Minden évben megkeressük a megyei prímákat, meg a prímák prímáit és egy ország ízlelgeti az új titulusokat; prima primissima díjas lett… De azt sose gondoltam volna, hogy egy kenyér is príma díjban gondolkodik. Lakatos Tibi, a Vela pékség tulajdonosa persze mondogatta, hogy ha már mertem az orosz, fekete kenyerükről néhány sort írni, aki ne legyek bátortalan, kóstoljam meg az ő kedvencét is; a PrimaPant.

Kis, csinos, fél kilós, formás bucit kaptam a pékségből, néhány órával a sütés után. Bár Tibi azt szerette volna, hogy azon melegében kapjam meg, az élet úgy hozta, hogy egy hagyományos fából készült polcon várta a találkozást a „kenyerem”.

Aztán még legalább 24 óra kellett ahhoz, hogy megszeljem. A kés a roppanós héj ellenére is könnyedén, simán szelte a szakajtósra hajazó bucit, egészséges szeletekhez jutottam, a morzsálódás igen visszafogott volt és amikor a szembesültem a kenyér belső világával, akkor már tudtam, this is the beginning of a beautiful friendship!

A buci farát (Borsodban dumóját) gyorsan rágcsálni kezdtem, sűrű bólogatások közepette. A textura a régimódi, házi kenyerek világát idézi, bár sűrű, légiességét abból szerzi, hogy nagyobb lyukakkal tűzdelt, mint az ementáli. Színe a lisztkeveréktől a magyar szemnek talán szokatlan, a félbarnánál is félbarnább, sokkal inkább szürkésbarna, és bár nem tudod, sejted, hogy a fehér liszten kívül is többféle gabona adta hozzá a lelkét.

A PrimaPant kóstoltam tükörtojással, kisütött házi szalonnával, kentem pecsenyezsírral és pikáns, paprikás humusszal is, mindegyik esetben megállta a helyét, mert savankássága igen visszafogott, könnyen harapható, könnyen rágható, és ahogy említettem, légies, mégis sűrű textúráját a harapás után is őrzi. Jól forog a fogak között és a boldog békeidők slágerjeit dúdolja!

Persze ehhez is kell a kiváló a lisztkeverék, ami most is Ausztriából érkezett! Vajon mit tudnak a sógorok, amit mi idehaza nem? És az is eszembe jut, hogy a Horthy korszakban a magyar malomipar világhírnévre tett szert, most meg hagyománytisztelő és innovatív lisztkeveréket is a Lajtán túlról szerzünk be? Költői kérdés volt…

Szóval, aki szereti a hagyományos kenyereket, nem fél kipróbálni, és attól sem tart, hogy két nap múlva ehetetlen lesz a kenyere, mert ebben az esetben garantálom, hogy nem fordul elő, hiszen most is azt rágcsálom, az nyugodtan tegye a kosarába! Nem fogja megbánni.

Miközben már azt is tudjuk, hogy február 16-án indít támadást Oroszország Ukrajna ellen - hiszi a piszi, aki elhiszi -, és azt is tudnunk illene, hogy továbbra is a gonosz illuminátusok mozgatják a világot, szóval az emberi hülyeség végtelensége mellett, a 11 milliárd(!) dolláros James Webb épp a végtelennek tűnő univerzumot kezdi fürkészni speciális szemeivel. Elődje a Hubble is csodálatos szolgálatot tett az emberiségnek. Többet láttunk, tudunk meg segítségével arról az univerzumból, amiben létrejöttünk, amiben teremtettünk, mint bármikor előtte. A Hubble fel is adta a leckét, mert tudtuk, ha már nem lesz munkaképes, kell majd valami, ami talán még jobb, még tökéletesebb képet alkot a csillagvilágról.

A James Webb most másfél millió kilométerre kereng attól a bolygótól, ahol összeszerelték. Az éj hidegében, közel ötször távolabb, mint a Holdunk fürkészi az eget, a Teremtő munkáját, a teremtett világot. Hitem szerint írom ezeket a sorokat, hitem szerint, mert úgy érzem, minél többet tudunk a végtelenről, annál inkább belátjuk, az a magyarázat, mely szerint a semmiből is lesz valami, egyre inkább értelmezhetetlen.

Hálás vagyok azoknak a tudósoknak, annak az összefogásnak, ami ezt az égi szemet létrehozta, megalkotta és a világűrbe juttatta. Hálás vagyok és a bennem élő, apró nyírbátori kölyök, gyermeki csodálatával bámulom a fotókat, amiket immár az űrből, az űrről kapunk.

És ilyenkor abban hiszek, hogy a tudást jó célra használjuk, abba hiszek, hogy az emberiség egyszer csak rádöbben, micsoda kincset kapott a Jóistentől. Nem csupán a saját életéről, életteréről beszélek, hanem arról a megdöbbentő biodiverzitásról, ami egyelőre még a Föld bolygót jellemzi. Minél többet kutatjuk a végtelent, annál megdöbbentőbb annak a felismerése, hogy mennyi állítólagos „véletlennek” köszönhető a létezésünk. Mennyire csoda, hogy jómagam ezeket a sorokat egy különös, digitális géppel írhatom meg, betűket használva, közölhetem a gondolataimat és oszthatom meg a világhálón, miközben felismerem, a létem tulajdonképpen ellentmond az univerzum hideg racionalitásának.

A James Webb az emberiség kíváncsiságáról szól. Arról a "gyermekről", aki mindent is tudni szeretne. Technikai csoda, vívmány, a tudomány apoteózisa (ez képzavar?), tisztelgés a Ptolemaiosztól, Giordano Brunón és Kepleren át egészen Van Allenig és még rajtuk is túl. Ez a 6,5 méter átmérővel rendelkező, infravörös űrtávcső, ami átvette a Hubble űrtávcső (ami egyébként még működésben marad) helyét, a NASA legfontosabb asztrofizikai projektje, a valaha épített legjobb űrteleszkóp. Érzékeny műszereinek köszönhetően képes lesz a legtávolabbi objektumokat és eseményeket megfigyelni az világegyetemben, mint az első galaxisok kialakulását. Közösen építette meg és működteti a NASA, az ESA és a Kanadai Űrügynökség…

A JWST a tudományos világ egyik legfontosabb vívmánya, egy berendezés, ami a magyar szakemberek tudományos munkáját is segíti. Egy „szem”, ami egy picit visszaadja a hitünket, hogy az emberiség a tudást, az erőforrásokat akár jó célra is képes, összefogással is felhasználni. Mindez csak azért jutott eszembe, mert az egyik hírportálon megjelent egy fotó a „teremtés oszlopairól”, amit a Hubble fotózott először, és persze majd most James Webb űrteleszkóppal is készülhet az univerzum ugyanannak a "darabkájáról" egy mágikus felvétel… A különbség annyi lesz, hogy a JWST ha jól tudom, teljesen az infra tartományban dolgozik majd, így aztán az egyszerű hétköznapi ember számára a mellékelt fotók közötti különbség mutatja meg a hihetetlen részletgazdagságot, amire a kalibrálás után számíthatunk. 

Több mint háromszáznégy kilométert kell autókáznia annak, aki Budapestről indul és a Bereg egyik ősi településére, Vámosatyára utazik. A falutól öt kilométerre már az ukrán határ található. Egy jó kőhajitásnyi távolságra itt véget ér Európai Unió… Hogy az Isten háta mögött járunk, azt a településről szóló rockballadában is megfogalmazzák. Pedig nem volt ez mindig így! A nemes-nemzetes Gutkeled família birtokához tartozó Atyán vámot szedtek az erre járó kereskedőktől, így aztán volt bevétel, takaros település lehetett az Árpádok, Anjuk, sőt tán a vegyesházi uralkodók korában is. Apró, koragót stílusban emelt temploma szebb időkről emlékezik. S bár a 16. században a nyakas kálomisták veszik birtokba az isten házát, még ma is megcsodálható, miben hittek a középkori emberek. Hogy volt jövőkép a török háborúk után, arról az 1691 óta álló, csak fából épült, erdélyi stílusú harangláb tanúskodik. A fecske-farkos gerendakötések az egykori atyai fafaragók szépérzékét, nagy mesterségbeli tudását őrzik.

Nyírbátoriként ez a fa harangláb nekem egy takaros jány, a bátori református templom zömök, mokány, de mégis fenséges fatornya mellett. Hatalmas, nagy erdők lehettek atya határában, tele jófajta tölgyekkel, melyek számozva érkeztek a falu közepére, hogy legyen egy torony, amibe a zengő harang, amiről tudjuk, hogy az élőket hívja, a holtakat eltemeti, a villámokat pedig megtöri, helyet kapjon…  

Szóval Vámosatya nem volt mindig az Isten háta mögött. Nem kellett a székesfőváros felé kacsingatni, ácsingózni, hogy a méltóságos urak, ha volna tehetségük, emlékezzenek meg arról a csepp falucskáról, ahol valamivel több mint 550 lélek ma is szakmámban énekli a közelben íródott, magyar Himnuszt…

- Azt mondtam korábban a kormánybiztosnak, ha Vámosatya nyer a Magyar Falu Program pályázatán mink tisztességgel, méltó módon fogunk megemlékezni arról, hogy nem vagyunk mink elfelejtve – rikkantotta Szász József polgármester a ködös, hűvös februári délelőttbe, miközben egy - csak erre a vidékre jellemző-, csónakos fejfához hasonlító, nemzeti színű lobogóval és fehér lepellel ellátott kopjafa előtt toporgott. A falu hősei előtt tisztelgő emlékparkban állítottak egy újabb, díszes emléket. Most éppen nem a gyásznak, hanem az örömnek! Nem hálátlan a falu. A kisbusz, az orvosi rendelő eszközpark bővítése sok millióba kerültek, így aztán a helyi képviselőtestület, a polgármester javaslatára egy, a Magyar Falu Programnak emléket állító kopjafában kezdett gondolkodni. A gondolatot tett követte, megfaragtatták, felállíttatták, még egy Kányádi idézettel is ellátták. Reformátusok a református költő szavait faragták a fába.

Miközben azon somolyogtam, hogy Szász polgármester úr micsoda vőfély lenne, cikornyásan, nagy szózattal kifejtett gondolatai végett, magamban arra is kerestem a választ, a sok keserűség, a sok veszteség, a mindentől távolban élés súlyos érzése ellenére van-e kiútja, valami pislákoló reményfélesége ezeknek a térképen is csak nehezen található falvaknak?

Elegendő-e, hogy van kormánybiztosuk, meg programjuk? Ad-e nekik valamiféle tartást, hogy a vidék-város ellentétben politikai okok miatt, mert hát a kevés szavazat is csak szavazat, valaki időről-időre mégiscsak rájuk nyitja az ajtót, sokszor idegenül, de talán már kevésbé értetlenkedve; mire lenne szükségük?

És tudom, a fővárosi, ellenzéki, hetyke tollforgató kicsúfolnák a vámosatyai ünnepséget. Fűt-fát, hetet-havat összehordanának, szélesen hömpölygő úri stílusban írnák meg, hogy a szervilizmus, az esendőség hajbókolása, a nagy, távoli, kormányzat előtt való földig hajlás már nem módi, meg minek, de finoman szólva sem lenne divatos a kényes, fölényes ízlésüknek. Szerintük ez felesleges is, mert ha kér a nép, akkor amúgy is adni kéne neki! Jusson, oszt jó napot! Különben is a térség szülöttje, Móricz is körberajzolta már a Rokonokban a problémáinkat. Így aztán kár nagy feneket keríteni, kár felnézni, magunkat kisebbnek gondolni, csak azért mert így vagy úgy, talán már kalandvágyból is vidékiek maradtunk, hogy nem dörgölőzünk, hanem csak élünk, és halunk, ahogy Vörösmarty szigorúan mondta ki ránk a végszót.

Sokkal inkább kellene portára vinni a kigyelmes urakat, mutatni nekik az embert, akit nap égeti, tüske marja, de itt akar ércnél maradandóbbat állítani! Vinni kéne konyhába, ahol az ősi know how süti a kőttest, a helyi szilvalekvárral gazdagított buktát. Ki kellene kutyagoltatni a hóhájtokat a Büdy-vár romjához, hogy látjátok feleim szömtükkel mic vogmuk!?! Hogy erre is kéne pénz, nem csak arra, hogy a gazdag Bockereki-erdőben legyen vad, melyre dörren a tehetősek puskája.

Vagy végképp elfogadni, hogy az öregek maradnak, a fiatalok meg mennek. Oda lakni, ahol tejet kapni. Végül is a naménynál kezdődő autópálya már Lisszabonig vezet!

Vámostya még a nyíregyházinak is távoli vidék. Ha tömegközlekedéssel kellene eljutni odáig, hát tartana addig, míg Pestre vonattal egy odaút. Orvost lasszóval fognak, a kultúra csak a net kábelen érkezik és a hosszú téli esték, fénytelen, nyomasztó végtelensége oly üres, mint az átkosban söpört padlások…

Atyától talán félórányi út sincs az a hely, ahol Móricz a Hét krajcárt kuporgatta. Van annak már 120 éve is, hogy kacagva lett meg az hét krajcár… 120 év alatt megéltünk két nagy háborút, Trianont, kommunizmust és a rendszerváltás fájdalmát is és Vámostya egy centivel sem lett közelebb Budapesthez, de még Nyíregyházához is alig. Atya pedig csak egy apró falu a sok között, ami mind egy aranykorról álmodik. Egy korról, ami megbecsüli a vidéki embert, a falvak népét, az őszinteséget, a tisztaságot, az emberséget, azt, hogy itt nem kell papíros a szerződéshez, mert a kimondott szó azonnal kötelez. Vámostya és vele számos apró, nagyítóval kereshető település a magyar morál génrezervátuma. Nem személytelen, nem romlott, feslett, mint egy nagyvárosi, züllött éjszaka... Innen érdemes építkezni, ide kell visszatérni, ha elakadnánk. Vissza a nagymama spórjához, ami egyszerre adott meleget és ételt. Vissza a papó szilvafáihoz, melyek sose fukarkodtak, ha lekvárhoz, befőtthöz, vagy éppen a pálinkához kellett alapanyag!

Közben a mikrofonban épp Gyopáros Alpár beszél. A kormánybiztos büszkén sorolja, hogy 30 ezer nyertes pályázat kapott forrást a Magyar Falu Programban. Hogy 600 rendelő, meg óvoda újult meg, épült fel, hogy 1000 vadiúj falubusz gurul az utakon, és 1500 falusi játszótér lehet gyermekzsivajtól hangos.

Csak lenne gyermek, csak lennének, nagy boldog családok, munkahely, meg vidéki álomvilág. Nem mindenki a városok felé venné az irányt. A mesés Kaszonyi-hegy irányába nézek. Mélázok, jó lenne, ha a Büdy-vár romos romja forráshoz jutna és idegenforgalmat generálna, de a kérdés nyitva marad; ki fogja működtetni és ki fogja látogatni? Ki lesz, aki nem megy, hanem marad, esetleg jön, ki lesz, az aki birtokba vesz, aki őriz, aki féltve zár szívébe múltat és tiszteleg az ősök hite előtt?

Nagy, fontos, vidéki kérdések ezek, egy megrögzött vidékitől. Fontos és aggasztó kérdések, melyekhez nagy türelemmel, szakértelemmel és valami makacs, vidéki jövendőbe is vetett hittel kell fordulni, bárki is nézzen kelet felé a budai várból.

Ma elmentem a régi lányok királynőjéhez, hogy visszaköveteljem tőle a fiatalságom. Vetkőzött csontra, mutogatta teste ékességeit és számlálta, hogy mint terebélyes fa, gazdag lenne gyümölcsben, ha lenne ki leszakítaná. Álltam előtte, néztem a régi lányok királynőjét és arra gondoltam, hogy mégiscsak neked írok majd balladát. Neked írom meg, hogy a kölyöknek rendelt betyár, az nem lehet kurafi.

Te! Hát te vagy gyógyszere a testnek, szívnek, és szemnek is. Rajtad legel vágyaim összes ménese, nyája és úgy hiszem, kell lenni majd olyan távcsöveknek, melyek mint komoly, hiteles kamerák az életed minden századmásodpercét nekem közvetítik.

Ma elmentem a rosszlányok királynőjéhez, hogy földbe tapossam a régi átkot, hogy mikor kijövök tőle, újra én legyek a legfiatalabb és legbátrabb vitéz!

Aztán meghajtva a fejem rájöttem, hiába csörgetek páncélt, hiába csillog a fény a kardomon a csatát, melyben érted kell megküzdeni mégsem találom. Az erdő egyre sötétebb, hajam egyre deresebb és amerre járok, az visszavezet a néma, fagyott télbe… Te pedig már csodaszarvas ünőként szökkensz messze, távolba és nem marad belőled csak egy vers, annak is csak a sora, meg egy ölelés, talán egy csók végtelennek tűnő másodperce… Minden sós víz téged idéz, minden hullám téged vet szigetem partjára…

Minden ősszel, amikor haja nő a tengerinek, a te hajad simogatom, minden tavasszal, amikor megázik a föld a te szemed színét látom benne, és amikor a szőlőcskéből fürt lesz és hozzáérek, akkor a Te bőröd érzem… Minden nyári éjjel azt várom, hogy úgy emelkedj ki a Tiszából, mint egy eltévedt sellő, énekelj magadhoz, csábíts, vakíts, reptess és földhöz vágj, mint kelletlen macska, vagy kutyakölyköt…

Te vagy a naposcsibe pelyhe, az első szem félig érett, de már édeskés cseresznye, te vagy a májusi eső, te vagy júniusi hajnal, a röpke-fürge, te vagy a napon szárított, frissen mosott ing, te vagy a föveny mely a bokámig ér… Te vagy a reggeli kávé illata, ami felébreszt, az első érintés, a hajnali nevetés…

Te vagy a hamvas barack, az államon végigcsorgó sárgadinnye íze…  Te vagy, aki csokrot köt az életemből, aki kaspóba rendez, aki úgy köszönt, mintha király lennék és kezemhez úgy ér, mintha csak ketten uralkodnánk élet, szerelem és halál felett…

Úgy láttalak meg, ahogy Marquez a Száz év magányt, egy örvénylő folyóban pörögve, úgy szedtelek le, mint csillagot a gyermek, aki nem is tudja a lehetetlent is felpofozta…

És ülök most, a szerdai alkony császáraként. Ülök, mint álmok kalmára és emlékek éjjeli őre… Ülök és dúdolok, szerelem ízű dalokat…

Éveken keresztül rajongtam a (nyírbátori) Bátori pékség rozskenyeréért. Éveken keresztül ez volt etalon, aztán, ahogy a régi jó dolgok, a bátori rozskenyér minősége hullócsillagként végezte. Ma már, se nem jó, se nem finom, csak éppen ugyanott készül… De már nem ugyanúgy, és végképp nem ugyanabból az alapanyagból… Amikor tavaly szeptemberben a Lipóti pékség bekopogott Nyíregyházára, akkor széles mosollyal üdvözöltem őket, hogy na majd akkor lesz itten kérem verseny; a Lipóti magasra teszi a mércét. És nem mondom, volt már olyan, ami kifejezetten ízlett, de az ámulat szépen lassan átalakult valami csöndes racionalitássá. Maradt a keserű felismerés;  olyan kézműves kenyeret, mint Bakó Attila barátom, vagy olyan szakértelemmel, szeretettel készülő péksüteményeket, amelyeket Stiller „schefponthu” Tamás készít, pékségben még nem láttam.

Ma azonban Lakatos „Vela-Volvo” Tibor egyik kenyere levett a lábamról. Ez a sötét színű, orosznak keresztelt, mai sütésű "fekete kenyérről" csak a rajongás szavaival tudok beszélni.

- Osztrák lisztkeverékkel dolgozunk, ehhez teszünk egy kis fehér lisztet, meg vizet, dagasztjuk, kelesztjük, aztán megsütjük. Aki szereti a savasabb, savankásabb kenyereket, az rajongani fog érte – mondja Lakatos Tibi somolyogva. Majd hozzáfűzi; - Ez a kenyér frissen, egy kis teavajjal megkenve verhetetlen!

Mivel Nagy Lacinál vettem ebédet - kétféle hurkát -, és délben nem bírtam az összest megenni, estére a hurkához is ezt az orosz kenyeret szeltem… Remélem nem blaszfémia, hogy az eredetileg Liskány Zolitól származó hihetetlenül ízesen készített véres (magyar) hurkakatonákat (orosz) fekete kenyérrel szereltem fel.

Miközben rágcsáltam a falatokat, melyekhez miniuborka is dukált, azon gondolkodtam, nem is olyan nehéz megszeretni azt, ami a miénk. Főleg akkor, ha nemcsak rendben van, hanem valóban ízes, ízletes, finom, lágy, mégis karakteres, mégis megsüvegelendő! És ahogy falatoztam azt is megértettem, miért szeretem én az orosz irodalmat, Tolsztojt, Turgenyevet, Solohovot sőt a keretbe még felvenném az eredetileg kirgiz, de oroszul író Ajtmatovot is. Mert karakteresek, mert olyat tudnak, amit Nyugaton nem. Néha azt érzem, az orosz irodalom közelebb térdepel istenhez... 

- Na, ha ízlik, akkor meg kell kóstolnod a „főnök kenyerét” is! – teszi hozzá Tibi és kapacitál, holnap délelőtt nézzek be hozzá, mert szívesen megmutatja, hogyan készül az a kenyér, ami neki a kedvence! Csak nehogy annak is poszt legyen a vége!

Sírni giccs. Nő előtt sírni übergiccs. A férfimunka, a bőrkeményedés, az izzadság nem giccs. A műanyag giccs. A velencei karneváli maskara giccs. A Samsung túlszaturált képei giccsesek. A naplemente giccs. A romantika nyálasan giccs.

„A giccs a művészetek eszközeit használó, a művészet látszatát keltő, többnyire kereskedelmi természetű és célú alkotás.”

„A giccs egyszerű érzelmi, gondolati sablonokat, kliséket közvetítő termék, a konzumkultúra része, a közhelyesség, sztereotípiák halmozása, túlzások, szinesztézia (hatás többféle érzékre), az elvárásoknak való megfelelés eszközeivel hat. Jellemző rá az eredetiség és különösség hiánya. Az élet minden területén előfordulhat, az esztétika foglalkozik vele, de nem művészeti kategória, nem rossz, hibás vagy dilettáns alkotás, nem antiművészet, vagy avantgárd. Lételeme a fogyasztás, célja a fogyasztói igények tömeges kielégítése a befogadó érzelmi és gondolati kiszolgáltatottságának kihasználásával.”

Clement Greenberg 1939-ben írt esszéjében a giccset az avantgárd diametriális ellentétének, az „utánzat utánzatának”, a tömegek művészetének nevezi…

A tömegek művészete a szerelem? Vagy az is csak hazugság?

„Kerek erdei tó (esetleg bőgő szarvasbika, úszkáló hattyú), sejtelmes fények, naplemente/napfelkelte, melegséget sugárzó házikó. Halmozás, szinesztézia. Kétségtelenül létezik ilyen kép a valóságban, a vadászok, erdészek, erdei munkások biztosan láttak már ilyet. Arra a vágyódásunkra kíván ráerősíteni, hogy ilyen idealizált világban kívánunk élni, távol a mindennapok valóságától. Szeretnénk mi is elvágyódni egy távoli tájra, ahol gondtalanul nézhetnénk a napfelkeltét. Ilyen világ, mivel mesterkélt és hatásvadász eszközeivel manipulált, a valóságban létezik…”

„A bulvársajtóban a hír felszínes, a háttér nem fontos, az átlagos bombasztikusként jelenik meg, az olvasót bennfentesnek tünteti fel azzal, hogy a sztárok intim titkaival ismerteti meg. Ezzel persze azt is sugallja, hogy a sztárok élete összehasonlíthatatlanul érdekesebb vagy fontosabb az átlagemberénél. A bulvár fontoskodik, bennfentességet sugall, áltudományos, és utánzásra, végeredményben pedig átgondolatlan fogyasztásra buzdít.”

És kéz a kézben elindulunk a naplementében. Visszük magunkkal egy letűnt kor ízét, illatát, csillagfényes éjszakáit. Régen minden jobb volt, a fogam, a kedvem, a világképem. Kikezdhetetlen, megingathatatlan. Hittem az irodalom, a költészet, a képzőművészetek erejében, hogy az ember ahogy öregszik őszintébb lesz, közelebb kerül a Teremtőhöz és a nagy beismerések közepette, inkább marad meg embernek…

És elindulunk, fájós lábbakkal, nyöszörögve, ruhánk elszakadt, cipőnk elkopott, hitünkön nincs patina, mert nincs is. Semmi sem maradt belőle… Üres kezünkkel csak imádkozni lehetne, már ha emlékeznénk bármelyik hatásos imádságra.

Üresség lehet giccs? Az nem. Az sohasem.

Képzeljük el, hogy a színház annyira népszerű volt, hogy a görög kultúra előtt hajbókoló rómaiak, még 21 sorral megtoldják a görög csodát és egy-egy szebb nyári este már 14 ezer néző tolong, hogy láthassa, hallhassa a színészeket, hogy hüledezzen a történeteken. Az epidauruszi színháznál persze voltak nagyobbak, több embert befogadni képesek, de ilyen tökéletesen kialakított, ilyen lenyűgöző kulisszák közé helyezett egy sem akadt. Még ma is tökéletes az akusztikája. Még ma is elég suttogni, hogy legfelül is hallani lehessen a szavad… Még ma is…

Szatmárcseke és Tiszacsécse között, valamivel több mint 14 kilométer a távolság. Sétálva is csak néhány óra, kocsival tizenöt perc. Szatmárban járunk, valahol Nagyar környékén írják is; ez Magyarország kincses szigete. Csekén 1823. január 22-én, nagy, jeges magányában itt fejezi be Kölcsey a Himnuszt, hogy aztán 58 év múlva, néhány óra járásra ezen a vidék egy későbbi író zseni sírjon fel; megérkeztem közétek!

A Kölcsey és Móricz közötti 14 kilométert, meg az 58 év különbséget még a (szép)érzésekkel hadi lábon álló matematikusok is felfedezik. Pedig több, sokkal több köti össze őket, mint amennyi el tudná választani. A mi emlékezetünk, a mi tiszteletünk, tisztelgésünk könnyedén tesz egyenlőségjelet a kisparaszti író és a kisnemesi poéta közé. A fél szeme világát himlő miatt elveszítő inkább introvertált költő, meg az úri társaságban is magát könnyedén feltaláló, egyértelműen extrovertált író közé. Tegyük sietve hozzá, hogy mindketten a debreceni református kollégiumban tanultak és bizony mindketten megküzdöttek azzal, hogy „hidegnek” érezték az iskolát, hogy nem találták benne a helyüket, hogy bár tudást szereztek, de az emberséget maga-maguk szedegették össze, apránként lassan, a belső kínokkal, démonokkal megküzdve.

A mi érzéseink könnyedén nivellálják a költőt és írót, mert mindkettő magyarul írt, magyarul érzett, beszélt, írt nekünk. Így inkább hajlunk arra, hogy valahol a szívünk féltett kincsei közé helyezzük őket, mintsem nagy cezurákat rajzoljunk, a tér, a kor, a műfaj közé. Az ember már csak ilyen; a tudományokat bár tiszteli, de a szíve dobbanásaiból simán von le messzemenő következtetéseket.

És írjon bármit is a Himnusz költőjéről a bolond, blikkfangnak élő utókor, nekünk Kölcsey szent ember marad, akiről Wesselényi báró csak ennyit mondott, a végső tisztelet hangján: „Nem közénk való volt…” nem közénk, mert a költő, szónok, nyelvújító, irodalmár, politikus olyan magas szintű erkölcsi morált villantott meg, amit nehéz követni…

Móricz Zsigmond, Ady Zsigája már más tészta. Móricz nem akar szent lenni, moralizálni is csak a kritika csípős nyelvén tudott. A barbárok irigy juhászai (a verest különösen utáltam), a tragédia Kis Jánosa (és még hány hősében) mind olyan embertípusok, akikre ujjal mutatott; látjátok feleim szemetekkel, olvastátok, ezek ne legyetek soha! Így ne!

Nekem az egyik kedvencem a Boldog ember. Joó Györgyben megtaláltam a sorsával megbékélő, a szerelmet távolban kereső, de mégis saját falujában megtaláló embert. Joó György archetípusa több általam is ismert „apagyi hősnek”.

Itt Szabolcs-Szatmárban-Beregben írni, olvasni tudó ember ezerszer gondol csodaszépet a kultúra napja környékén. A Kárpátok közelsége miatt, tán csak Nógrádban, meg a Bihar, határmenti részén hidegebb a január, tán csak arra ülnek közelebb a kályhához. Nekünk azonban itt van Kölcsey, meg Móricz, hogy ne csak a tűzre dobott, pattogva parázsló akác hasáb adjon meleget, hanem a kincstári büszkeség is, hogy adtunk valamit ennek az országnak.

Adtunk néhány őszinte, nagyszerű személyiséget, néhány okos koponyát, néhány írni-olvasni, gondolkodni képes embert. Ezek a sorok arról a Kelet-Magyarországról indulnak most el, ahová nehezen találnak haza a gyerekek, aminek most is legnagyobb ereje, hogy még képes embert exportálni Debrecenbe, Budapestre, meg Nyugatra. Ennyink van; a gyerekek, akik két kezükkel, vagy éppen jobbik eszükkel indulnak neki a fényesebb, jobban fizető világnak. Ez az a vidék, ami talán éppen évszázadok óta csak ad és a nagy adakozásban bizony nehezen talál magára.

A kultúra napja, itt, nekünk annak az ünnepe, hogy bőséggel adtunk, adunk kiművelt emberfőket…

Ilyenkor eszembe jut, hogy 1865-ben, két évvel a kiegyezés előtt, Ferenc József császárnak, amikor a budai várba lépett, akkor az osztrák helyett a magyar himnuszt kezdték játszani. A Kaiser felkapta fejét, de nem szólt semmit…hagyta… Aztán később már 1900-as években, a Szegeden a bevonuló kadétokat érkezett üdvözölni, és amikor a katonazenekar az osztrák himnuszt játszotta, és a jelenlévő tömeg úgy énekelte teli torokból Kölcsey Himnuszát, hogy sikerült elnyomni a zenekar hangját is! Egy imádsággal...

Hát kell még magyarázni, hogy a magyar kultúra napján, miért érzem úgy itt Szabolcsország fővárosában, hogy még mindig van mit ünnepelni?

Hát ünnepeljünk! Sírva-nevetve! Ünnepeljük Bessenyeit, Kölcseyt, Czóbel Minkát, Krúdyt, Móriczot, Jósát, Ratkót, Vácit, Végh Antalt, Jánosi Zoltánt!

Lilith! A múlt héten Londonban az emancipáció élharcosai tüntettek a parlament előtt. Nagyon hangos, nagyon dühös nők mutogattak az öreg Churchillre. Az nem szólt semmit. Botjára támaszkodott, két soros kabátját a Temze felől fújó gyenge szél simogatta.  Csak szemével üzente; akkor sem ígértem mást, csak szenvedést és könnyeket.

A Westminster apátság irányába indultam el, magam mögött hagyva az öklüket rázó fekete- és fehércselédekből álló hordát.

Arra gondoltam, ezt is Te intézted így; te tüzelted fel őket, hiszen te vagy az okos és művelt nő példaképe, aki elcsavarja a férfiak fejét, akinek minden férfi kevés, hiszen magadhoz, angyalságodhoz méred őket, akik csak „ócska” teremtmények… Őket teremtették, te lettél, az akarat női arca hozott létre és úgy találkoztál az Istennel, mint a világán kívüli, nemes idegen. 

Te magad vagy, akit elbűvölt férfiak hada kísér, aki úgy húzod magadra őket, mint valami ócska patchwork takarót.

Tudod mire gondolnak, nyitott könyv előtted az életük és pontosan úgy sakkozol velük, ahogy Popper Péterrel tette az Úristen… Minden lépésüket, szándékukat, tervüket ismered. Tudod mi a szívük vágya, milyen illatot, ízeket szeretnek, mit akarnak hallani, ha fülükbe duruzsolnál; ez a te hatalmad alapja.

Lilith! Míg te félistenséged gőgjével és bosszantó öntudatával bódítod a világot, csavarod az ujjaid köré a férfiakat, én most belépek a székesegyházba. S bár nekem sem sikerült idelent az üdvözülés és csupa romot hagytam én is magam mögött, meghajtom a fejem és elhallgatok.

Hallgatom a csodát, az élet apró neszeit, suttogó imádságokat, térdre rogyott emberek könyörgéseit, és amikor kijövök, már egy új Ádám, már egy Új Ember lép majd ki az ódon falak közül. Visszakapom a született kegyosztó úri kabátját, visszakapom a hitem, vissza a férfiasságom, visszakapok mindent amit tündéri fintorod és hatalmad magával ragadott..

Nem több ennél, amit Te birtokolsz, nem fényesebb és dicsőbb, ez csak, ami itt maradt, józanabbul emberibb. Kegyelemszagú és van benne bánattal fűszerezett, apró boldogság. Jézusról azért tudjuk, hogy benne volt az Isten, mert semmit sem birtokolt; a legegyszerűbb, legmegértőbb szegénységgel ajándékozta meg a világot. Csak tudod az alázat, nem jó befektetés és nem is divatos... 

Hát így üdvözöllek én, az én „szegénységi bizonyítványommal”. Ezzel a mély együttérzéssel azok iránt, akiket röptettél és kikacagtál… S akiket most is szédítesz, örökké éhes körhintádban…

Élj. Őszintébben. És néha ne csak akarj… Bár néked, még a Jóisten sem parancsol…

- Adol két huzezer és viszel! – mondta a gábor-cigány tört magyarsággal. Feltűnően magas homloka erősen gyöngyözött a széles karimájú kalap alatt. Kackiás bajsza jobb oldalon úgy mozgott, mintha rágózott volna, csak ahogy fel-felpillantott, akkor vette észre, hogy a cigány tikkel. Valami nagyon erős, tolakodó szagú arcszesz áradt felőle. Egy kézben fogta a hegedűtokot és rángatta, ezzel akarat nyomatékosítani, hogy vegye már meg tőle.

- Nyisd ki még egyszer! – szólt a cigánynak.

- Minek? – kérdezte amaz vissza és szájából pirított szotyola szaga csapata meg. Nem felelt, csak kezével intett, hogy sietve nyissa ki. A cigány úgy tartotta a két keze között a kinyitott tokot, akár egy kincsesládát. Egyikőjük sem értett a hegedűkhöz, de mindketten tudták, hogy a hangszer jóval többet ér két húszezresnél. Kézbe vette. Az ódon lakozott fa mellett, nőies illata áradt felőle. Ahogy forgatta, a hanglyukon keresztül valami nevet és egy 1741-es feliratot pillantott meg. Mint egy pókerjátékos meg sem rezdült az arca. Bár nem tudta, mihez fog kezdeni a hegedűvel, lassan, óvatosan visszatette a tokba. Előhúzott a pénztárcájából két húszezrest és a cigány felé nyújtotta. Amaz úgy tette zsebre, mint egy bűvész. Odaadta a tokot, el sem köszönt, csak sarkon fordult és mint a kámfor, eltűnt a sűrű forgatagban…

-*-

A hegedű a nappali dísze lett. Kapott az édesanyjától hozzá egy kis szekrénykét, azon tárolta. Ha vendégei jöttek kinyitotta a tokot, egy üveg borral kitámasztotta és fennhéjázva lódította, hogy ezen a hegedűn talán még maga Niccoló Paganini is játszott…

- Honnan szerezted? – kérdezte egy cimborája.

- Nem mindegy az neked? – felelte nevetve. - Ettől érzem magam művésznek. Hegedűm már van… - zárta le a kíváncsiskodó kérdéseket.

Néha megpendítette a húrokat, vagy csak végigsimította az ujjával a mívesen legyártott, finom ívű elemeket.

„-Bár tudnék rajta játszani…” – így merengett…

Aztán egyik éjjel azt álmodta, hogy egy gyönyörű ifjú hölgy játszik a hegedűn. És bár ismerősnek tetszett a nő arca, mégis volt benne valami, amitől azt érezte, hogy csak mesefilmen láthatott ilyen arisztokratikus arcéleket. Mintha egy elfeledett orosz hercegi család vérvonalát őrizné. A lány Schumann Träumerei-át játszotta. Roppant átéléssel. A hibátlan alakját egy szűk, fekete ruhába bújtatta, lábán meseszép, fekete magas sarkú, vörös talpakkal. Haja szőkésbarna, arca ovális, ajkai dúsak, szeme melyek egyébként hetykén fürkészték a világot, most a hegedűre koncentráltak. Karcsú kezei lágyan, nagy gondossággal csalogatták elő a hangokat a hanszerből… Egyszerűen csak jóízű álom volt…

Ébredés után azonban valami furcsa, megmagyarázhatatlan érzés lett úrrá rajta. Átment a nappaliba, ahol nyitva találta a hegedű tokját. Meg volt róla győződve, hogy tegnap este lezárta. 

- Bolond vagy! – mondta fennhangon magának. Ennyivel elintézte; - Egyszerűen rosszul emlékszel – mantrázta. – Úgy hagytad. Nem zártad le.

Másnap este gondosan lezárta a tokot, úgy tért aludni. Az álom és a nő azonban visszatért. Most piros ruhában játszott. Válláról lehullott az egyik pántja. Mosolygott rá, miközben a férfi nagyokat sóhajtott. A lány édesen játszott, aztán, ahogy belemerült egyre kihívóbb lett. Boccherini Menüttje csendült fel. Ajkait most rúzs díszítette. A férfit elvarázsolta  a zene és érezte kívánja a nőt. Azt szerette volna, hogy tegye le a hangszert, hagyja abba a zenét, húzza fel a szoknyáját és üljön az ölébe. Csókolni szerette volna. Vadul. Hosszan. Lihegve ébredt fel. A tévé vibráló képernyőjén egy kínai lány hegedült. Boccherini Menüttjét játszotta. A férfi elmosolyodott. Midnent értett. Kimászott az ágyból és egy pohár víz felé indult a konyhába. Andalogva töltött magának egy pohár vizet, miközben a menüettet dúdolta. Lehuppant a nappaliban egy nagy kényelmes fotelbe. Kint fújt a szél. A hálószoba felől az ismerős muzsika balettcipőben, halkan topogott be hozzá. Ahogy a szeme megszokta a sötétséget a hegedűtok felé pillantott. Egy pillanatra megállt a szíve dobogni, megfagyott az ereiben a vér; a tok ismét nyitva volt…

Lezárta a tokot. A hangszert nagy dirrel-durral bevitte a dolgozószobájába. Ott kinyitott egy szekrényt. Kihányt mindent ami benne volt, ruhákat, dobozokat, mindent. A hegedűtokot a szekrény mélyére helyezte, majd amit csak tudott rápakolt. „-Velem te nem fogsz szórakozni!”- gondolta dühösen. Megitta a vizet, a tévét egy akciófilmre kapcsolta, majd simán elaludt.

Sokáig, hetekig nem is álmodott. Vagy nem emlékezett rá. Mélyen, hosszan aludt. Eszébe sem jutott a hegedű.

Aztán egy éjjel újra visszatért a lány. Belépett a szoba ajtaján. Kezében a hegedűvel. Fekete fehérnemű, combfix volt rajta, meg a magas sarkú. Biccentett a fejével. A vállához emelte a hangszert és játszani kezdett. Dinicu Grigoras Pacsirtáját. Nézte a nőt, ahogy fehérneműben neki játszik. Eszébe jutott, mit olvasott Paganiniről; „jobb felsőkarját testéhez szorítva, alkarja és csuklója mozgatásával irányította a vonót, amivel egészen sajátos dinamikát kölcsönzött muzsikájának, s hibátlan kettős fogásokat produkált. Gyakorta virtuóz balkezes pizzicatójával vagy azzal lepte meg közönségét, hogy egyetlen húron játszott le egész futamokat. Nemegyszer élt az  elhangolás eszközével, azaz egyes speciális hanghatások érdekében elhangolta hegedűjét.”

Aki ismeri a pacsirtát tudja, hogy két percig sem tart. Talán eddig tartott az álom is. Nem tovább. De neki ez a két perc egy egész életet jelentett. Benne valami végetelen szerelemmel. Nézte a lányt, ahogy egész testével játszik, ahogy eggyé válik a hangszerrel, nézte a száját, a hófehér karjait, bámulta ahogy lányos mellei rezegnek a zenéléstől és azt akarta, soha, de soha ne érjen véget ez a muzsika…

Boldogan ébredt. Kévét főzött. Csészébe töltötte és közben az álomra gondolt. Rázta a fejét; „-Ilyen nincs. Ilyen csak az álmokban van…” Lehuppant a kanapéra. Mosolygott. Majd újból ledermedt; a kis szekrényen ott volt a hegedűtok, ismét nyitva. Egy vonó pihent a hangszeren. A tok mögött pedig fél üveg tokaji furmint. Azzal támasztották ki…

-*-

Néhány nap múlva a tévében látta meg a lányt. Egy beszélgetős műsorban, könnyek között mesélte, hogy a Bakáts téren egy éjjel feltörték a kocsiját és teljesen kirámolták. Az ő hibája, tudja, de csak néhány órára hagyta a legkedvesebb hangszerét a kocsi csomagtartójában. Hosszan mesélte, hogy egy Guarneri-hegedűről van szó, ami felbecsülhetetlen értékű és Paganiniek is egy ilyen volt a kedvence. Aztán beszélt arról, hogy orosz felmenői vannak és a hangszer családi örökség és csak emiatt kezdett el szolfézsra járni…

A hangszer visszakerült a jogos tulajdonosához. A lány pénzt kínált érte. Nem fogadta el. Aztán egy hét múlva kapott egy gyöngybetűvel írt levelet. A borítékban egy jegy is volt a Pillangókisasszonyra. A lány az opera zenekarában játszott. Arra kérte, jöjjön hallgassa meg, hogy szól a hegedű.

- Maga az az újságíró? – kérdezte tőle egy csinosan öltözött nő, amikor leadta a kabátját.

- Melyik? – nézett bárgyúan.

- Amelyik visszaszerezte a hegedűt!?! – csattant fel a nő.

- Az én vagyok… - tette hozzá elcsukló hangon.

- Akkor ez a boríték a magáé! – és a kezébe nyomta.

„Legyen ideje, ne siessen, van még egy kis meglepetésem…” – állt a levélben és a férfi óráján ekkor megállt a mutató…