- Adol két huzezer és viszel! – mondta a gábor-cigány tört magyarsággal. Feltűnően magas homloka erősen gyöngyözött a széles karimájú kalap alatt. Kackiás bajsza jobb oldalon úgy mozgott, mintha rágózott volna, csak ahogy fel-felpillantott, akkor vette észre, hogy a cigány tikkel. Valami nagyon erős, tolakodó szagú arcszesz áradt felőle. Egy kézben fogta a hegedűtokot és rángatta, ezzel akarat nyomatékosítani, hogy vegye már meg tőle.

- Nyisd ki még egyszer! – szólt a cigánynak.

- Minek? – kérdezte amaz vissza és szájából pirított szotyola szaga csapata meg. Nem felelt, csak kezével intett, hogy sietve nyissa ki. A cigány úgy tartotta a két keze között a kinyitott tokot, akár egy kincsesládát. Egyikőjük sem értett a hegedűkhöz, de mindketten tudták, hogy a hangszer jóval többet ér két húszezresnél. Kézbe vette. Az ódon lakozott fa mellett, nőies illata áradt felőle. Ahogy forgatta, a hanglyukon keresztül valami nevet és egy 1741-es feliratot pillantott meg. Mint egy pókerjátékos meg sem rezdült az arca. Bár nem tudta, mihez fog kezdeni a hegedűvel, lassan, óvatosan visszatette a tokba. Előhúzott a pénztárcájából két húszezrest és a cigány felé nyújtotta. Amaz úgy tette zsebre, mint egy bűvész. Odaadta a tokot, el sem köszönt, csak sarkon fordult és mint a kámfor, eltűnt a sűrű forgatagban…

-*-

A hegedű a nappali dísze lett. Kapott az édesanyjától hozzá egy kis szekrénykét, azon tárolta. Ha vendégei jöttek kinyitotta a tokot, egy üveg borral kitámasztotta és fennhéjázva lódította, hogy ezen a hegedűn talán még maga Niccoló Paganini is játszott…

- Honnan szerezted? – kérdezte egy cimborája.

- Nem mindegy az neked? – felelte nevetve. - Ettől érzem magam művésznek. Hegedűm már van… - zárta le a kíváncsiskodó kérdéseket.

Néha megpendítette a húrokat, vagy csak végigsimította az ujjával a mívesen legyártott, finom ívű elemeket.

„-Bár tudnék rajta játszani…” – így merengett…

Aztán egyik éjjel azt álmodta, hogy egy gyönyörű ifjú hölgy játszik a hegedűn. És bár ismerősnek tetszett a nő arca, mégis volt benne valami, amitől azt érezte, hogy csak mesefilmen láthatott ilyen arisztokratikus arcéleket. Mintha egy elfeledett orosz hercegi család vérvonalát őrizné. A lány Schumann Träumerei-át játszotta. Roppant átéléssel. A hibátlan alakját egy szűk, fekete ruhába bújtatta, lábán meseszép, fekete magas sarkú, vörös talpakkal. Haja szőkésbarna, arca ovális, ajkai dúsak, szeme melyek egyébként hetykén fürkészték a világot, most a hegedűre koncentráltak. Karcsú kezei lágyan, nagy gondossággal csalogatták elő a hangokat a hanszerből… Egyszerűen csak jóízű álom volt…

Ébredés után azonban valami furcsa, megmagyarázhatatlan érzés lett úrrá rajta. Átment a nappaliba, ahol nyitva találta a hegedű tokját. Meg volt róla győződve, hogy tegnap este lezárta. 

- Bolond vagy! – mondta fennhangon magának. Ennyivel elintézte; - Egyszerűen rosszul emlékszel – mantrázta. – Úgy hagytad. Nem zártad le.

Másnap este gondosan lezárta a tokot, úgy tért aludni. Az álom és a nő azonban visszatért. Most piros ruhában játszott. Válláról lehullott az egyik pántja. Mosolygott rá, miközben a férfi nagyokat sóhajtott. A lány édesen játszott, aztán, ahogy belemerült egyre kihívóbb lett. Boccherini Menüttje csendült fel. Ajkait most rúzs díszítette. A férfit elvarázsolta  a zene és érezte kívánja a nőt. Azt szerette volna, hogy tegye le a hangszert, hagyja abba a zenét, húzza fel a szoknyáját és üljön az ölébe. Csókolni szerette volna. Vadul. Hosszan. Lihegve ébredt fel. A tévé vibráló képernyőjén egy kínai lány hegedült. Boccherini Menüttjét játszotta. A férfi elmosolyodott. Midnent értett. Kimászott az ágyból és egy pohár víz felé indult a konyhába. Andalogva töltött magának egy pohár vizet, miközben a menüettet dúdolta. Lehuppant a nappaliban egy nagy kényelmes fotelbe. Kint fújt a szél. A hálószoba felől az ismerős muzsika balettcipőben, halkan topogott be hozzá. Ahogy a szeme megszokta a sötétséget a hegedűtok felé pillantott. Egy pillanatra megállt a szíve dobogni, megfagyott az ereiben a vér; a tok ismét nyitva volt…

Lezárta a tokot. A hangszert nagy dirrel-durral bevitte a dolgozószobájába. Ott kinyitott egy szekrényt. Kihányt mindent ami benne volt, ruhákat, dobozokat, mindent. A hegedűtokot a szekrény mélyére helyezte, majd amit csak tudott rápakolt. „-Velem te nem fogsz szórakozni!”- gondolta dühösen. Megitta a vizet, a tévét egy akciófilmre kapcsolta, majd simán elaludt.

Sokáig, hetekig nem is álmodott. Vagy nem emlékezett rá. Mélyen, hosszan aludt. Eszébe sem jutott a hegedű.

Aztán egy éjjel újra visszatért a lány. Belépett a szoba ajtaján. Kezében a hegedűvel. Fekete fehérnemű, combfix volt rajta, meg a magas sarkú. Biccentett a fejével. A vállához emelte a hangszert és játszani kezdett. Dinicu Grigoras Pacsirtáját. Nézte a nőt, ahogy fehérneműben neki játszik. Eszébe jutott, mit olvasott Paganiniről; „jobb felsőkarját testéhez szorítva, alkarja és csuklója mozgatásával irányította a vonót, amivel egészen sajátos dinamikát kölcsönzött muzsikájának, s hibátlan kettős fogásokat produkált. Gyakorta virtuóz balkezes pizzicatójával vagy azzal lepte meg közönségét, hogy egyetlen húron játszott le egész futamokat. Nemegyszer élt az  elhangolás eszközével, azaz egyes speciális hanghatások érdekében elhangolta hegedűjét.”

Aki ismeri a pacsirtát tudja, hogy két percig sem tart. Talán eddig tartott az álom is. Nem tovább. De neki ez a két perc egy egész életet jelentett. Benne valami végetelen szerelemmel. Nézte a lányt, ahogy egész testével játszik, ahogy eggyé válik a hangszerrel, nézte a száját, a hófehér karjait, bámulta ahogy lányos mellei rezegnek a zenéléstől és azt akarta, soha, de soha ne érjen véget ez a muzsika…

Boldogan ébredt. Kévét főzött. Csészébe töltötte és közben az álomra gondolt. Rázta a fejét; „-Ilyen nincs. Ilyen csak az álmokban van…” Lehuppant a kanapéra. Mosolygott. Majd újból ledermedt; a kis szekrényen ott volt a hegedűtok, ismét nyitva. Egy vonó pihent a hangszeren. A tok mögött pedig fél üveg tokaji furmint. Azzal támasztották ki…

-*-

Néhány nap múlva a tévében látta meg a lányt. Egy beszélgetős műsorban, könnyek között mesélte, hogy a Bakáts téren egy éjjel feltörték a kocsiját és teljesen kirámolták. Az ő hibája, tudja, de csak néhány órára hagyta a legkedvesebb hangszerét a kocsi csomagtartójában. Hosszan mesélte, hogy egy Guarneri-hegedűről van szó, ami felbecsülhetetlen értékű és Paganiniek is egy ilyen volt a kedvence. Aztán beszélt arról, hogy orosz felmenői vannak és a hangszer családi örökség és csak emiatt kezdett el szolfézsra járni…

A hangszer visszakerült a jogos tulajdonosához. A lány pénzt kínált érte. Nem fogadta el. Aztán egy hét múlva kapott egy gyöngybetűvel írt levelet. A borítékban egy jegy is volt a Pillangókisasszonyra. A lány az opera zenekarában játszott. Arra kérte, jöjjön hallgassa meg, hogy szól a hegedű.

- Maga az az újságíró? – kérdezte tőle egy csinosan öltözött nő, amikor leadta a kabátját.

- Melyik? – nézett bárgyúan.

- Amelyik visszaszerezte a hegedűt!?! – csattant fel a nő.

- Az én vagyok… - tette hozzá elcsukló hangon.

- Akkor ez a boríték a magáé! – és a kezébe nyomta.

„Legyen ideje, ne siessen, van még egy kis meglepetésem…” – állt a levélben és a férfi óráján ekkor megállt a mutató…