- A férjem harcol a ruszkik ellen. Napokig segítettünk nekik. Volt olyan bajtársa, akit eltaláltak, ott halt meg a szemük előtt. Néhány napig mi is segítettünk nekik. Árkot ástunk, abba húztuk a holttesteket. Volt akinek, a fejét, volt akinek, a kezét lábát lőtték el, elvéreztek… - mondja a fiatal nő pergő nyelvvel a mikrofonba. A tolmács fordít, a nőnek a cigi, nekem a mikrofon remeg meg a kezemben. Három gyerekkel, meg az anyukájával menekültek.
- A férjem ott maradt. Két napja nem tudok róla semmit - csuklik el végül a hangja.
- Én vissza akarok menni! Az én gyönyörű Harkivomat újra kell építeni! – szól hozzám egy szőke hajú, középkorú hölgy és egyből könnyezni kezd. – Harkivank vége! Úgy néz ki a belváros, mint a második világháborúban. Szétlőttek mindent! Újjá kell építeni! – ismételgeti a beregsurányi kastélypark udvarán, kezében a Máltai Szeretetszolgálattól kapott forró feketével. A surányi művelődési ház most szó szerint a béke, a nyugalom szigete a kora tavaszi napsütésben…
A művelődési házban kialakított hálóteremben nyúzott, sokat látott, sokat utazott arcok. A 32 éves Pavel Odesszából érkezett. Három gyerekkel, a feleségével, meg az idős anyósával. Programozó. Már van munkája egy nagy IT cég csapott le rá. Lakást béreltek neki, csak el kell jutni Budapestig, meg besétálni az irodába, ahol tárt karokkal várják.
- Odesszából vonattal indultunk el. A szerelvény úgy jutott át a frontvonalon, hogy lekapcsolták az áramot, és mindenkinek a padlóra kellett feküdnie. A feleségemmel a gyerekek fején tartottuk a kezünket, úgy próbáltuk nyugtatni őket…
Éjjel-nappal ügyelet
A beregsurányi kastély egyik fele a művelődési háznak, a másik pedig a polgármesteri hivatalnak ad helyet. Az egyik nagyobb helyiségből raktár lett. A konyhából meg tábori kantin. A raktárba a felajánlásokat fogadják. Hegyben, halomban minden, bár a szorgos kezek igyekeznek folyamatosan szortírozni, de így is nehéz. Hála istennek, az adományok úgy jönnek, mintha zsinóron húznák őket. Magánszemélyek, civil szerveztek kis- és nagyobb buszai érkeznek, megrakodva, étellel, itallal, ruhával, higiéniai termékekkel. Kampány van, jönnek a politikai szervezetek, meg a politikusok is, most ez sem számít, csak ne jöjjenek üres kézzel! De idetalálnak a németek, olaszok, sőt a franciák, meg a spanyolok is. Jönnek ukrán zászlóval díszített mikrobuszokkal. A spanyoloknak még arra is volt idejük, hogy hófehér pulóverükre ukrán zászlót, meg térképet nyomassanak. Ide adományt, hazafelé menekülőket fuvaroznak.
"Hát ilyen ez az ember!"
Egy időben, egy műszakban mintegy 100-an segítenek. A határról mikrobusszal hozzák a menekülteket. Az önkéntesek azonnal nyitják az ajtót, segítenek kikászálódni a csomagokkal érkezett, elcsigázott embereknek. Tolmács kérdezi őket, kik ők, honnan jöttek, szendvics, forró kávé, tea kerül a sokszor remegő kezekbe, a gyerekeknek csoki, banán. Van miből adni és mindenki kap is. Jó nézni, ahogy előzékenyen húzzák a bőröndjüket, mutatják a melegedőt, van ágy, le lehet hajtani a fejük és intézik a fuvarjuk, a továbbszállításukat. Van aki Pestre tart, mások Csehországba, Németországba, Olaszországba. Mennek rokonokhoz, barátokhoz, ismerősökhöz.
Az egyik mikrobusz volánjánál Herka István, Beregsurány polgármestere mosolyog. Most jól jönnek a Magyar Falu Programból, meg a Daranyái Ignác Tervből nyert kisbuszok. A polgármester napi 4-5 órát alszik, és folyamatosan beáll taxizni.
- Hát ez ilyen ember! – teszi hozzá Ilonka néni, aki közben Gyenes Csaba, a tiszaszigeti plébános vezetésével palacsintát süt a menekülteknek. – Ha vetni kell vet, ha aratni, akkor meg arat, de most sofőrre van szükség, hát sofőrködik.
A konyhában Gál Szilvia, jegyző asszony intézkedik, tüsténkedik. Segít a szendvicsek készítésben, pakol, fogadja a felajánlásokkal érkezett delegációkat.
- A családom nem sokat látott mostanában! – teszi hozzá kedvesen mosolyogva. A kastély mellett nemrég apró piaccsarnok épül, ott most a közeli vadásztársaság tagjai főznek.
- Szarvasgulyást készítünk, gazdagon! – és kavarintanak egyet az üstön. - 130-150 adaggal készülünk, nemcsak a menekülteknek, hanem az önkénteseknek is főzünk, kell a meleg étel, kell az energia.
Amikor a csodás illatú gulyás elkészül, az üstből bográcsokba szedik, aztán megy a leves a Segítségpontra. Egyszer csak csöndes lesz az egyébként folyton morajló „tábor”. A műanyag evőeszközöknek kanalaknak, tányároknak nincs hangja, halk szürcsölések, a kenyeres zacskók recsegése töri meg az étellel áldott perceket.
Annyi regény, novella jut eszembe, annyi történet, ahogy nézem a máltaiakat, az önkénteseket, az önkormányzat munkatársait, akik nem ritkán még családtagjaikat is bevonják a munkába, de itt van a járási hivataltól, meg a kormányhivataltól is, Aki nyelveken beszél most fordít, akinek erős a karja cipel, aki jó szendvicset tud készíteni, az a konyhán kap kötényt, meg kést a kezébe.
"Mi történt a magyarokkal?"
A tévéstábok, fotósok egymásnak adják a stafétát. Mindenkit meglep, hogy a magyarok milyen készségesek, milyen segítőkészek, hogy kicsi és nagy, fiatal és idős, zsidó és ortodox, fehér és színesbőrű ugyanolyan fontos számukra.
- Mi történt a magyarokkal? – kérdezik a polgármestert.
- Ezt hogy érti? - húzza fel a szemöldökét a mokány, kis ember.
- Hát, hogy most segítenek? - provokálná a riporter.
- Több mint ezer éve élünk együtt a szlávokkal. Az Árpádházi királyok szoros kapcsolatokat ápoltak Haliccsal, a Kijevi rusz sem ismeretlen számunkra. Mondhatnánk kis túlzéssal, hogy mi egytől-egyig ismerjük ezeket az embereket. Főleg, akik a Kárpátalján élnek. Sokan naponta jártak ide át hozzánk. Már hogyne segítenénk! Ez most természetes!
Hümmög a svéd, ráncolja homlokát, mit is mondjon, aztán kamera elé áll és elkezdi; "A magyarok minden menekültnek segítenek; egy ország fogott össze, egy ország segít, és nemcsak a kezét nyújtja, hanem a szívét is..."
- Független ország vagyunk! Mi döntjük el, kinek segítünk! Az ukránnak segítünk! Nézze csak meg a nagytermet, csupa nő, meg gyerekek. Van, amék két hónapos! Egy plédbe bugyolálva hozta az anyja. Cipőt ruhát, már mi adtunk nekik! Még a Dinamó Kijev utánpótláscsapata is itt kötött ki nálunk. Kölykök. A Puskás Akadémia hívta meg őket. De egy jó, szalámis, surányi szendvics jut nekik! - mondja egy idősebb férfi és kacsint, végighallgatta az interjút, most aztán felpattant a kistraktorra, amivel a másik, nagyobb raktárba szállítja a nem romlandó ételeket, árukat.
Nagy számok törvénye...
Jönnek a számok is; naponta több száz szendvics készül. Meleg ételből is több száz adagot osztanak szét. A budapesti Tunning Burgeresek 3 nap alatt 1600 hamburgert sütöttek. Gyenes Csaba a Guinness-rekorder pap, 10 nap alatt 9000 ezer palacsintát sütött egy helybéli fészerében. Közben egyfolytában érkeznek a menekültek. Nincs megállás. A néhány száz fős falu most naponta 8-900 ember sorsát intézi, ad nekik enni, inni, ágyat, meleget. A határt pedig 3-5 ezer ukrán lépi át naponta.
Az önkéntesek között egy ismerős arc is feltűnik. Budapesti. Tévézik is, innen is ismerős.
- Mit csinál egy József Attila-díjas írónő Beregsurányban? – toppanok Ugron Zsolna elé a mikrofonnal, aki a máltaiak egyenruhájában, egy mappával a kezében mutatja az utat a most érkezett ukránoknak.
- Második hétvégét töltöm már itt. Sokan tudják, hogy erdélyi származású vagyok. Mi egy szörnyű, embertelen rezsim elől menekültünk annak idején Magyarországra. Ezek az emberek a háború elől menekülnek. Úgy éreztem kötelességem segíteni! – mondja és siet is tovább, hívják.
Minél több időt töltök Surányban, annál inkább érezem, azt, hogy hogy angyalok költöztek belénk. Vagy, hogy az angyalok köztünk járnak. Szorul a torkom, hol a menekülők könnyei, hol a döbbenetes áldozatvállalás miatt. Aztán beülök a céges kocsiba. Késmárki Zoli, operatőr kollégám, éppen könnyezik.
- Mi a baj Zoli? – kérdezem, én bolond azt hittem valami rossz hírt kapott hazulról.
- Tudod… - mondja és elszorul a torka. – Most ment el itt egy kislány és húzott egy gurulós bőröndöt maga után. Na az én lányomnak pont ilyen bőröndje van…
Már ketten könnyezünk. De ki bánja, aminek jönnie kell, az hadd jöjjön…
