A pontyból ki kell szedni, cibálni, vágni a keserűfogat. Egyetlen keserűfog elrontja az egész levest. Édesapám, aki ügyesen pucol halat, sose mondta. Holnap majd felhívom, hogy elmúltam 20, elmúltam 30, és elmúltam 40 és most kell megtudnom, hogy a keserűfog, mindent elront?
Ma éjjel nekiállok és megkeresem az élet keserűfogát. Én a pontyot éles késsel fogom pucolni. Levágom róla a pitykés-pikkelyes kabátot és szép filékre bontom. Ami marad az legfeljebb a harag és az mehet bele az alaplébe.
Voltam egy születésnapon. Sóstón. Ott egy nagy kondérban január végén bajai halászlé rotyogott. Na azt hirtelen kell főzni. Nem szórakozni a passzírozással meg alaplevezéssel, hanem megtalálni a hagyma, hal, paprika szentháromságát és főzni a lét, mint a halászok istene. Édesanyám olyan gyufaszál tésztát adna hozzá...
Te! Ne aludj már! Hol jársz? Mit álmodsz? Kék ott a part, nagyok a sziklák? Le lehet róluk ugrani a vízbe? Te ott olyan a víz alatt, mint egy nagyra nőtt akvárium? Te! Hallod azt sem tudom, milyen az illatod az éjjel, de ahogy futottam a tó körül a meki felől mézillatot áraszt egy sor virág és ott, akkor abban az illatban téged éreztelek. Csak Téged.
Hallod? Tényleg alszol? Nekem most beszélnem kell! Hallgass meg! Tékozlom az időmet. Éjjel kiállok az ablakba, hiszen ismered, és osztogatom. Egy hajléktalannak adtam 10 évet. Nagyvonalú voltam. Reggel visszahozta, letette az ajtóba. Én meg könnyeztem, mint egy pulya. Tíz egészséges, szerelmetes, hasznos év. És én csak úgy odaadtam volna. Az meg visszahozta. Mint egy drága mobilt. Egy köpcös pénztárcát. Visszahozta.
Te ismered a Petri verset? Azt, azt! „A napsütötte sávig…” Hallod, Baudelaire jutott róla eszembe. Az egy dög megvan? Lőrinc fordította. Tudod, sétálnak a kedvessel és valami kutyatetembe botlanak, ami felpuffadt, beköpték a legyek, mozognak benne a pondrók, a nyüvek és a költő jól megbíztatja a fiatal, feszes bőrű, tüzes babáját, hogy majd kedves, te is ilyen leszel. Ha eljön az idő. A kívánatos húsból, egy darab dög…
De Petri sokkal, de sokkal többet mond. Petri poklot jár. Petri 20 forintot ad egy kék szemű, emberi mivoltából kivetkőzött, alkoholista nőnek, aki viszonzásképpen testi szerelemmel fizet. De hát milyen ez a test… Édes istenem… Pont olyan, mint az a pokoli bugyor, amibe lerántja a költőt, aki végig attól tart, hogy megkoszosodik angyaljelmeze, a világos zakója… Te, Petrit kellene felolvasni ennek a tökéletes május éjszakának. Kimenni a szigetre, ahol most már egy nagy, sárga Nyíregyháza felirat manifesztálja, amit eddig is, mindig is tudtam, hogy a Bujtos a város, szíve, gyökre, identitása, önazonossága, hogy ez kérlek Nyíregyháza…
És itt kellene reggelig 100-szor, ezerszer felolvasni a Petri verset, amíg a hajnal, a napsütötte sáv fel nem oldozna, amig a májusi hajnal magához nem ölelne, a körutat és engem és azt már egyedül nekem suttogná; nincs már vesszőfutás, nincs már büntetés, nincs már halál, csak a szerelem van, csak az jön haza, akit annyira vártál, az költözik hozzád, meg a napfény, meg az érett (manierista) tavasz…
Szent Gabriel Garcia ma sokszor nevettetett meg. Mondják egy örvénylő folyóban látta meg a Száz év magányt. Nagyapám reggelente, minden áldott nap, pontosan két deci pálinkát főzött a spóron. Már hajnalban kelt. Akkor még az őrangyala is aludt. Lerántotta róla a takarót és biccentett, hogy dolog van. Az többször fel akart mondani, de nem engedték el. Akkoriban Apagyon éjjel tél volt, hajnalban tavasz, nappal meg nyár. Úgy este hat után eljött az ősz is. A tyúkok naponta 10-12 tojást tojtak és a teheneket óránként kellett megfejni. Volt, amelyik csokoládé ízű tejet adott, de ha nagyanyám felforralta, simán le lehetett adni a tejcsarnokban. Kifehéredett és némi gyógynövényen kívül semleges lett az íze. Egyszer nagyapám a nagy tőgyű Marcsa hátára ültetett. Két fecske nézte és kibeszéltek, hogy kicsi vagyok én ahhoz, hogy a csorda hercege legyek.
Az őzek királya minden nap hozott nagyapámnak egy áldozatot. Furcsa világ volt. Az őz a szájában hozta papó elé a még ki sem hűlt holttesteket és arra kérte, gyorsan nyúzza meg őket. Az őzkirály így végzett az ellenfeleivel. Papó meg a hazavitte a húst, csak a szívüket ásta el a nagy diófa alá a Rudastónál. Jártam arra két éve, a diófa szív alakú leveleket hajt és ősszel fura hangokat ad ki magából.
Kórház asszony! Ebbe a testbe szerettél bele! – mondta papó és félmeztelenül állt a szoba közepén. Táncolni kezdett. A maga módján. Énekelni jobban tudott.
Jani… Jani… - nagyanyám helyette szégyellte magát és kavarintott egyet az őzpörkölten a szegényes konyhában.
Halotti tor volt ez, énekkel tánccal. Nagyapám beszélt az állatok nyelvén, mindig mondta is, jobb azt nem hallani, mert náluk minden egy cseppet keservesebb. A halál is szereti a húst. De irigyelte is őket a tartásukért.
Csak az lesz szép, ami fáj… - mondta egyszer és intett, hogy gyorsan készítsem azt a fröccsöt, mert kiszáradt a gigája.
Azt meg én nem engedhettem meg magamnak, hogy az állatok nyelvén is értő papó, kiszáradjon. Nagymamám közben pillangókat gyűjtött egy kosárba és egyenként morzsolta le csápjaikról a nektárt, amit aztán belesütött a kalácsokba.
Csak azt ígérd meg nekem, hogy egyszer úgy fogsz egy lányt szeretni, mint a palacsintát – kacsintott rám és én megígértem neki, hogy egyszer jobban fogok szeretni egy Lányt, mint a palacsintát. De magam sem hittem el. Egészen addig…
Sanyika és Gabi a két unokatestvérem az összes imádságot tudták. Feküdtünk az ágyban, hárman. Nagymami pedig kérdezte;
- Na, hogy van a Miatyánk? - Ők pedig fújták… - Mit imádkozunk elalvás előtt? - és fújták…
Én meg csak kukán hallgattam. Nem tudtam egyetlen imádságot sem. Nem jártam hittanra, helyette volt örsi foglalkozás, meg azzal kecsegtettek, hogy ha nagyobb leszek még az „úttörőtanács” tagjai is lehetek. „Kodácsi” nagymamámnak az sem tetszett, hogy gyerekként azt találtam mondani, hogy az istenek földönkívüliek voltak, akik meglátogatták egykor a földet. Mert hát akkoriban nagy divatja volt a Daniken könyveknek… Görögkatolikusnak kereszteltek, de nem igazán tudtam mit is jelent ez. Pedig az apai nagymamám, Pintye Jánosné született Asztalos Erzsébet, hithű római katolikus, be sokat kérlelt; - Járj hittanra, legyél első áldozó!
És nem csak engem kérlelt, hanem a szüleimet is, vegyenek rá a templomlátogatásra.
Alma mater
A gimnáziumban Bodnár tanár úr „tanította” a Bibliát. „Ebben minden benne találtatik, amit az életről tudni érdemes!” – tette hozzá a magyar szakos tanár. Hite szerint beszélt. Kodácsi nagymamám akkoriban ajándékozott meg egy apró, puha, kék fedeles Károli bibliával és talán „felsőbb utasításra” olvasgatni kezdtem. Minden áldott nap. Ott volt az íróasztalom szélén. Jób és Jónás a nagy kedvenceim közé tartozott, aztán jött a Prédikátor könyve, a Zsoltárok, és Pál apostol levelei.
A gimnáziumban görögkatolikus hittant hirdettek, én pedig jelentkeztem. A szüleim nem is tudtak róla. Jeviczki Ferenc szelíden, kedvesen járt hozzánk a suliba. Áradt belőle a szeretet, és igazából nem is tanított, sokkal inkább nevelt minket, beszélgetett, aktuális problémákra reflektált. Nagykamaszok voltunk, tele energiával, tomboló hormonokkal. Ő pedig hihetetlen türelemmel fordult felénk.
Pünkösd előtt aztán, azt találtam mondani anyukámnak, hogy kellene egy tisztességes zakó.
- Miért? – kérdezte.
- Mert elsőáldozó leszek – feleltem. És emlékszem hogyan képedt el.
Még az osztályfőnököm, Szták Sándor is eljött, pedig megrögzött római katolikus volt, de azon a vasárnap ő is ott ült a padok között, abban a görögkatolikus templomban, amelynek az építéséhez Pintye János, nagyapám is komoly összeggel járult hozzá…
Onnantól kezdve a „kék Bibliát” mindenhová cipeltem magammal. Bárhová mentem, jött velem. Sorokat preparáltam, húzgáltam alá benne a fontos üzeneteket. De bevallom, nem lettem jó katolikus… A Milánóban rendezett Keresztény Ifjúsági Világtalálkozóra is inkább csak azért mentem el, mert jól hangzott, hogy Olaszországban lehet szilveszterezni…
Azért a „kék könyv” olvasgatása nem múlt el nyomtalanul. Amikor tévézni kezdtem és már beszélgetős műsort is rám mertek bízni, rendre hívtam papot vendégként a stúdióba a nagyobb ünnepek idején, és mindig rácsodálkoztam, Isten emberei milyen műveltek, milyen elkötelezettek és milyen felkészültek.
Szívesen emlékszem vissza a Váradi Józseffel, Bosák Nándorral folyatott beszélgetésekre. Mindig feltöltött, hogy Janka Ferenc micsoda lexikális tudással rendelkezik, hogy Bozorády Zoltán milyen jámboran volt tudós, Sipos Kund Kötöny, milyen nyakasan református és Miló esperes, milyen elkötelezetten görögkatolikus.
Mégis azt, hogy meg tudom élni a „görögségem”, amire Kocsis Éva, a „pap lánya” csak annyit mondana mosolyogva; szexepil, azt Szabó Tamás, akkori parochusnak köszönhetem.
Örökösföld
Az örökösföldi templom alapkőletételén szólított meg. Valahonnan tudta, hogy "görög "vagyok és feltette a kérdést; - Tudom-e, hogy görögnek lenni misszió is?
Sokat forgattam a fogaim között; misszió… Aki látta az 1986-os filmet, Robert de Neroval és Jeremy Irons-szal, Roland Joffé rendezésben, az tudja, mit jelent a misszió. De legalább is a Morricone zenére tuti emlékszik… Én azonban csak sejtettem, hogyan lesz a "görögségből" misszió.
Innen indultunk… Nagyon távolról, nagyon a Jóisten háta mögül, hogy aztán odáig jussak, hogy egyházi lapokban jelenjen meg egy-egy istenes blog posztom, hogy egyházi rendezvényeken legyek műsorvezető… És aztán közel 20 év után, épp az örökösföldi templomban, Szabó Tamás atyának gyónjak meg.
A munkakapcsolat barátsággá alakult. Tamás többször segített, akkor is, ha éppen nem boldogultam egy lánnyal a szerelem útvesztőiben, vagy éppen, ha úgy éreztem az élet jobban besározott, mint szerettem volna. Neki köszönhetem, hogy ma már bátran vállalom a katolikusságom. Neki köszönhetem, hogy ma már jó munkakapcsolatban vagyok a két görög püspökkel és a metropolitával, hogy még a római katolikus Palánki püspök úr sem hajt el, ha történetesen a mise előtt egy villáminterjút szeretnék még készíteni.
Mea culpa...
A jó pásztor hazaterelte a fekete bárányt is. De ne tessék azt hinni, hogy tökéletes katolikus vagyok. Sok bennem a harag, az indulat, sok bennem a hirtelen mozdulat, gyenge a húsom, és sokszor elfárad bennem az akarat. Rest is tudok lenni, fordulok szoknyák után, néha az egész világra haragszom, horribile dictu káromkodom, mint egy kocsis, hogy aztán hosszú órákat üljek Szent Rita társaságában a Kossuth téri székesegyházban…
Credo
Tele vagyok hibákkal, bűnökkel, de valahogy mégis azt érzem, hogy a hitem még álmomban is jobb emberré akar tenni. Érzem, hogy átjár, hogy semmi mást nem követel tőlem, csak hogy tegyek valamit amitól kevesebb lesz a fájdalom, a szenvedés, amitől jobbak leszünk, jobban értjük egymást, még a haragomban is az érted haragszom, nem ellened vezérel. És legyen most ez a néhány sor egy nagy, nyílt, mindenki előtt elkövetett gyónás. Álljon itt, bárkit is megbántottam, ne nehezteljen rám… Én is csak ember vagyok és remélem lesz még alkalmam rá, hogy jóvátegyem… Álljon itt, hogy küzdök gőggel, hiúsággal, hogy csak gyakorlom az alázatot, hogy veszítve tanulok szeretni, de nem vagyok irigy, hogy hiszem az ember alapvetően sárkányfog vetemény, de benne lakik a jó is…
Álljon itt, hogy szertehullva, elporladva is voltam már, hogy onnan is felálltam, és semmi, de semmi nem segített, csak a hitem…
Most, hogy húsvét van és szólnak a fanfárok: „feltámadt!”, most szeretném csak igazán, hogy a hitem széjjel ne dűljön. Most kívánom azt, hogy legyen erőm Új Ember lenni. Hogy mindaz a tartás, az a szeretet, amit családon innen kaptam, - amit ma, amikor házi sonkát és a kezükkel készített sárgatúrót vágunk majd édesanyámmal és édesapámmal az ételben is megjelenik -, az vigyen tovább…
Az az elfogadás, tudás, amit tanároktól, papoktól kaptam, az adjon erőt a munkához, mert egyetlen lapra tettem fel az életem, ez pedig a tájékoztatás, az igazság örök keresése.
Így kívánok Istentől megáldott, kegyelemteljes húsvétot…
Lehet-e németül szerelmet vallani? - kérdezi a laikus. Nyelvtanilag nézve, a német nyelv mind szókincsben, mind grammatikai, sőt szemantikai szempontból is képes arra, hogy az elvont fogalmakkal is megbirkózzon, körbeírja azokat. Bár hozzá kell tennünk, hogy a die Liebe, mint főnév, egyszerre jelenti a németben a szerelem és szeretet fogalmát, és a hősszerelmeseknek figyelembe kell venni, hogy amikor a nagymonológban valaki azt mondja; ich liebe sie… akkor esetleg nem a szerelem tombol benne… Bár magunkat megcáfolva rögtön kijelenthetjük, hogy ha csak kedvelünk valakit, akkor a haben segédige siet segítségünkre, mert ezzel egészen árnyaltan fejezhetjük ki, hogy nem a szerelemről beszélünk, hanem arról, hogy csípünk valakit, bírjuk a búráját, kedves nekünk és szeretet húrjain játszunk neki; ich habe sie lieb… ennyi. Ilyen egyszerű; jemanden lieb haben. Ne felejtsük el, hogy ha hölgyről van szó és egy számára kedves pasiról beszélünk, akkor a sie hat ihn lieb formulával írjuk le helyesen, mert ugye a „haben” továbbra is Akkusativval jár, azaz tárgyesetet vonz…
A nem túl rövid, de annál unalmasabb bevezető után arról kell beszélnem, hogy néha meglepődöm, hogy milyen érzelmes tud lenni a német. Philipp Poisel, Alexander Knappe a popkultúrában is olyan mélységeit mutatják meg a szerelemnek, ami mellett nem érdemes elmenni…
Épp füvet nyírtam, amikor a telefonom Knappe „Du”-ját kezdte el játszani. És arra gondoltam, hogy ha pasi nőnek ilyen vallomást ír, akkor abból minimum egy eljegyzés kiforogja magát.
Nézd csak milyen beteges vagyok, Tekergek a városban és közben Philipp Poiselt hallgatokNemsokára beköszönt a tél és fázni fogok Ha nem vagy mellettem kibírni nem tudom Nyomjunk egy „resetet”, nem kell feledni, amit nem tudunk Mintha ikrek lennénk, de csókolózhatunk…Nézd, mi vagyunk Bonnie és Clyde!Ketten erősebben vagyunk, mint gondolnád…eredeti:Guck mal wie krank ich mich verhalt' Fahre mit dem Rad durch die Stadt, höre Philipp Poisel Bald kommt dann auch der Winter, der kalte Wenn du dann nicht bei mir bist wird's gar nicht mehr halten Reset drücken ohne zu vergessen, wir sind wie Zwillinge Doch wir dürfen uns küssen Guck, wir sind wie Bonnie und Clyde Hey, wir sind viel stärker zu zweit...
Hevenyészett fordítás, csak próbálkozom. Nehezen tudom visszaadni azt a tömény vágyódást, ami ebben a szerelmi (pop)oratóriumban megfogalmazódik. Szinte végig néhány ütem pöntyög, szinte végig recitativo, aztán szép lassan erősödni kezd a dúdolgató vokál…És elérünk a csúcspontig:
Komm, hör mir zu, komm, hör mir zuIn meinem Kopf bist nur noch du(Gyere, hallgass meg, gyere hallgass rámA fejemben csak te jársz…)
A zene itt megtáltosodik, a vokál hangosabbá válik, az intim vallomást az univerzum kezdi visszhangozni, hogy a végén újra pianóban, csöndben, a zongora metronómszerű ütemére mondja ki:
Ich glaub' an uns, ich glaub' an dichEs brennt hier immer, für immerEin kleines Licht für dich(Hiszek bennünk, hiszek bennedMert itt ég örökkön-örökkéEgy csöpp fény neked…)
Marad egy csöpp fény. A lány felkapcsolt egy lámpát a töküres, töksötét házban. Láttunk már ilyen filmet. Csak a sötétség. Amiben egyetlen árva gyertya pislákol. Mint egyetlen meggyújtott gyertya a vaksötétben, ami pont egy gyertyányival több fény, mint a teljes, tökéletes sötétség. Égve hagytam a folyosón a villanyt… - írja Pilinszky a Négysorosban és tudjuk, hogy aki felkapcsolja villanyt, az készül, aki úgy hagyja, az talán vár valakit, ügyel arra, hogy annak, akinek ég a lámpa, ne kelljen a sötétben botorkálnia. Haza-, hozzátaláljon a sötétben. Égve hagytam a folyosón a villanyt… Alexander Kappe, meg a szívében hagyott égve egy apró lámpát, hátha. Utolsó esélyként. Hogy ne a feledés homálya, a múlt köde falja fel a szerelmet, hanem égjen, pislákoljon, utolsó, jól megfogalmazott reményként.
Attiloid. Így írta nekem vagy 20 éve valaki. Hogy ő Attiloid. Mint imádságot olvassa verseit és azzal tölti az időt, hogy amennyit csak bír kívülről is megtanulja. A memoriter furcsa hatással bír az emberre. A nyáron késő délután, amikor a fények megsárgulnak és lecsorognak a házfalakon, akkor valahogy a fájdalom is eszünkbe jut, ha Dunánál állunk várjuk, hogy elúszon a dinnyehéj, megtanultuk, hogy az ember egyedüli példány, és az angyalnak olykor megesik, hogy üszkös Budapestre kell mennie. Minden hús sütésekor mormogom, ahol én fekszem, az az ágyad…
A csókok íze számban nem lehet más, mint méz és áfonya, hogy néha szoktatni kell a szívünk a csendhez, fogaidon tündér a nevetés, hogy a szerelemnek rejtett a csillagrendszere és nem vagy enyém, míg magadé vagy...
És persze most jól összekevertem József Attilát, Radnóitval, meg Lőrinccel, vettem csipetnyi Kosztolányit és Márait is. De szívem szerint most ideírnám az összes Ady verset, egymásra rá, mint ahogy Esterházy Péter egyetlen lapra írta az Iskola a határont…
Összekevertem, mert bár József Attila születésnapját ünnepeljük, de ilyenkor egyszerre gondolunk csodaszépre, halálra és nőre.
Magyarul szavalunk, magyarul mormolunk, magyarul álmodunk rímekben…
és hogy végül hazabeszéljek, álljon itt Váci is…hiszen az ő szőke városában írtam ma ezeket a sorokat:
Újra kell kezdeni mindent,- minden szót újra kimondani.Újra kezdeni minden ölelést,- minden szerelmet újra kibontani.Újra kezdeni minden művet és minden életet,- kezünket mindenkinek újra odanyújtani.
A tegnapi sárban, esőben indult el. Az áldás úgy védte, mint egy jó kabát. Rendre megsajnálta a szamarat. Leszállt róla, száron vezette. Éhesek voltak. A szamár jobban. Az ember néha olyan hangosan rágja a gondolatot, hogy nem hallatszik a gyomra korgása. Még nem is sejtette, hogy a lábát húzó sárban, az atya szeretete marasztalta.
„Nem kell végigmenned! Nem kell fellépni a világ színpadára! Elég, ha eljátszunk a gondolattal!” – recsegett benne egy üzenet korábbi foszlánya.
Konokul dolgozott benne a szeretet, ha nem csinálja végig, akkor nem is volt értelme az útnak. Milyen kevés, hogy önmagát menthetné. A többiek, az örökösen gyengék, a mindig sírók, a mindig hajlongók sorsa pedig legyen az atya gondja?
A fiú lehetne hetyke, tékozló, mittörődöm is. A fiú nem kérte, hogy legyen… Csak lett…
Aztán szaporázni kezdte a lépteit. Vitte a szándék, az akarat, a szeretet. Nem eshet örökké, ezt jól tudta. Holnap talán felderül a nap…
A Kedron patak zavarosan fortyogott az út mellett. Az apostolok kerítettek szállást. A vendéglátó ingeket terített elé a sárba. Rázta a fejét, meghatódott, mosolygott…
- Nem vagyok én király… – mondta csendesen…
-Áldott, aki az úr nevében jő!- szólt a férfi és a vendég szorosan megölelte. -Köszönöm!
Későn feküdt. Sokáig beszélgettek. Ahogy letette a fejét megjött a simogató álom. Látta, hogy felderül az ég. Az Aranykapun innen és túl pedig ezrek kiáltják; „- Áldott, aki az Úr nevében jön!” És virágokat dobálnak felé, ruhákkal borítják az útját.
- Király! Király! Messiás! Mi urunk! Hozsánna! – kiáltja a tömeg és szíve mint egy ázott kismadár a meleg tenyérben magához tért, megmelegedett…
- Innen már csak egy apró lépés a kereszt… – gondolta magában és megnyugodott, szelíd mosollyal nyugtázta a köszöntéseket és minden feléje nyújtott gyermeket megsimogatott…
Mocskos idők, szeretned kéne, A jövő itt van és sose lesz vége! Mocskos idők a sarokba bújva! Helló baby, kezdjük újra!
Mocskos idők: apám szerint már a fokszimakszin is minden áthallásos volt. Már '85 előtt. A rendszer recsegett. A tanárok arról beszéltek, hogy idővel a szocializmus képtelen lesz működni. Apám szerint, ha nem is mondták ki szó szerint, de akinek füle volt hozzá meghallhatta, nemsokára… Nemsokára…
Az HBO legújabb magyar sorozata azonban pont azt mondja, 1985-ben még virágzott a „rendszer”. Még minden arról szólt, hogy "bableves legyen bableves", de csak és kizárólag a szocializmus égisze alatt. A gulyáskommunizmus látszatboldogsága mögött ott álltak a csupaszem, csupafül ügynökök, besúgók. A titkosak, a láthatatlanok. Nem, ez nem a Stasi volt, nem is Szeku, hanem a III/III. A megfigyelők, a lehallgatók. Azok, akiknek az aktáiról többnyire ma sem tudhatunk semmit... Így aztán teljesen hihető, hogy a tartótiszt csont nélkül korrumpálta az öccse egészségéért aggódó fiatal egyetemistát.
A besúgó már a főcímmel levesz a lábamról. Az Európa Kiadó talán egyik legjobb slágerével indulunk neki az időutazásnak, amely a korabeli híradók anyagából összeollózott képsorokkal tolja a képünkbe: ezek bizony azok a nyolcvanas évek…
Annak is a dereka, amikor még úgy tűnik a vörös szénával rakott szekér még akár évtizedekig eldöcög. Sokol rádió, ezerkettes ladák rendőrség felirattal, szocreál illatok, szagok, zsánerek. Az egyetem kolijában tipikus arcok, már csak egy kis Modern Talking kellene, de helyette Edda koncertre hívnak, meg két forintért énekel a P. Mobil.
Reminiszcencia: Banánüléses Csepellel le-fel a nyírbátori József Attila utcán. Andi unokatesóm ebben az évben hagyja el az országot és indul a fényes, gazdag, csudaország, az NSZK felé… Apám már tűkön ülve képzeleg a narancssárga Kispolszkijáról, amire „röpke” két évet kellett várnia… Addig a zöld MZ hozta vitte a családot. SZOT üdülés, Balaton, színes tv, az ügyesebbek eljutnak Bécsbe; 16 zenélős óra, német szappan, Impulse dezodor, Sony-walkman, Commodore 64…
Szóval A besúgó beszív, beszippant, ha éltél a nyolcvanas években azért, ha nem, akkor meg tágra nyílt szemekkel nézheted; hogy lehetett ezt túlélni? Hogy lehetett ebben boldogulni, előre jutni, önfeledt, szabad lenni? Sehogy? Vagy valahogy mégis? Szóval A besúgó úgy ad alulnézetből történelmi leckét, hogy a fal adja a másikat!
És tényleg, hogy lehetett ezt túlélni? És akkor nem volt „b” verzió. Valóban élned, halnod kellett a 93 ezer négyzetkilométeres "zártosztályon". Az epizódokat Szentgyörgyi Bálint, Mátyássy Áron és Miklauzic Bence rendezte, a színészek zseniálisak. Földim, a nyíregyházi Thúróczy Szabi, ismét kifogástalanul hozza a sokadszorra rávarrt szerepet. Olyan friss és ropogós ez a 80-as évek, hogy kedvem lenne újraélni… Csak éppen Lovasi kezd énekelni bennem;
„Egy hatalmas szendvicset ettünkApa felhőivelJó, hogy vége a 80-as éveknekÉs nem jön újra el…”
VVP nagyon rossz szájízzel ébredt fel. Az odvas fogán kívül, a szíve is vacakolni kezdett. És úgy ébredt meg, mint ahogy egy fuldokoló jut egyszeriben levegőhöz, felszínre ér és most nagyot harap az éltető oxigénből…
Azt álmodta, hogy testvér testvért gyilkolt, hogy sokezer Káin indult el az Ábelek ellen, hogy a közelgő feltámadás helyett a halál taroljon, a halál lovagoljon és hátborzongatóan kacagjon a földig rombolt falvak, városok romjai között.
Meg azt álmodta, hogy tüskés bogár lett, amely még tegnap élő, lélegző emberi testekből gyúr magának galacsint és tolja, gurítja maga előtt, csáprágók helyett kiélezett, pengeszerű acélfogakkal vicsorogva… Aztán meg az anyja is megjelent neki, aki annak idején is napokig sírt, amikor kiderült a kis szőke Vologya KGB-s lett. - Mondtam neked kisfiam, Dimus, hogy javulj meg... Nagyon megromlottál... Állt előtte az anyja mint egy zokogó angyal, szomorúan, de megfiatalodva, hófehérben.
- Elrontottam – kesergett az aranykeretes ágya szélén VVP és még mindig zihált a tüdeje. Telefonján a lányától kapott üzenet villogott… - Mindent… A „всемогущий бог” irgalmazzon nekem… Nem kellett volna azt a Bosch albumot annyit nézegetni…
Elővette a csordultig töltött okostelefont, de nem a lányát hívta, hanem a hadseregtábornokot.
- Valerij Vasziljevics! Az Isten bocsásson meg nekünk… Miért nem szólt már az elején? – kérdezte a félelemtől lihegő katonát.
- Mert az nem lett volna…. férfias… - válaszolta a katona, akinek a hangja most el-elcsuklott.
- Igaz… Igaz… Az nem lett volna…. Férfias…- Igazolta az elhangzottakat, tőle szokatlan módon, egy kissé elbizonytalanodva VVP. – Az nem lett volna férfias… - ismételte meg olyan bolondosan. - Na de most Valerij Vasziljevics szépen hazamegy mindenki. Érti? Mindenki! Szépen hazamegy!
- De… Most, amikor már…
- Csak semmi de! – lett hirtelen ellentmondást nem tűrő hangja. – Mindenki hazamegy és megnyugszik. – Én pedig ma egész nap telefonálni fogok. Vagy valami olyasmi... Jut eszembe! Magának megvan annak a szigorú, villogó szemű pópának a száma?
- Szükségtelen! – vágta rá a katona. – Húsz perc múlva odavisszük! – szavai mint a kalapács minden szó végén lesújtottak.
- Csak lassan! Valerij Vasziljevics! Csak lassan! És szép autó menjen érte! És kérem; kérjék, ne kötelezzék… Rendben? – azzal kinyomta a telefont. Valahonnan a távolból a Dires Straits egyik régi dala szólalt meg. – Ezt hogy szeretem! - és egy ezüst kupica Russian Standard vodkát töltött, hogy kiöblítse az álomtól is rosszízű száját…
… Nyugati a zene, de keletre tart És nem állja útját se tenger, se part Persze nem biztos, hogy jót tesz neked Ha kiszolgálják az ízlésedet…
Haverom kérdezi, hogy olvasom-e a székesfővárosi, ellenzékben edződött, nem ritkán rózsadombi villákban nevelkedett, egy napra vidékre költözött szavazatszámlálók letaglózó, életszagú, őszinte, vallomásszerű, és döbbenetes beszámolóit?
Haverom kérdezi, hogy elrévedeztem-e - a Hortobágy poétájaként -, a sok budai Gautama Sziddhártha sorain, akik úgy tűnik először találkoznak a pallérozatlan, kaviárt és halvillát nem ismerő, esténként csöndes, pogány énekeket daloló móriczi, esetleg csehovi (ős)emberek világával?
Haverom kérdezi, hogy érzem-e ezeken a beszámolókon azt, hogy rég nem olvasunk Adyt, Szabó Pált, Németh Lászlót, Ilyés Gyulát, Kodolányit, Sinka Istvánt? Meg, hogy távol került tőlünk az a József Attila, akinek a születésnapja ’64 óta a Magyar Költészet Napja is, és akkor hol vagyunk Nagy László színvidéki és mitologikus világképétől…
Haverom kérdezi, hogy tudják-e ezek az emberek, hogy az Allegro Barbaro az nem egy pesti szórakozóhely és még csak nem is egy Jancsó film, legalább is eredetileg?
Hogy a penészleki kis kece lányom, már a legújabb divat szerint öltözik, a netről rendeli a cuccait és minimum a Debreceni Egyetemre jár, amiről ott fent a cinikus és nagyképű hegyek között csak azt tudják, hogy a véres kezű Putyin-vezérnek is díszdoktori címet adományoztak. Mást nem tudnak.
Haverom kérdezi, hogy ezek az emberek soha nem beszélgetnek azzal a számtalan vidékivel, akik reggelente, akik többek között a Nádor, Báthory, Zoltán és a Bem utcát koptatják reggel és este, mert valamelyik minisztériumban dolgoznak?
Haverom kérdezi, hogy legalább a fóti piacon jártak-e ezek az emberek? Vagy megelégednek azzal, hogy a vidék az a Balaton; BAH-csomópont-Siófok, esetleg Füred közötti viszonylat, nyáron, uborkaszezonban?
Haverom kérdezi, hogy mikor ástunk ekkora árkot vidék és főváros közé? Miért van az, hogy oda mindenki „felefelé” megy, ide meg mindenki lefelé jön? Hogy a vidékinek illik pontosnak lenni, ha felfelé megy, aki pedig lefelé jön, arra illik várni, mert ugye a fránya közlekedés, meg a távolság?
Haverom kérdezi, hogy érzem-e "a mindent jobban tudunk", "a mindent jobban értünk", "a mindent és mindenkit lesajnálunk" elfántcsonttorony-szagú döbbenetét? (Ez egy emberes képzavar, katakrézis, a döbbenetnek nincs szaga, csak a félelemnek? Az meg fortélyos?)
Jut eszembe, édesapám, aki éppenséggel Pesten és Budán szocializálódott, és mindig szuperlatívuszokban beszélt a fővárosról, hogy ott (szerinte) mindig, mindent jobban tudnak! És szerinte illik tudnom, hogy az Attila utca lejtésszöge mennyi is, vagy illik tudnom, hogy a Ménesi út meg Bibó neve, hogyan forrott össze…
De most ő sem érti Budapestet.
Nem mellékzöngeként: A nagyon vidéki, Cigándon született, Nyírbátorban nevelkedett, amerikai rokonoktól kapott hacukában első áldozó apám, aki egyébként a forgácsolás félistene, amikor értelmes emberekkel találkozott, rendre az Ajtamtov-tesztet húzta elő a zsebéből; „Tetszett olvasni a Versenyló halálát?” – tette fel az ultimét kvessönt és ha igen volt a válasz, megnyugodott; értelmes emberre lelt… De hát Gülszári is csak egy vidéki ló… Csak ott érzi majd magát szabadnak, a végtelennek tűnő rónákon...
Haverom kérdezi, hogy egyébként vasárnap után, akkor most már mindenki ért mindenkit? Aki egy napra ment fel Pestre és utazott már a négyes metróval, az is, azt, aki egy napra lett vidéken szavazatszámláló?
Értjük már a magyar átkot, meg a Csörsz-árkot, ami a vidék és a főváros között húzódik? A limest, ami cezúra a barbarizmus (értsd: Orbánra szavazók), és a „rendezett univerzum, a fővárosi értelmiségiek birodalma” (értsd: nem Orbánra szavazók) között húzódik, olyan 150, vagy még annál is több éve?
Vasárnap számomra az derült ki, hogy a vidékiek realisták, a fővárosiak meg egy másik univerzumban élő álmodozók. Persze azon lehet mélázni, hogy a fene nagy realizmus, nem Stockholm-szindróma-e?
Arról lehet hőbörögve beszélni, hogy majd külföldről, Brüsszelből, Washingtonból, újabban Kijevből kiabálva kell-e a budai vár falait döntögetni? De valóban kell-e? Megéri-e? Magunkat büntetni? Elárulni? Idegenek magyarázni, festeni, amit itt mi vidék és főváros között sem értünk???
Haverom kérdezi, hogy nem kellett volna, nem kellene-e még most is többet beszélgetni? Nem csupán a disznóvágásra, esetleg a disznótorra érkezni? Hanem ott lenni, amikor a malacból süldő lesz, ott lenni, amikor éhségében a vajút lökdösi? Újra magunkra, egymásra találni? Kérdezi, hogy miért kell most a vidék realizmusát, félelmeit köpködni, gyalázni?
Azt mondják a halál pillanatában nincs ateista… Meg a zuhanó repülőgépen sem… Kell lenni egy pontnak, egy traumának, amikor megértjük egymást, amikor elfogadjuk a kompország kényszerpályáit, hogy tűnhet bármilyen rózsaszínnek az álom és a valóság nagyon messze lakik egymástól.
Aztán, hogy a végén, ki, kit nevel meg, az majd elválik.
Marad a kedvenc mondatom: táncolni kell, a zene majd csak megjön valahonnan…
Nyírbátorban néztem. Vitray közvetítette. Nem is volt igazi ellenfele. Kristin Otto visszavonult. 1989-ben a tizenöt éves magyar lány 58 századdal volt jobb nála. Az 1991-es világbajnokságon 100 háton megverte a világ legjobbjait. 1991 augusztusában meg világcsúcsot úszott az Európa Bajnokságon. 1992-ben úgy érkezett Barcelonába, hogy csak valami fatális hiába esetén nem teszik a nyakába az aranyérmet. A többi már történelem. Már ötvennél egy fél testhosszal vezetett, olimpiai rekordot úszott, Szöül után ismét neki szólt a himnusz. Akkor már Barcelonában másodszor. Illetve neki is szólt a himnusz!
Fél szemmel azonban Szabó Tündét követtem. Nyírbátoriként olyan érzésem volt, hogy a szomszéd lány úszik az olimpia döntőjében! A szomszéd lány, aki szép és szőke – akkoriban ez a volt a sláger, de hát nem egy vidéki diszkóban voltunk, hanem a képernyő előtt ökölbe szorított kézzel és a képernyőt szuggerálva! Édesapám külön felhívta a figyelmem, hogy Tünde Perth-ben a világbajnokságon és az EB-n is második lett. De jó lenne, ha együtt állhatnának most is dobogóra! Aztán 50-nél úgy tűnt Egéré arany, Tünde pedig bronzérmes lehet. Ez is szép! Az amerikai Lea Loveless úszott második helyen, azonban Tünde az utolsó métereken rendkívül nagyot küzdve, szinte csak érintve a vizet, okosan, szépen jött fel az ellenfelére és egy remek benyúlással övé lett az ezüstérem.
Csoda volt! Csoda. Negyven éve Novák Éva és Gyenge Valéria 100 gyorson Helsinkiben tudott ilyen parádés eredményt összehozni, hogy az első és a második is magyar legyen egy úszószámban!
Pedig egy rendes uszoda sem volt Nyíregyházán! Hol volt még akkor a mostani impozáns Városi Uszoda??? Sehol, ha egy tehetséges nyíregyházi úszó valamit el akart érni, annak nemcsak iszonyú kitartásának kellett lennie, hanem vállalni az utazásokkal járó kényelmetlenségeket is.
Tünde vállalta és hihetetlenül jó érzés volt látni, hogy sikerült neki. Abba most nem menjünk bele, hogy Egerszegi zsenialitása mellett, ő mindig a másodhegedűs szerepet játszotta, mert hányan, de hányan vagyunk, akik simán bevállalnánk egy ezüstérmet hátúszásban az olimpián…
Tünde aztán, ha jól tudom vesegyulladás miatt felhagyott az úszókarrierrel. Amennyire lehetett, követtem az életúját. Újságíróként akkor kaptam fel a fejem, amikor úgy döntött, politikai karrierbe kezd. Férfiként mindig úgy gondoltam, ez egy nagyon nehéz pálya. Főként ott, ahol a politikai istállókban minden oldalon erős tesztoszteron szag uralkodik. A magyar politikai élet szereti a sárdobálást, a karaktergyilkosságot, az állóháborút. Ilyenek vagyunk, szittyák és pannonok.
Amikor sportért felelős államtitkár lett, akkor úgy éreztem a helyére került. De bevallom a közösségi profilján mindig jobban szerettem, ha a családjáról oszt meg dolgokat. Mert a női oldalt mindig hiányolom a politikai életből. Úgy gondolom, nagy dolgokról fehér asztálnál kell dönteni és ehhez a varázslathoz legjobban a hölgyek értenek! Majd megvádolnak hímsovinizmussal, meg a Kinder, Küche, Kirche hármasságának vallásával, de tessék elhinni, meghajolok a hagyományos női szerepek előtt, főként akkor, amikor látom Tünde milyen büszke a gyerekire. A nők női szerepeket visznek a politikába, még akkor is, ha nem konzervatívak, hanem tegyük fel irtó liberális.
Gondoljunk csak a Trónok Harcára! Cercei, Daenerys, Margaery, Sansa, Aria, Tarth-i Brienne, Missandei, Melisandre; hányféle arca lehet egy nőnek!?!
Szabó Tünde közben másodszor méretteti meg magát a nyíregyházi 1-es választókerületben. Csupa férfi közt, ő az egyetlen hölgy. Mindenki rá vadászik, mindenki az ő trófeájára pályázik. Mindenki őt szeretné kigolyózni a pozíciójából. Mint a mesében; „királyfik, hercegek, grófok, bárók, válogatott cigánylegények” álltak össze, jelöltették magukat, hogy kihívónak jelentkezzenek. Vasárnap így aztán a nemek is megmérkőznek egymással.
Aki nyerni akar, annak nagyot kell úsznia!
A férfi
- Polgármester úr! Mindjárt átadom a székét, csak tudja a vihar miatt nem működik a hálózat! – mondja az egyenruhás IT-szakértő Beregsurány polgármesterének.
- Csak nyugodtan! – mosolyog a polgármester. – Egyébként sem az enyém az a szék, hanem a falué! – teszi hozzá és én felkapom a fejem. Nem először látok, hallok olyat, amitől úgy érzem, néhány szót érdemel egy kistelepülés első embere. Herka István ugyanis az elmúlt hetekben arról is híressé vált, hogy Beregsurány kisbuszával maga fuvarozta a ukrán-magyar határról a menekülőket a falu közepén kialakított Segítségpontra. Amikor a „kastély” – így hívják a falu közepén álló kúriát, ami az önkormányzat és a művelődési ház épületeként is szolgál-, udvarvára begurult a kisbusz a polgármester kipattant, nyitotta az ajtókat, emelgette a bőröndöket.
- Hát ez ilyen ember! – mondja egy helybéli néni, aki éppen palacsintát készített a menekülteknek. – Ha vetni kell vet, ha aratni arat, most beállt taxisnak, mert arra van szükség! – folytatja Ilonka néni, aki régről ismeri a polgármestert.
Beregsurányban most éjjeli menedékké vált a művelődési ház, raktárrá és konyhává az önkormányzat.
- Nincs mit tenni! Most ennek van itt az ideje! – mondja a polgármester, miközben már a delegációk fogadását is intézi, pakolja az adományokat és kapkodja a telefonját. Közben a falu egy emberként áll mögötte. A hölgyek, a fiatal lányokkal jönnek szendvicset készíteni, aki tud ukránul tolmácskodni, aki meg jóban van a motoros fókával, az meg takarítani. A nemrég elkészült kispiac féleresze alatt meg vadász barátok főzik a napi meleg ételt.
- Volt itt már szarvasgulyás, toros káposzta, meg bableves is! – teszi hozzá Torma István.
- Csak lennénk túl a választásokon! – sóhajt Herka István. - Most egy kicsit meg kellene nyugodni, rendezni a sorainkat és akkor már a politikára kevésbé kellene koncentrálni. De eljön az is! – teszi hozzá mosolyogva, majd beül a kisbuszba, mert újabb fuvarja akad….
