küzdve, szinte csak érintve a vizet, okosan, szépen jött fel az ellenfelére és egy remek benyúlással övé lett az ezüstérem.

Csoda volt! Csoda. Negyven éve Novák Éva és Gyenge Valéria 100 gyorson Helsinkiben tudott ilyen parádés eredményt összehozni, hogy az első és a második is magyar legyen egy úszószámban!

Pedig egy rendes uszoda sem volt Nyíregyházán! Hol volt még akkor a mostani impozáns Városi Uszoda??? Sehol, ha egy tehetséges nyíregyházi úszó valamit el akart érni, annak nemcsak iszonyú kitartásának kellett lennie, hanem vállalni az utazásokkal járó kényelmetlenségeket is.

Tünde vállalta és hihetetlenül jó érzés volt látni, hogy sikerült neki. Abba most nem menjünk bele, hogy Egerszegi zsenialitása mellett, ő mindig a másodhegedűs szerepet játszotta, mert hányan, de hányan vagyunk, akik simán bevállalnánk egy ezüstérmet hátúszásban az olimpián…

Tünde aztán, ha jól tudom vesegyulladás miatt felhagyott az úszókarrierrel. Amennyire lehetett, követtem az életúját. Újságíróként akkor kaptam fel a fejem, amikor úgy döntött, politikai karrierbe kezd. Férfiként mindig úgy gondoltam, ez egy nagyon nehéz pálya. Főként ott, ahol a politikai istállókban minden oldalon erős tesztoszteron szag uralkodik. A magyar politikai élet szereti a sárdobálást, a karaktergyilkosságot, az állóháborút. Ilyenek vagyunk, szittyák és pannonok.

Amikor sportért felelős államtitkár lett, akkor úgy éreztem a helyére került. De bevallom a közösségi profilján mindig jobban szerettem, ha a családjáról oszt meg dolgokat. Mert a női oldalt mindig hiányolom a politikai életből. Úgy gondolom, nagy dolgokról fehér asztálnál kell dönteni és ehhez a varázslathoz legjobban a hölgyek értenek! Majd megvádolnak hímsovinizmussal, meg a Kinder, Küche, Kirche hármasságának vallásával, de tessék elhinni, meghajolok a hagyományos női szerepek előtt, főként akkor, amikor látom Tünde milyen büszke a gyerekire. A nők női szerepeket visznek a politikába, még akkor is, ha nem konzervatívak, hanem tegyük fel irtó liberális.

Gondoljunk csak a Trónok Harcára! Cercei, Daenerys, Margaery, Sansa, Aria, Tarth-i Brienne, Missandei, Melisandre; hányféle arca lehet egy nőnek!?!

Szabó Tünde közben másodszor méretteti meg magát a nyíregyházi 1-es választókerületben. Csupa férfi közt, ő az egyetlen hölgy. Mindenki rá vadászik, mindenki az ő trófeájára pályázik. Mindenki őt szeretné kigolyózni a pozíciójából. Mint a mesében; „királyfik, hercegek, grófok, bárók, válogatott cigánylegények” álltak össze, jelöltették magukat, hogy kihívónak jelentkezzenek. Vasárnap így aztán a nemek is megmérkőznek egymással.

Aki nyerni akar, annak nagyot kell úsznia!

A férfi

- Polgármester úr! Mindjárt átadom a székét, csak tudja a vihar miatt nem működik a hálózat! – mondja az egyenruhás IT-szakértő Beregsurány polgármesterének.

- Csak nyugodtan! – mosolyog a polgármester. – Egyébként sem az enyém az a szék, hanem a falué! – teszi hozzá és én felkapom a fejem. Nem először látok, hallok olyat, amitől úgy érzem, néhány szót érdemel egy kistelepülés első embere. Herka István ugyanis az elmúlt hetekben arról is híressé vált, hogy Beregsurány kisbuszával maga fuvarozta a ukrán-magyar határról a menekülőket a falu közepén kialakított Segítségpontra. Amikor a „kastély” – így hívják a falu közepén álló kúriát, ami az önkormányzat és a művelődési ház épületeként is szolgál-, udvarvára begurult a kisbusz a polgármester kipattant, nyitotta az ajtókat, emelgette a bőröndöket.

- Hát ez ilyen ember! – mondja egy helybéli néni, aki éppen palacsintát készített a menekülteknek. – Ha vetni kell vet, ha aratni arat, most beállt taxisnak, mert arra van szükség! – folytatja Ilonka néni, aki régről ismeri a polgármestert.

Beregsurányban most éjjeli menedékké vált a művelődési ház, raktárrá és konyhává az önkormányzat.

- Nincs mit tenni! Most ennek van itt az ideje! – mondja a polgármester, miközben már a delegációk fogadását is intézi, pakolja az adományokat és kapkodja a telefonját. Közben a falu egy emberként áll mögötte. A hölgyek, a fiatal lányokkal jönnek szendvicset készíteni, aki tud ukránul tolmácskodni, aki meg jóban van a motoros fókával, az meg takarítani. A nemrég elkészült kispiac féleresze alatt meg vadász barátok főzik a napi meleg ételt.

- Volt itt már szarvasgulyás, toros káposzta, meg bableves is! – teszi hozzá Torma István.

- Csak lennénk túl a választásokon! – sóhajt Herka István. - Most egy kicsit meg kellene nyugodni, rendezni a sorainkat és akkor már a politikára kevésbé kellene koncentrálni. De eljön az is! – teszi hozzá mosolyogva, majd beül a kisbuszba, mert újabb fuvarja akad….

A Kaszonyi-hegy lágyan, álmoskásan húzódzkodik a magyar-ukrán határ szélén. Hol van már az a világ, amikor egy mérges vulkán dúlva-fúlva okádta magából a hamut, meg a füstöt, dobálta ki itt megveszekedetten a köveket? A vulkán réges-rég lecsillapodott. És már csak a Jóisten tudná, valamelyik almanachjából kiolvasni, hogy mikor ringatózott errefelé tenger… Ringatózott egyáltalán? A folyók kezdtek dolgozni. Lassan, hihetetlen munkabírással, aprólékosan. Milliméterről milliméterre építkeztek, hozták a hegyekből a hordalékot és terítették a vidéken. Hogy mire én meglássam, a Kaszonyi-hegyből csak egy dombocska maradjon.

És milyen könnyű beleszeretni a Bereg Ulurjába… Ebbe az alvó, mocsári teknősre hasonlító halomra, amelynek Magyarországon 219 méter a legmagasabb pontja. A Kaszonyi-hegy, Barabás felől ütött-kopott, agyonhasznált aszfaltcsíkon közelíthető meg. Tán még akkor készítették, amikor működött a TSZ, meg a kőbánya. Most az út végén tábla jelzi; magánterület. Azért csak elgurulunk a régi présházig, amiről már annyit hallottam. A legenda szerint még Rákosi elvtárs is járt itt és itt igazították helyre a nép első emberét, hogy a bornak nem szaga, ahogy kiböffent a szájából, hanem bukéja szokott lenni…

Terméskő alap, szép boltívek, takaros lehetett a présház, még ha az idő nem is bánt vele kegyesen. Az épületet bérlő méhész invitál, nézzük meg, mert a ház alatt két ágban, egy-egy huszonöt méter hosszú pince is található.

A pince hűvös, mintha a Hegyalján lennénk, ősrégi, használhatatlanná vált hordók jelzik, valamikor sok szőlőből készült itt a bor. Némelyiket „behavazta” a nemespenész. A két pinceág széles, nagyvonalú, szinte látod magad előtt, hogy milyen sok-sok hordónak tudtak szállást biztosítani.

„- A tulajdonosnak nagy tervei lennének az épülettel, csak nem talált még hozzá pályázati forrást!” -mondja a kalauzunk és arra gondolok, hogy ha nem lennénk ilyen távol Budapesttől, ha az ukrán-magyar határ nem kapta volna meg a "schengeni" címkét, akkor újból élet költözhetne ebbe a házba. Lehetne belőle étterem, fogadó, hotel. De erről most gyermeki naivitás álmodozni, az ukránok épp az oroszokkal birkóznak, és egyelőre hiába a béke szigete Kárpátalja, nehéz nem Harkivra, Irpinyre, Kerszonra, meg Mariopulra gondolni… 

Ám mivel most csökkent a nyomás a barabási Segítségponton, az egyszeri újságíró a „hegynek” adja magát. Az meg ebben a hűvöskés márciusban is takarosnak akar mutatkozni. Mint egy szép, szelíd, szolid, szűz lány. A régi kőbánya helyén keletkezett tengerszemről már annyit hallottam. Habarics Béla barátom fotóiról ismerem; az érintetlen szépség világa ez. Bár most magyar katonák, rendőrök árgus szemekkel járőröznek erre, meg egy ifjú pár is ide érkezik turbékolni, de a „hegy”  igazából remetéknek is kiváló hely lenne, hogy napokat, heteket, hónapokat töltsenek itt békében imádkozva. Szóval elindulunk a tengerszem felé. Lassú „bukdácsolás” után, nagy kátyúkat magunk mögött hagyva jutunk fel a régi kőbánya helyén kialakult tóhoz. Közben persze az út fölött egy hétvégi házat is megpillantottunk a fák között, és arra gondoltam, milyen pompás idők lehettek azok, amikor itt még komolyabban virágzott az élet.

A kivájt „hegyfal" meredek, alatta zsebkendőnyi tavacska vízét fodrozza a márciusi szél. A megbarnult, megsárgult tavalyi nád között kacag a szellő, a fény pedig most pont úgy esik, hogy a nádbuzogányok köré glóriát rajzol a Nap. Elkezdem színezni a tájat, hogy majd egy hónap múlva, amikor minden kizöldül, milyen lenyűgöző lehet. Barna és nádi varangyok rebbennek meg ahogy a csillogó víz partjára lépek. Álom. Megfordulok. Amit látok, már Kárpátalja. A kaszonyi fürdő mögött a Kárpátok vigyázzák a medencét. Olyan békés, nyugodt minden, hogy az ember szinte hinni sem akarja, néhány száz kilométerre, az ember most is embernek farkasa… A tó mögött féleresz, kisház, szalonnasütőhely. A parázsból látszik, más is ismeri ezt a kis darab csodát. A Hortobágyi Nemzeti Park nagy, színes táblán tájékoztat, hogy vigyázzak erre a helyre. Meg, hogy él itt uhu, fészkel erre a haris, és hogy a riolitlávára rakódott talajon ezüst hársas szurdokerdő alakult ki, a kocsánytalan tölgyek mellett pedig sziklagyep-társulások figyelhetők meg. Azt már máshol olvasom, hogy megél itt a dajkapók, meg a keresztes vipera is. A Kárpátok közelsége érdekes világot alakított ki ott, ahol az Alföld véget ér és síkságot a hegyek váltják fel.

150 hektárnyi csoda ez. Ha Tokaj közelében lenne, vagy ne adj isten a fővároshoz esne közelebb, tele lenne házakkal, meg kirándulókkal… Így egy darab, titkos, titokzatos, elfeledett vidék. Ősrégi, mutatóba maradt szőlőtőkékkel. Nagy csönddel, legendákkal, régi szüretek, csókok, szerelmek emlékével. No meg néhol, sajnos illegális szemétlerakókkal.

Aztán arra gondolok, hogy itt az Isten háta mögött is lehetne ám csöndes, rekreációs paradicsom. Lehetne mesekert, tündérsziget, ha egyszer úgy akarnánk. Ha egyszer erre kanyarogna az autópálya, ha Ukrajna nem arról lenne híres, hogy orosz tankok gurulnak az útjain… Új szőlőtőkékkel, új, „zöld”, reduktív borokkal, beregi vendéglátással, töltött káposztával, szilvalekváros hájas süteménnyel, kelt tésztás kalácsokkal, káposztás paszullyal… Nagy sétákkal, idegenvezetéssel, elektromos biciklizéssel.

Bolond vagyok. De álmodozni csak szabad?  

Mint az őrölt fahéj a tejhabon. Mint a tejszín, ahogy szelíden adja magát a feketének és lesznek eggyé... Mint a fakadni készülő rügy bátor erőlködése. Mint az első fagy nélküli éjszaka kegyelme. Mint a szomszéd kertjében virágzó barack, a miénkben pedig az aranyvessző harsány rikkantása. Ahogy az első gólya, aki a tavalyi fészekre száll és igazgatni kezdi, ahogy az elvermelt békák lassan felszínre ássák magukat, ahogy gyíkok kezdenek napozni, ahogy szirmot bont az első tulipán, úgy költözik beléd az élet, légy akárhol, láttál akárhány tavaszt, ez az édesen búgó zsongás, ez a felszólító mód vezérel. Mint Veronika kendője, két tél között, letörli kínjaink keservét, hiteti velünk, hogy nem múlhat a tavasz, a szerelem, nem múlnak a szirmok, a bennük fogalmazott szent akarás, hogy a szem gyönyörén túl is lesz álmokat valósító jövendő…

Micsoda pazarlás ez! Micsoda mindent fecsérlő könnyelműség, tékozló léhaság. De ki foglalkozik ezzel most, kinek jut eszébe, hogy a tavasz számolatlanul ígér, rendel magának millió színes ruhát, hogy aztán óránként öltsön magára újat és dobja félre a percek alatt meguntat.

Tölts kávét, teát, majszolj valamit és hagyd, hogy a tavasz a szemeden keresztül jusson beléd… Taglózzon le, foglalja le minden sejted, legyen ösvény számára minden idegpályád, hogy nagyokat sóhajtva feledd, lesz még este, amikor a fénytelenség reménytelensége és a metsző hideg ítél szobafogságra…

De hol van már a tavalyi hó? Hol van az öröknek tűnő január gondja? Halál, hol a te hatalmad, a te fullánkod? Amikor épp feltámadunk, amikor harmadnapra minden virág kinyílik…

„Mert megölhették hitvány zsoldosok,

és megszűnhetett dobogni szíve –

Harmadnapra legyőzte a halált.

Et resurrexit tertia die.”