Párnamoraj

Nehéz mostanság Nyíregyházán mélyen aludni. Az égbenjárók őriznék az álmunk, de húzzák magukkal a béke ellenszerét, a háború hangját. Az égbenjárók most a színtiszta sötétségében az izgága műszereket bámulják, ideges hüvelykujjak táncolnak botkormányokon és a rádiózörejen túl valaki suttogva mondja: még nincs vége. Nehéz mostanság Nyíregyházán mélyen elaludni, amikor éjjel eltűnnek a helyi hangok, akkor az ég felől, mint távoli vészkürtök hangja, tompán morajlik az ég. A vadászgépek sose vadásznak szerelemre?

Miért nem lettem kőgazdag?

Nézed ahogy jönnek. Van, akin szebb a kabát, de az arca ugyanaz. Kétségbeesett, holtfáradt, riadt, remegő ajkak, sűrűn mozgó szempár. Még a szőke is sötét. A menekültek arca egyetlen fából faragva, a tekintetükben ugyanaz a ballada. Az ószövetségi zsidók arca lehetett ilyen, amikor napokig sivatagban kóboroltak, hullott a gyengébbje, az elsők bátrabban, a közepe, a derékhad imádkozva, de nem volt víz, se egy falat kenyér, csak az egyetlen atomnyi remény, hogy ettől csak jobb jöhet.

Aztán a mannának záhonyi, barabási, lónyai, surányi, meg becsi íze van. A mannának, amt Ilonka néni konyhafőnök, a jegyző asszony, meg önkéntesek kenyérre kennek, kávéba, teába főznek.

Aztán csak nézem, hogy jönnek vonattal, autóval, gyalog. Jönnek és amikor elmennek előttem a távolról jött emberek utazásszaga lengi körbe őket. Emlékszel még milyen, amikor meleg víz folyik a csapból, puha az ágy, frissen vetve és a szerelmed őrzi az álmot? Emlékszel még?

És akkor folyik a könnycsepp és már tudod, elbasztam az életem, mert nem lettem kőgazdag, hogy mindenkit illően fogadjak, nagy házban, nagy, pihe-puha ágyban, színültig rakott hűtővel. Elkúrtam, hogy nem vagyok elég gazdag, mindenkit megvendégelni, mindenkit befogadni, csak egy szerencsétlen félnótás vagyok, aki arra kér benneteket, hogy ha van tehetségetek, módotok, akkor most ne fordítsátok el arcotok…Most legyetek azok, akik lábát Jézus is megmosná…

Kinek van igaza?

Tudod kinek van igaza? Mindig a gyengébbnek, mindig a kicsinek, mindig annak, aki menekül, aki szalad, aki fut, aki az ölében kisdedet, kutyát, macskát menekít. Annak van igaza, aki szalad, akinek muszáj, aki kényszerül, akinek élet és halál között kell választania! Annak van igaza, akinek semmilye, csak az imádsága marad…

Szívemet melengetve

De látom azt is, hogy nagyra nő a magyar! Nagyra nő egy nemzet. Mert most minden számolatlan, mindenki bőkezű és ha így marad majd, közelebb ülhet az Istenhez. Most azt látom, hogy a legkisebbekből is mankó lesz, meg tolmács, fuvaros. Egyébként, Surányban beállhatsz fuvarosnak is. Hozhatsz kisbuszt, aztán elhozhatod az ukrán pajtást a határtól a melegedőig. Nem sok a távolság, valami egyetlen kilométer, de most nagyobb lehetsz bárkinél, ha beállsz. Készíthetsz szendvicset, tolmácsolhatsz, szervezheted a fuvart, telefonálhatsz, éjjel meg nappal. Játszhatsz gyerekekkel, míg az édesanyja elmegy a mosdóba, vagy alszik egy kurta órát, intézhetsz orvost, szállást.

Sátántangó

Állok a kora tavaszi napfényben. Arcomat melengeti. Állok a napfényben. Sokadszor folyik a könnyem. Megjegyzem a 12 éves Szvetlana arcát, aki azt mondta nekem, ha orosz katonákkal találkozna, olyat kiáltana rájuk, hogy ijedtükben hazáig futnának, Putyint meg is verné… A 8 éves tündérszép, angolul folyékonyan beszélő Jázmin arcát, aki egy kék-sárga pillangót rajzolt, hogy majd az hozza  a békét… Vagy a gólem, ami rakétát okád? 

Könnyek szomorú tengerén túl

Tegnap deszantos katonák kísérték a delegációt. Katonák talpig vasban, modern fegyverekkel, terepszínű ruhában, golyóálló mellényben. Üzenték; vigyázunk rátok! Aztán a lelki szemeim előtt azt láttam, hogy nem futunk, nem menekülünk, hanem elindulunk visszafelé, elindulunk Moszkvába, mint Napóleon és addig megyünk, mi a feldühödött tömeg, amíg egyetlen szobába szorítva számon nem kérhetjük - a tenyérét most is csak dörzsölő-, ördögöt…