A Kaszonyi-hegy lágyan, álmoskásan húzódzkodik a magyar-ukrán határ szélén. Hol van már az a világ, amikor egy mérges vulkán dúlva-fúlva okádta magából a hamut, meg a füstöt, dobálta ki itt megveszekedetten a köveket? A vulkán réges-rég lecsillapodott. És már csak a Jóisten tudná, valamelyik almanachjából kiolvasni, hogy mikor ringatózott errefelé tenger… Ringatózott egyáltalán? A folyók kezdtek dolgozni. Lassan, hihetetlen munkabírással, aprólékosan. Milliméterről milliméterre építkeztek, hozták a hegyekből a hordalékot és terítették a vidéken. Hogy mire én meglássam, a Kaszonyi-hegyből csak egy dombocska maradjon.

És milyen könnyű beleszeretni a Bereg Ulurjába… Ebbe az alvó, mocsári teknősre hasonlító halomra, amelynek Magyarországon 219 méter a legmagasabb pontja. A Kaszonyi-hegy, Barabás felől ütött-kopott, agyonhasznált aszfaltcsíkon közelíthető meg. Tán még akkor készítették, amikor működött a TSZ, meg a kőbánya. Most az út végén tábla jelzi; magánterület. Azért csak elgurulunk a régi présházig, amiről már annyit hallottam. A legenda szerint még Rákosi elvtárs is járt itt és itt igazították helyre a nép első emberét, hogy a bornak nem szaga, ahogy kiböffent a szájából, hanem bukéja szokott lenni…

Terméskő alap, szép boltívek, takaros lehetett a présház, még ha az idő nem is bánt vele kegyesen. Az épületet bérlő méhész invitál, nézzük meg, mert a ház alatt két ágban, egy-egy huszonöt méter hosszú pince is található.

A pince hűvös, mintha a Hegyalján lennénk, ősrégi, használhatatlanná vált hordók jelzik, valamikor sok szőlőből készült itt a bor. Némelyiket „behavazta” a nemespenész. A két pinceág széles, nagyvonalú, szinte látod magad előtt, hogy milyen sok-sok hordónak tudtak szállást biztosítani.

„- A tulajdonosnak nagy tervei lennének az épülettel, csak nem talált még hozzá pályázati forrást!” -mondja a kalauzunk és arra gondolok, hogy ha nem lennénk ilyen távol Budapesttől, ha az ukrán-magyar határ nem kapta volna meg a "schengeni" címkét, akkor újból élet költözhetne ebbe a házba. Lehetne belőle étterem, fogadó, hotel. De erről most gyermeki naivitás álmodozni, az ukránok épp az oroszokkal birkóznak, és egyelőre hiába a béke szigete Kárpátalja, nehéz nem Harkivra, Irpinyre, Kerszonra, meg Mariopulra gondolni… 

Ám mivel most csökkent a nyomás a barabási Segítségponton, az egyszeri újságíró a „hegynek” adja magát. Az meg ebben a hűvöskés márciusban is takarosnak akar mutatkozni. Mint egy szép, szelíd, szolid, szűz lány. A régi kőbánya helyén keletkezett tengerszemről már annyit hallottam. Habarics Béla barátom fotóiról ismerem; az érintetlen szépség világa ez. Bár most magyar katonák, rendőrök árgus szemekkel járőröznek erre, meg egy ifjú pár is ide érkezik turbékolni, de a „hegy”  igazából remetéknek is kiváló hely lenne, hogy napokat, heteket, hónapokat töltsenek itt békében imádkozva. Szóval elindulunk a tengerszem felé. Lassú „bukdácsolás” után, nagy kátyúkat magunk mögött hagyva jutunk fel a régi kőbánya helyén kialakult tóhoz. Közben persze az út fölött egy hétvégi házat is megpillantottunk a fák között, és arra gondoltam, milyen pompás idők lehettek azok, amikor itt még komolyabban virágzott az élet.

A kivájt „hegyfal" meredek, alatta zsebkendőnyi tavacska vízét fodrozza a márciusi szél. A megbarnult, megsárgult tavalyi nád között kacag a szellő, a fény pedig most pont úgy esik, hogy a nádbuzogányok köré glóriát rajzol a Nap. Elkezdem színezni a tájat, hogy majd egy hónap múlva, amikor minden kizöldül, milyen lenyűgöző lehet. Barna és nádi varangyok rebbennek meg ahogy a csillogó víz partjára lépek. Álom. Megfordulok. Amit látok, már Kárpátalja. A kaszonyi fürdő mögött a Kárpátok vigyázzák a medencét. Olyan békés, nyugodt minden, hogy az ember szinte hinni sem akarja, néhány száz kilométerre, az ember most is embernek farkasa… A tó mögött féleresz, kisház, szalonnasütőhely. A parázsból látszik, más is ismeri ezt a kis darab csodát. A Hortobágyi Nemzeti Park nagy, színes táblán tájékoztat, hogy vigyázzak erre a helyre. Meg, hogy él itt uhu, fészkel erre a haris, és hogy a riolitlávára rakódott talajon ezüst hársas szurdokerdő alakult ki, a kocsánytalan tölgyek mellett pedig sziklagyep-társulások figyelhetők meg. Azt már máshol olvasom, hogy megél itt a dajkapók, meg a keresztes vipera is. A Kárpátok közelsége érdekes világot alakított ki ott, ahol az Alföld véget ér és síkságot a hegyek váltják fel.

150 hektárnyi csoda ez. Ha Tokaj közelében lenne, vagy ne adj isten a fővároshoz esne közelebb, tele lenne házakkal, meg kirándulókkal… Így egy darab, titkos, titokzatos, elfeledett vidék. Ősrégi, mutatóba maradt szőlőtőkékkel. Nagy csönddel, legendákkal, régi szüretek, csókok, szerelmek emlékével. No meg néhol, sajnos illegális szemétlerakókkal.

Aztán arra gondolok, hogy itt az Isten háta mögött is lehetne ám csöndes, rekreációs paradicsom. Lehetne mesekert, tündérsziget, ha egyszer úgy akarnánk. Ha egyszer erre kanyarogna az autópálya, ha Ukrajna nem arról lenne híres, hogy orosz tankok gurulnak az útjain… Új szőlőtőkékkel, új, „zöld”, reduktív borokkal, beregi vendéglátással, töltött káposztával, szilvalekváros hájas süteménnyel, kelt tésztás kalácsokkal, káposztás paszullyal… Nagy sétákkal, idegenvezetéssel, elektromos biciklizéssel.

Bolond vagyok. De álmodozni csak szabad?  

Mint az őrölt fahéj a tejhabon. Mint a tejszín, ahogy szelíden adja magát a feketének és lesznek eggyé... Mint a fakadni készülő rügy bátor erőlködése. Mint az első fagy nélküli éjszaka kegyelme. Mint a szomszéd kertjében virágzó barack, a miénkben pedig az aranyvessző harsány rikkantása. Ahogy az első gólya, aki a tavalyi fészekre száll és igazgatni kezdi, ahogy az elvermelt békák lassan felszínre ássák magukat, ahogy gyíkok kezdenek napozni, ahogy szirmot bont az első tulipán, úgy költözik beléd az élet, légy akárhol, láttál akárhány tavaszt, ez az édesen búgó zsongás, ez a felszólító mód vezérel. Mint Veronika kendője, két tél között, letörli kínjaink keservét, hiteti velünk, hogy nem múlhat a tavasz, a szerelem, nem múlnak a szirmok, a bennük fogalmazott szent akarás, hogy a szem gyönyörén túl is lesz álmokat valósító jövendő…

Micsoda pazarlás ez! Micsoda mindent fecsérlő könnyelműség, tékozló léhaság. De ki foglalkozik ezzel most, kinek jut eszébe, hogy a tavasz számolatlanul ígér, rendel magának millió színes ruhát, hogy aztán óránként öltsön magára újat és dobja félre a percek alatt meguntat.

Tölts kávét, teát, majszolj valamit és hagyd, hogy a tavasz a szemeden keresztül jusson beléd… Taglózzon le, foglalja le minden sejted, legyen ösvény számára minden idegpályád, hogy nagyokat sóhajtva feledd, lesz még este, amikor a fénytelenség reménytelensége és a metsző hideg ítél szobafogságra…

De hol van már a tavalyi hó? Hol van az öröknek tűnő január gondja? Halál, hol a te hatalmad, a te fullánkod? Amikor épp feltámadunk, amikor harmadnapra minden virág kinyílik…

„Mert megölhették hitvány zsoldosok,

és megszűnhetett dobogni szíve –

Harmadnapra legyőzte a halált.

Et resurrexit tertia die.”

- A férjem harcol a ruszkik ellen. Napokig segítettünk nekik. Volt olyan bajtársa, akit eltaláltak, ott halt meg a szemük előtt. Néhány napig mi is segítettünk nekik. Árkot ástunk, abba húztuk a holttesteket. Volt akinek, a fejét, volt akinek, a kezét lábát lőtték el, elvéreztek… - mondja a fiatal nő pergő nyelvvel a mikrofonba. A tolmács fordít, a nőnek a cigi, nekem a mikrofon remeg meg a kezemben. Három gyerekkel, meg az anyukájával menekültek. 

- A férjem ott maradt. Két napja nem tudok róla semmit - csuklik el végül a hangja.

- Én vissza akarok menni! Az én gyönyörű Harkivomat újra kell építeni! – szól hozzám egy szőke hajú, középkorú hölgy és egyből könnyezni kezd. – Harkivank vége! Úgy néz ki a belváros, mint a második világháborúban. Szétlőttek mindent! Újjá kell építeni! – ismételgeti a beregsurányi kastélypark udvarán, kezében a Máltai Szeretetszolgálattól kapott forró feketével. A surányi művelődési ház most szó szerint a béke, a nyugalom szigete a kora tavaszi napsütésben…

A művelődési házban kialakított hálóteremben nyúzott, sokat látott, sokat utazott arcok. A 32 éves Pavel Odesszából érkezett. Három gyerekkel, a feleségével, meg az idős anyósával. Programozó. Már van munkája egy nagy IT cég csapott le rá. Lakást béreltek neki, csak el kell jutni Budapestig, meg besétálni az irodába, ahol tárt karokkal várják.

- Odesszából vonattal indultunk el. A szerelvény úgy jutott át a frontvonalon, hogy lekapcsolták az áramot, és mindenkinek a padlóra kellett feküdnie. A feleségemmel a gyerekek fején tartottuk a kezünket, úgy próbáltuk nyugtatni őket…

Éjjel-nappal ügyelet

A beregsurányi kastély egyik fele a művelődési háznak, a másik pedig a polgármesteri hivatalnak ad helyet. Az egyik nagyobb helyiségből raktár lett. A konyhából meg tábori kantin. A raktárba a felajánlásokat fogadják. Hegyben, halomban minden, bár a szorgos kezek igyekeznek folyamatosan szortírozni, de így is nehéz. Hála istennek, az adományok úgy jönnek, mintha zsinóron húznák őket. Magánszemélyek, civil szerveztek kis- és nagyobb buszai érkeznek, megrakodva, étellel, itallal, ruhával, higiéniai termékekkel. Kampány van, jönnek a politikai szervezetek, meg a politikusok is, most ez sem számít, csak ne jöjjenek üres kézzel! De idetalálnak a németek, olaszok, sőt a franciák, meg a spanyolok is. Jönnek ukrán zászlóval díszített mikrobuszokkal. A spanyoloknak még arra is volt idejük, hogy hófehér pulóverükre ukrán zászlót, meg térképet nyomassanak. Ide adományt, hazafelé menekülőket fuvaroznak.

"Hát ilyen ez az ember!"

Egy időben, egy műszakban mintegy 100-an segítenek. A határról mikrobusszal hozzák a  menekülteket. Az önkéntesek azonnal nyitják az ajtót, segítenek kikászálódni a csomagokkal érkezett, elcsigázott embereknek. Tolmács kérdezi őket, kik ők, honnan jöttek, szendvics, forró kávé, tea kerül a sokszor remegő kezekbe, a gyerekeknek csoki, banán. Van miből adni és mindenki kap is. Jó nézni, ahogy előzékenyen húzzák a bőröndjüket, mutatják a melegedőt, van ágy, le lehet hajtani a fejük és intézik a fuvarjuk, a továbbszállításukat. Van aki Pestre tart, mások Csehországba, Németországba, Olaszországba. Mennek rokonokhoz, barátokhoz, ismerősökhöz.

Az egyik mikrobusz volánjánál Herka István, Beregsurány polgármestere mosolyog. Most jól jönnek a Magyar Falu Programból, meg a Daranyái Ignác Tervből nyert kisbuszok. A polgármester napi 4-5 órát alszik, és folyamatosan beáll taxizni.

- Hát ez ilyen ember! – teszi hozzá Ilonka néni, aki közben Gyenes Csaba, a tiszaszigeti plébános vezetésével palacsintát süt a menekülteknek. – Ha vetni kell vet, ha aratni, akkor meg arat, de most sofőrre van szükség, hát sofőrködik.

A konyhában Gál Szilvia, jegyző asszony intézkedik, tüsténkedik. Segít a szendvicsek készítésben, pakol, fogadja a felajánlásokkal érkezett delegációkat.

- A családom nem sokat látott mostanában! – teszi hozzá kedvesen mosolyogva. A kastély mellett nemrég apró piaccsarnok épül, ott most a közeli vadásztársaság tagjai főznek.

- Szarvasgulyást készítünk, gazdagon! – és kavarintanak egyet az üstön. - 130-150 adaggal készülünk, nemcsak a menekülteknek, hanem az önkénteseknek is főzünk, kell a meleg étel, kell az energia.

Amikor a csodás illatú gulyás elkészül, az üstből bográcsokba szedik, aztán megy a leves a Segítségpontra. Egyszer csak csöndes lesz az egyébként folyton morajló „tábor”. A műanyag evőeszközöknek kanalaknak, tányároknak nincs hangja, halk szürcsölések, a kenyeres zacskók recsegése töri meg az étellel áldott perceket.

Annyi regény, novella jut eszembe, annyi történet, ahogy nézem a máltaiakat, az önkénteseket, az önkormányzat munkatársait, akik nem ritkán még családtagjaikat is bevonják a munkába, de itt van a járási hivataltól, meg a kormányhivataltól is, Aki nyelveken beszél most fordít, akinek erős a karja cipel, aki jó szendvicset tud készíteni, az a konyhán kap kötényt, meg kést a kezébe.

"Mi történt a magyarokkal?"

A tévéstábok, fotósok egymásnak adják a stafétát. Mindenkit meglep, hogy a magyarok milyen készségesek, milyen segítőkészek, hogy kicsi és nagy, fiatal és idős, zsidó és ortodox, fehér és színesbőrű ugyanolyan fontos számukra.

- Mi történt a magyarokkal? – kérdezik a polgármestert.

- Ezt hogy érti? - húzza fel a szemöldökét a mokány, kis ember.

- Hát, hogy most segítenek? - provokálná a riporter. 

- Több mint ezer éve élünk együtt a szlávokkal. Az Árpádházi királyok szoros kapcsolatokat ápoltak Haliccsal, a Kijevi rusz sem ismeretlen számunkra. Mondhatnánk kis túlzéssal, hogy mi egytől-egyig ismerjük ezeket az embereket. Főleg, akik a Kárpátalján élnek. Sokan naponta jártak ide át hozzánk. Már hogyne segítenénk! Ez most természetes!

Hümmög a svéd, ráncolja homlokát, mit is mondjon, aztán kamera elé áll és elkezdi; "A magyarok minden menekültnek segítenek; egy ország fogott össze, egy ország segít, és nemcsak a kezét nyújtja, hanem a szívét is..."

- Független ország vagyunk! Mi döntjük el, kinek segítünk! Az ukránnak segítünk! Nézze csak meg a nagytermet, csupa nő, meg gyerekek. Van, amék két hónapos! Egy plédbe bugyolálva hozta az anyja. Cipőt ruhát, már mi adtunk nekik! Még a Dinamó Kijev utánpótláscsapata is itt kötött ki nálunk. Kölykök. A Puskás Akadémia hívta meg őket. De egy jó, szalámis, surányi szendvics jut nekik! - mondja egy idősebb férfi és kacsint, végighallgatta az interjút, most aztán felpattant a kistraktorra, amivel a másik, nagyobb raktárba szállítja a nem romlandó ételeket, árukat.

Nagy számok törvénye...

Jönnek a számok is; naponta több száz szendvics készül. Meleg ételből is több száz adagot osztanak szét. A budapesti Tunning Burgeresek 3 nap alatt 1600 hamburgert sütöttek. Gyenes Csaba a Guinness-rekorder pap, 10 nap alatt 9000 ezer palacsintát sütött egy helybéli fészerében. Közben egyfolytában érkeznek a menekültek. Nincs megállás. A néhány száz fős falu most naponta 8-900 ember sorsát intézi, ad nekik enni, inni, ágyat, meleget. A határt pedig 3-5 ezer ukrán lépi át naponta.

Az önkéntesek között egy ismerős arc is feltűnik. Budapesti. Tévézik is, innen is ismerős.

- Mit csinál egy József Attila-díjas írónő Beregsurányban? – toppanok Ugron Zsolna elé a mikrofonnal, aki a máltaiak egyenruhájában, egy mappával a kezében mutatja az utat a most érkezett ukránoknak.

- Második hétvégét töltöm már itt. Sokan tudják, hogy erdélyi származású vagyok. Mi egy szörnyű, embertelen rezsim elől menekültünk annak idején Magyarországra. Ezek az emberek a háború elől menekülnek. Úgy éreztem kötelességem segíteni! – mondja és siet is tovább, hívják.

Minél több időt töltök Surányban, annál inkább érezem, azt, hogy hogy angyalok költöztek belénk. Vagy, hogy az angyalok köztünk járnak. Szorul a torkom, hol a menekülők könnyei, hol a döbbenetes áldozatvállalás miatt. Aztán beülök a céges kocsiba. Késmárki Zoli, operatőr kollégám, éppen könnyezik.

- Mi a baj Zoli? – kérdezem, én bolond azt hittem valami rossz hírt kapott hazulról.

- Tudod… - mondja és elszorul a torka. – Most ment el itt egy kislány és húzott egy gurulós bőröndöt maga után. Na az én lányomnak pont ilyen bőröndje van…

Már ketten könnyezünk. De ki bánja, aminek jönnie kell, az hadd jöjjön…

Párnamoraj

Nehéz mostanság Nyíregyházán mélyen aludni. Az égbenjárók őriznék az álmunk, de húzzák magukkal a béke ellenszerét, a háború hangját. Az égbenjárók most a színtiszta sötétségében az izgága műszereket bámulják, ideges hüvelykujjak táncolnak botkormányokon és a rádiózörejen túl valaki suttogva mondja: még nincs vége. Nehéz mostanság Nyíregyházán mélyen elaludni, amikor éjjel eltűnnek a helyi hangok, akkor az ég felől, mint távoli vészkürtök hangja, tompán morajlik az ég. A vadászgépek sose vadásznak szerelemre?

Miért nem lettem kőgazdag?

Nézed ahogy jönnek. Van, akin szebb a kabát, de az arca ugyanaz. Kétségbeesett, holtfáradt, riadt, remegő ajkak, sűrűn mozgó szempár. Még a szőke is sötét. A menekültek arca egyetlen fából faragva, a tekintetükben ugyanaz a ballada. Az ószövetségi zsidók arca lehetett ilyen, amikor napokig sivatagban kóboroltak, hullott a gyengébbje, az elsők bátrabban, a közepe, a derékhad imádkozva, de nem volt víz, se egy falat kenyér, csak az egyetlen atomnyi remény, hogy ettől csak jobb jöhet.

Aztán a mannának záhonyi, barabási, lónyai, surányi, meg becsi íze van. A mannának, amt Ilonka néni konyhafőnök, a jegyző asszony, meg önkéntesek kenyérre kennek, kávéba, teába főznek.

Aztán csak nézem, hogy jönnek vonattal, autóval, gyalog. Jönnek és amikor elmennek előttem a távolról jött emberek utazásszaga lengi körbe őket. Emlékszel még milyen, amikor meleg víz folyik a csapból, puha az ágy, frissen vetve és a szerelmed őrzi az álmot? Emlékszel még?

És akkor folyik a könnycsepp és már tudod, elbasztam az életem, mert nem lettem kőgazdag, hogy mindenkit illően fogadjak, nagy házban, nagy, pihe-puha ágyban, színültig rakott hűtővel. Elkúrtam, hogy nem vagyok elég gazdag, mindenkit megvendégelni, mindenkit befogadni, csak egy szerencsétlen félnótás vagyok, aki arra kér benneteket, hogy ha van tehetségetek, módotok, akkor most ne fordítsátok el arcotok…Most legyetek azok, akik lábát Jézus is megmosná…

Kinek van igaza?

Tudod kinek van igaza? Mindig a gyengébbnek, mindig a kicsinek, mindig annak, aki menekül, aki szalad, aki fut, aki az ölében kisdedet, kutyát, macskát menekít. Annak van igaza, aki szalad, akinek muszáj, aki kényszerül, akinek élet és halál között kell választania! Annak van igaza, akinek semmilye, csak az imádsága marad…

Szívemet melengetve

De látom azt is, hogy nagyra nő a magyar! Nagyra nő egy nemzet. Mert most minden számolatlan, mindenki bőkezű és ha így marad majd, közelebb ülhet az Istenhez. Most azt látom, hogy a legkisebbekből is mankó lesz, meg tolmács, fuvaros. Egyébként, Surányban beállhatsz fuvarosnak is. Hozhatsz kisbuszt, aztán elhozhatod az ukrán pajtást a határtól a melegedőig. Nem sok a távolság, valami egyetlen kilométer, de most nagyobb lehetsz bárkinél, ha beállsz. Készíthetsz szendvicset, tolmácsolhatsz, szervezheted a fuvart, telefonálhatsz, éjjel meg nappal. Játszhatsz gyerekekkel, míg az édesanyja elmegy a mosdóba, vagy alszik egy kurta órát, intézhetsz orvost, szállást.

Sátántangó

Állok a kora tavaszi napfényben. Arcomat melengeti. Állok a napfényben. Sokadszor folyik a könnyem. Megjegyzem a 12 éves Szvetlana arcát, aki azt mondta nekem, ha orosz katonákkal találkozna, olyat kiáltana rájuk, hogy ijedtükben hazáig futnának, Putyint meg is verné… A 8 éves tündérszép, angolul folyékonyan beszélő Jázmin arcát, aki egy kék-sárga pillangót rajzolt, hogy majd az hozza  a békét… Vagy a gólem, ami rakétát okád? 

Könnyek szomorú tengerén túl

Tegnap deszantos katonák kísérték a delegációt. Katonák talpig vasban, modern fegyverekkel, terepszínű ruhában, golyóálló mellényben. Üzenték; vigyázunk rátok! Aztán a lelki szemeim előtt azt láttam, hogy nem futunk, nem menekülünk, hanem elindulunk visszafelé, elindulunk Moszkvába, mint Napóleon és addig megyünk, mi a feldühödött tömeg, amíg egyetlen szobába szorítva számon nem kérhetjük - a tenyérét most is csak dörzsölő-, ördögöt…

Sült a hurka és a kolbász, jutott mindenkinek lacipecsenye és közben a mohácsi busók és a panyolai alakoskodó is szórakoztatták a nagyközönséget a negyedik alkalommal megrendezett Nyírségi Disznótoros Fesztiválon. Húsz csapat vágott mangalicát, amelyeket hagyományos módon dolgoztak fel. Az így készült ételek, a csapatok portái, sőt még a fogópálinkák is megmérkőztek egymással; szakértő zsűri véleményezte a finomságokat. A fesztiválon ráadásul részt vett az agrártárca vezetője is, aki bejelentette, a kormány 4 milliárd forint gyorssegélyt biztosít a sertéstenyésztőknek.  

- Ez mangalica, nem kell félni attól, hogy száraz lesz a kolbász – kacsint Toldi Tibi, kezében egy éles böllérkéssel. Meglepődöm, amikor lerakja a kifent eszközt és egy sarokcsiszolót vesz előm azzal vágja ketté a disznó egyik vastag csontját. Amikor megszűnik a zúgás folytatja;  - Két harmad, vagy attól egy picivel kevesebb hús és egy harmad, vagy attól egy picit több zsíros rész, ez a matek a jó kolbászhoz – teszi hozzá mosolyogva. Tibi régi motoros a szakmában, nem először bont részeire egy hízót. A nyíregyházi tűzoltók kérték fel, hogy legyen a csapat "kapitánya", és örömmel vállalta a megtisztelő feladatot. Míg Tibi a "boncasztalnál" serénykedik a tűzoltók egy babát öltöztetnek fel, hagyományos egyenruhába.   

- Lángoló malacok, ez a csapat neve és a babát pedig Józsinak hívják, ő a csapatunk védelmezője – nevet Toldi András, a nyíregyházi tűzoltóparancsnok. Akinek most munkája nem akad, az a fogópálinkát szagolgatja, na meg persze kóstolgatja is.

A máriapócsiak a Sóstói Múzeumfalu tiszabecsi portájára költöztek be. Itt Kiss István, a csapat humoristának is beillő szóvivője siet elénk. Pista kameraérzékeny. Egy furcsa, nyeles fából készült kínáló van a kezében, rajta stampók, egy biciklicsengő, meg egy LED-es, piros villogó.

- Erre azért van szükség, mert ha a főböllérünk elrendeli az itatást, akkor azonnal hozni kell a fogópálinkát és mivel késsel dolgoznak, megkülönböztető jelzéssel, csengővel, szirénával érkezem! – közben a villogó villog, a csengőt meg veszettül nyomja a mókamester.

- A mi böllérünk hétvégén disznót vág, hétközben meg plasztikai sebész Máriapócson, bárkinek csinál kézre való csecseket! – mondja nevetve és közben már frissen sült császárszalonnával, meg oldalassal kínál bennünket. Kerül hozzá puha fehér kenyér, meg almapaprika is. Amikor Pist a bátyám érdeklődő fehércselédeket lát, felpattan és így udvarol nekik: " A magácska teste tiszta költészet! A teste Petőfi, a keze Arany, a feje meg Tompa!" – az asszonyok, lányok nevetik, isszák a szavait, meg a közkincsé tett pálinkáját.

A Sóstói Múzeumfaluban 20 csapat jelentkezett a nagy hagyományokkal rendelkező Nyírségi Disznótorosra. Az ízes, zamatos rendezvény húsz éve Napkorról indult, akkor még böllérfesztiválként. Négy éve azonban Nyíregyházára, lenyűgöző kulisszák közé, az ország második legnagyobb skanzenjébe költözött. Itt úgy lehet megrendezni a fesztivált, hogy pompás, régi, sok esetben nádfedeles házak közé költöznek be a csapatok, ahol birtokba veszik az egykori paraszti lakóházak udvarát és élettel, na meg hurkával, kolbásszal töltik meg portát. A sosemvolt falu közepére, meg mint 100-150 évvel korábban meg árusok költöznek, mintha csak egy hatalmas, falusi piacon lennénk.

A versenyre nevező csapatok a hagyományos disznótoros ételekből menüsort állítanak össze. A nyíregyházi vadászok évek óta úttörők abban, hogy mesés fogásokat találnak ki. Idén a tradicionális orjalevesük mellett, olyan gulyáslevest készítettek, hogy a sorok szerzője majdnem elsírta magát az örömtől. De a hurkájuk, kolbászuk is álomszerűre sikeredett, a toroskáposztát meg meglepő módon friss rozscipóban szolgálták fel. Jó lett volna az tányéron is, de így ebben a formában, olyan magasra helyezték a mércét, hogy arról még a következő disznótoroson is legendákat fognak mesélni!

Tessék elképzelni, hogy kiváló minőségű húsból, remek, roppanós, savanyú káposztából tetszenek kapni egy szaftos, de végképp nem zsíros, pikánsan ízes torost, hogy még azok is ellágyulnak az ízektől, akik nem is szeretik ezt a csodás és a disznóvágáson kihagyhatatlan ételt. A zsűri legnagyobb meglepetésére azonban szokatlan ételek is a mesterszakácsok elé kerültek. A Tejföllel lágyított toroskáposzta knédlivel, vagy az egyik multicég sátrában készült, speciális hagymás rostélyos láttán sokan meglepődtek.

- Hurkára, kolbászra számítunk, de ilyen különleges menüsor, vagy éppen nem szokványos disznótoros ételek még minket is meglepnek ! – mondja István András mesterszakács.

- A rizs peregjen ki a hurkából, a véresből ne hiányozzon a kapormag, a májasból a majoránna, a kolbász ne legyen túl zsíros, de száraz sem, ezt mindig elmondjuk a csapatoknak – veszi át a szót az ételeket akkurátusan kóstolgató Szoboszlai Gyula, Venesz-díjas mesterszakács, miközben megérkezik a következő fatál, rogyásig megrakva a határon túlról, Kaplonyból érkezett „betyárok” finomságaival. A zsűri munkáját idén Győrfi Pál is segítette, akiről kiderült, nem idegenkedik a véres hurkától sem, sőt egyenesen kedveli a hagymás vért.

Egy év kihagyás után rendezték meg Nyíregyházán a Nyírségi Disznótoros Fesztivált. A jó időnek, a remek ételeknek köszönhetően 18 ezer látogatót vonzott a színes, szagos, zamatos esemény. A rendezők, hogy legyen télűzés is, meghívták a mohácsi busókat, valamint a panyolai alakoskodókat, akik egész nap rendületlenül szórakoztatták a nagyérdeműt. Jól fogytak a fogópálinkák, a kóstolójegyeket meg úgy kapkodták, mintha ingyen adták volna őket és ahol szólt a zene, ott a táncos lábak is akadtak.

Eredmények: 

A zsűri döntése értelmében idén a legjobb hagymás vért a polgármesteri hivatal csapata készítette. Májas hurkát és a toroskáposztát  illetően a Lángoló malacok, azaz a tűzoltók jártak élen. A véres hurka készítésben a Duna House és a Sunshine Rádió közös csapat jeleskedett. A legmesésebb kolbászt a határon túlról érkezett kaplonyi betyárok töltötték, így nem csoda, hogy őket választották a legnépszerűbb csapatnak is. A legjobb fogópálinkát a kormányhivatal szolgálta fel. A legszebb portát és a legkreatívabb menüsort a Hübner csapata hozta össze. A legjobb böllér díját pedig a tiszaeszláriak vehették át. A rendezvényre, a kellemes, tavaszias időnek köszönhetően, tizennyolcezren látogattak ki, így a disznótoros fesztivál délutánra igazi népünnepéllyé alakult át.

Élet költözött a télen egyébként Csipkerózsika álmot alvó Múzeumfaluba. Egy napra elhittük, kolbászból és hurkából fonják a kerítést, és létezhetetlen, hogy bárki is ebben az országan éhes maradjon!

Persze az agrártárca vezetője kendőzetlenül beszélt arról a megnyitón, hogy a sertéstenyésztők bajba kerültek. Elszabadultak az energia- és  takarmányárak, de az állandóan ólálkodó sertéspestis miatt a felvásárlási ár, továbbra is nyomott a világpiacon. A kormány most mentőövet dob a tenyésztőknek, kocánként 20 ezer forintot kapnak a gazdák, gyorssegély formájában, összesen négymilliárd forint felhasználásával.

- A cél, hogy ne a disznók egyék meg a tenyésztők házát – mondta az egyébként újfehértói származású Nagy István. – Meg, hogy legyen jövőre is disznóhús, legyen mit ünnepelni és finomságokat készíteni belőle!

Ezzel a célkitűzéssel pártállástól függetlenül egyet lehet érteni. Legyen minőségi disznóhús, és ne csak egy disznótoros népünnepély idején lehessen, hurkát, kolbászt, vagy éppen orjalevest enni!

Jómagam ezen túl még azért is izgulok, hogy legyen szakember, szakavatott lány, menyecske, háziasszony, aki majd tud hurkát-kolbászt tölteni, toroskáposztát főzni, vagy éppen egy átmulatott nap után ecetes savanyú levest főzni, a pálinkától is megpilledt, de hős férfiaknak!

A munka, mint valami mumus kér egy kávét. Főzöd, csinálod, addig is békén hagy, a mosógép a fürdőszobában méltatlankodva teker egyet, mintha üzenné, a hetedik napon még a Jóisten is megpihen… De te ura vagy a vasárnapnak. Az ígéretek, a morál, meg egyébként is, ha nincs nyomás rajtad, akkor mi vagy? "For what is a man, what has he got?" Semmi! Tudod, egyébként is. Az élet anélkül is elmúlik, hogy bármikor is izgulnod kellene. Mégis ebben a tavaszias februárban van valami lázas igyekezet.

Tegnap a Bujtos partján, egy bágyadt, téli álomból ébredt denevér repült el a fejem felett. Arra gondoltam, hogy kaja még nincs, ő itt felébredt, az éjszaka hűvös lesz, ha talán fagyni nem is fog. Vajon túlélte az éjszakát?

A you tube most a Forrest Gump zenéjét játssza… Fuss, Forrest, fuss! Évek óta futok, mindig emelve a tétet. Idén úgy volt havi 80 km lesz a minimum. Januárban 66-ig egészen virtuóz módon ment, papíron a száz is kijött volna, de az Omikron közbeszólt…

És eszembe jutott Pál apostol, meg Ottlik Géza; „nem a gyorsaké a futás…” Na jó ez a Prédikátor könyve, igazából ezt akartam írni:

„Ezért tehát nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” (Róma 9,16)

És annyi, de annyi este futottam, hogy majd, amikor célba érek, amikor meglesz az 1000, akkor majd egyszer csak az álom, a titkon dédelgetett álom, valósággá válik. Bekopog, leül, enni kér.

És József Attilával mondjuk, mint egy imát:

Visz a vonat, megyek utánad,

talán ma még meg is talállak,

talán kihűl e lángoló arc,

talán csendesen meg is szólalsz:

 

Csobog a langyos víz, fürödj meg!

Ime a kendő, törülközz meg!

Sül a hús, enyhítse étvágyad!

Ahol én fekszem, az az ágyad.

Aztán feljön a Nap, fel a Hold is. Ragyognak a csillagok, szürke lesz az égbolt, hull a hó és esik, rozsdás riadókürtöket fúj a szél, cibál cirokseprűnek álcázott fákat, majd súlyos, nehéz lombokat.

Mint a Notthing Hillben. Mint a mozivásznon. Csak éppen ez az élet, és onnan tudom, hogy nem hologram az életünk, hogy ami hiányzik, az átkozottul hiányzik, ami múlik  az átkozottul elvész, ami fáj, arra meg az idő sem gyógyszer…

Csak az írás. Morfium nekem. Áfium ellen, orvosság…

Szabad-e cipőtesztet írnia egy negyvenes, lúdtalpas, botcsinálta, napi négy kilométert kocogó hobbi(t)futócskának? A kérdés költői. Könnyen találok kapaszkodókat. Rendelkezem két lábbal, tavaly 920 kilométert kocogtam össze, és többféle futócipőt kipróbáltam már. Na meg persze a jószándék a vezérel. Tudom, tudom; a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve, de lelkem rajta, senkitől nem kapok pénzt a tesztelésért. Egyelőre…

(Egyébként, innen is üdvözlöm a legnagyobb futócipő gyártókat…)

Kezdjük ott, hogy a csodás nyíregyházi, Bujtosi Városligetben, többnyire rekortánon és viacoloron, illetve nagy ritkán aszfalton izzadok. Napi négy kilométer a penzum, amit időként 5-11 kilométerre növelek. Ehhez kerestem eddig magamnak ár-érték arányban kedvező cipőket.

A rendszeres futást 2014-ben kezdtem el, akkor egy Nike Pegazus volt a megbízható és derék társam, aztán egy remek Asics GT1000-t tapostam évekig, amíg annyira elhasználódott, hogy az Erdei tornapályán kibicsaklott benne a bokám és egy repedt csont 6 hétre megakasztotta a világra szóló futókarrierem.

Házasságok eddig...

Az Asics-szes történet után úgy döntöttem, többféle cipőbe is beruházok. Használtam egy Asics terepfutócipőt (igen kemény a lúdtalpamnak). Majd a Nike Winflo 6-os, illetve 7-es is a lábamra került. A hatos remek szolgálatot tett, a hetes verzió néhány hét kocogás után a sarkánál megadta magát, a Hervis szerint „nem rendeltetésszerűen” használtam. Végül is merészeltem futni benne, napi négyezer métert… Így csere nem lett, ám mivel a sarok szakadtsága véresre horzsolta a lábam, szakítottunk. Ő ment a (levesbe) dobozba, én pedig új szerelemmel kárpótoltam magam. Az EMAG Tinderen egy Saucony ISO5 cipellőt húztam jobbra, majd amikor megérkezett a lábamra.

A Saucony-nak legendás a párnázottsága és az ütéscsillapítása. Csak ajánlani tudom. Ez volt az a cipő, amit elég volt kivenni a dobozból, máris mehettem benne körözni. Ekkor éreztem meg először, hogy például a Nike mind a Winflo6-os, mind a Winflo7-es esetében túl keskenyre tervezi (legalább is nekem) a cipőket, sok kilométernyi „kitaposás” után lesznek csak kényelmesek ellenben az olívazöld Saucony-val, amely esetében semmi ilyesmivel nem találkoztam. Egyetlen dolog azonban biztos, a Nike cipőket a gyorsaságra tervezték, a Saucony pedig valamivel nehezebb és inkább a komfort játszott szerepet a tervezésnél. Meg talán az, hogy aki sarokra érkezik (én is), annak ez a cipő sokkal kényelmesebb, megbízhatóbb lesz, hiszen ebben úgy lehet sok-sok kilométert magad mögött tudni, hogy nem fog semmid megfájdulni. Szóval az ISO5 lett számomra a lúdtalpasoknak is ajánlott referencia. Ebben már több mint 1000 kilométert kocogtam össze, szóval a lefutott távból fakadó tapasztalat önmagáért beszél. És akkor tegyük hozzá, hogy négy évszakos a topánka, bár télen, havas, jeges rekortánon, betonon azért nagyon imád driftelgetni a kicsike, amire érdemes odafigyelni! Nyáron meg talán egy picit meleg, olyankor csak nagyon vékony zoknival érdemes benne a kalóriákat égetni. Cserébe azonban ott a már említett kényelemfaktor, ami ugye egyáltalán nem hátrány!

 Mi legyen a következő?

A Saucony fel is adta a leckét. Mi jöjjön utána? Csendben mondom, hogy a szakértők szerint 1000 km után a legtöbb műanyag elfárad, megadja magát, érdemes beruházni egy következő termékbe…

A futásban mértékadónak tartott Runrepeatet olvasgatva, arról álmodoztam, hogy maradok a Saucony-nál és majd nagyot nyelve az ára miatt, de Endorphin Speed, esetleg egy Endorphin Swift lesz az új csoda, amivel a Bujtosi-tavat kerülgetem. Csak hát éppen sem az a méret, sem az az árcédula nem jött velem szembe, amitől lázba jöttem volna, így a SUPERB kategória többi versenyzőjét is alaposabban szemügyre vettem. Végül rendeltem is egy átkozottul kedvező áru (és átkozottul megdicsért) Rebook Floatride Energy 3.0-át, de kiválasztott méret helyett, egy valóságos hegedűtokot küldött nekem egy cipőkkel kereskedő cseh webshop és mivel a cipő sarka sem volt agyonpárnázott, úgy döntöttem visszaküldöm a csukát. Sajánltam igazából, mert a megrendelt csuka hibrid, jó rekortánra, de könnyebb terepre is. Sőt, állítólag a Csendes-óceánról lehalászott műanyagokat használják fel a készítése során, amire a National Geographic sárga négyzete emlékeztet minket a cipő nyelvén, a talpbetétre pedig az a hullámzó óceánt nyomatták...

Hokategória...

Újabb hetek teltek el, tesztek és vélemények olvasgatásával. Amikor is a Hoka One One Rocket X tavaszi színeivel, (számomra) szemrevaló külcsínével és agyondícsértségével, mint egy kis bogár dúdolni kezdett a fülemben. Itthon olyan ára volt, hogy maradt az álom kategória, de aztán egy német webshop engedett az összegből és onnantól kezdve úgy éreztem, lesz ebből még lábfrigy! Ismerősöket hajtottam fel, mert ugye a német webshop Magyarországra nem küldözget semmit, és így egy hét alatt sikerült Nyíregyházára varázsolnom egy elfogadható áru példányt. Tudtam, hogy egy esetleges csere nehézkessé válik ezzel a szívességi szállítással, de hát Korda Gyuri bácsi szerint is kell néha az all in!    

A cipő egy vasárnap délután érkezett meg hozzám. Kék doboz, benne egy biciklikatalógus grátiszként, meg a Hoka büszkesége. A cipő élőben is vagány. Szépen kidolgozott, a színei blikkfangosak. A gyártó szerint unisex, amitől nekem mindig borsódzik a hátam. Vidéki vagyok na, itt illik tudni eldönteni, hogy fiúnak, vagy lánynak születtél.  

Maradjunk annyiban, hogy ez a fehér-sárga, piros „tesztcsíkkal” ellátott cipőcskét, szerintem tavasszal, nyáron még a dupla Y-kromoszómás egyedek is használhatják egy kellemes jogging erejéig, de egy biztos, ha egy kecses női lábon pillantanám meg, sem gondolnám, hogy az ura csepp lábáról csente le a csukát!

Hamupipőke teszt...

Az első „huzakodás” jelentette a kihívást! Bár olvastam, hogy a cipőt inkább keskeny lábú gazelláknak, mint elefántoknak és torkosoknak találták ki, azért azt nem gondoltam, hogy a negyvenesnél valamivel nagyobbacska láb számára, ez valóban keskeny érzés lesz. Így jártam anno a NIKE Winflo6-sal is, és tudtam, hogy 3-6 km után enged majd az anyag, de azért rögtön összeszorult a torkom, hogy a Sauconynál még véletlenül sem merült fel a keskenység problematikája.

A lakásban való járkálás után, ami egyből feltűnt, hogy a cipő döbbenetesen könnyű, mesésen párnázott és valami „természetellenes” légiességet ad a járásnak. Mindezt azzal éri el, hogy nemcsak a keskenysége miatt passzentos, hanem a lábfej és a boka találkozásánál, egy abroncsféle gumialagutat kapott. Szóval, ha megfelelő a méret, a cipő szinte rásimul a lábra, a vastag, párnázott talpból pedig csak azt lehet érezni, hogy a szokásosnál magasabb lesz tőle az ember. Súlya nincs. Futás közben pedig megmarad ez az érzés. Csak így tudom leírni; természetellenesen légies. Talán azért, mert én nem így lépek és ő kényszeríti a lábra, hogyan lépjen benne, vagy a talp szerkezete követeli meg a sajátos mozgást, de túl buta vagyok, hogy jól fogalmazzam meg azt, mit érzek benne futás közben.

A tesztelők többsége arra is felhívta a figyelmet, hogy lehetőleg száraz időben futkározzunk vele, mert csúszós a talpa. Ezt csak megerősíteni tudom. Nedves aszfalton simán csúszkál a cipő, lehetőleg száraz körülmények között húzzátok fel.

És akkor 19-re lapot húzunk...

A Hoka mellett akkor döntöttem, amikor a Runrepeat szakújságírója, azt merészelte írni róla: almost perfect. A biztonság kedvéért én az ecipo egy nagy hétvégi akciójában rendeltem egy cirádás Asics Noosa Tri csukát is. Leárazva egészen kellemes összeg forgott ki a szerencsekeréken, és a „szakértők” javaslata alapján, az sem rossz vétel…

Az Asics triatlonistáknak szánt speciális cipőjével még csak a lakásban ismerkedünk. Ég és föld a különbség a Hoka és az Asics között. Úgy tűnik a japók javára. Más, kényelmesebben párnázottabb a sarok, sokkal szélesebb a lábfejnek szánt rész, és valahogy gördülékenyebb is a csuka. Éppen ezért azt állapítottam meg, hogy a futócipő teszteket a lehető legnagyobb bizalmatlansággal érdemes olvasgatni. A közhely továbbra is fennáll; nincs két egyforma láb, nincs két egyforma ember… Csak a futás szeretete közös. Ha a Noosában is lefutom az első négyest – ígérem -, visszatérek!

A Hoka pedig számomra az a nő, aki iszonyú csinos, akit mindenki megnéz, aki simán exhibicionista, de még most tanul főzni, nem szeret mosogatni, és folyton az az érzésed, csak egy epizodista lesz az életedben…

De adjunk neki még egy hónapot...