A Kaszonyi-hegy lágyan, álmoskásan húzódzkodik a magyar-ukrán határ szélén. Hol van már az a világ, amikor egy mérges vulkán dúlva-fúlva okádta magából a hamut, meg a füstöt, dobálta ki itt megveszekedetten a köveket? A vulkán réges-rég lecsillapodott. És már csak a Jóisten tudná, valamelyik almanachjából kiolvasni, hogy mikor ringatózott errefelé tenger… Ringatózott egyáltalán? A folyók kezdtek dolgozni. Lassan, hihetetlen munkabírással, aprólékosan. Milliméterről milliméterre építkeztek, hozták a hegyekből a hordalékot és terítették a vidéken. Hogy mire én meglássam, a Kaszonyi-hegyből csak egy dombocska maradjon.
És milyen könnyű beleszeretni a Bereg Ulurjába… Ebbe az alvó, mocsári teknősre hasonlító halomra, amelynek Magyarországon 219 méter a legmagasabb pontja. A Kaszonyi-hegy, Barabás felől ütött-kopott, agyonhasznált aszfaltcsíkon közelíthető meg. Tán még akkor készítették, amikor működött a TSZ, meg a kőbánya. Most az út végén tábla jelzi; magánterület. Azért csak elgurulunk a régi présházig, amiről már annyit hallottam. A legenda szerint még Rákosi elvtárs is járt itt és itt igazították helyre a nép első emberét, hogy a bornak nem szaga, ahogy kiböffent a szájából, hanem bukéja szokott lenni…
Terméskő alap, szép boltívek, takaros lehetett a présház, még ha az idő nem is bánt vele kegyesen. Az épületet bérlő méhész invitál, nézzük meg, mert a ház alatt két ágban, egy-egy huszonöt méter hosszú pince is található.
A pince hűvös, mintha a Hegyalján lennénk, ősrégi, használhatatlanná vált hordók jelzik, valamikor sok szőlőből készült itt a bor. Némelyiket „behavazta” a nemespenész. A két pinceág széles, nagyvonalú, szinte látod magad előtt, hogy milyen sok-sok hordónak tudtak szállást biztosítani.
„- A tulajdonosnak nagy tervei lennének az épülettel, csak nem talált még hozzá pályázati forrást!” -mondja a kalauzunk és arra gondolok, hogy ha nem lennénk ilyen távol Budapesttől, ha az ukrán-magyar határ nem kapta volna meg a "schengeni" címkét, akkor újból élet költözhetne ebbe a házba. Lehetne belőle étterem, fogadó, hotel. De erről most gyermeki naivitás álmodozni, az ukránok épp az oroszokkal birkóznak, és egyelőre hiába a béke szigete Kárpátalja, nehéz nem Harkivra, Irpinyre, Kerszonra, meg Mariopulra gondolni…
Ám mivel most csökkent a nyomás a barabási Segítségponton, az egyszeri újságíró a „hegynek” adja magát. Az meg ebben a hűvöskés márciusban is takarosnak akar mutatkozni. Mint egy szép, szelíd, szolid, szűz lány. A régi kőbánya helyén keletkezett tengerszemről már annyit hallottam. Habarics Béla barátom fotóiról ismerem; az érintetlen szépség világa ez. Bár most magyar katonák, rendőrök árgus szemekkel járőröznek erre, meg egy ifjú pár is ide érkezik turbékolni, de a „hegy” igazából remetéknek is kiváló hely lenne, hogy napokat, heteket, hónapokat töltsenek itt békében imádkozva. Szóval elindulunk a tengerszem felé. Lassú „bukdácsolás” után, nagy kátyúkat magunk mögött hagyva jutunk fel a régi kőbánya helyén kialakult tóhoz. Közben persze az út fölött egy hétvégi házat is megpillantottunk a fák között, és arra gondoltam, milyen pompás idők lehettek azok, amikor itt még komolyabban virágzott az élet.
A kivájt „hegyfal" meredek, alatta zsebkendőnyi tavacska vízét fodrozza a márciusi szél. A megbarnult, megsárgult tavalyi nád között kacag a szellő, a fény pedig most pont úgy esik, hogy a nádbuzogányok köré glóriát rajzol a Nap. Elkezdem színezni a tájat, hogy majd egy hónap múlva, amikor minden kizöldül, milyen lenyűgöző lehet. Barna és nádi varangyok rebbennek meg ahogy a csillogó víz partjára lépek. Álom. Megfordulok. Amit látok, már Kárpátalja. A kaszonyi fürdő mögött a Kárpátok vigyázzák a medencét. Olyan békés, nyugodt minden, hogy az ember szinte hinni sem akarja, néhány száz kilométerre, az ember most is embernek farkasa… A tó mögött féleresz, kisház, szalonnasütőhely. A parázsból látszik, más is ismeri ezt a kis darab csodát. A Hortobágyi Nemzeti Park nagy, színes táblán tájékoztat, hogy vigyázzak erre a helyre. Meg, hogy él itt uhu, fészkel erre a haris, és hogy a riolitlávára rakódott talajon ezüst hársas szurdokerdő alakult ki, a kocsánytalan tölgyek mellett pedig sziklagyep-társulások figyelhetők meg. Azt már máshol olvasom, hogy megél itt a dajkapók, meg a keresztes vipera is. A Kárpátok közelsége érdekes világot alakított ki ott, ahol az Alföld véget ér és síkságot a hegyek váltják fel.
150 hektárnyi csoda ez. Ha Tokaj közelében lenne, vagy ne adj isten a fővároshoz esne közelebb, tele lenne házakkal, meg kirándulókkal… Így egy darab, titkos, titokzatos, elfeledett vidék. Ősrégi, mutatóba maradt szőlőtőkékkel. Nagy csönddel, legendákkal, régi szüretek, csókok, szerelmek emlékével. No meg néhol, sajnos illegális szemétlerakókkal.
Aztán arra gondolok, hogy itt az Isten háta mögött is lehetne ám csöndes, rekreációs paradicsom. Lehetne mesekert, tündérsziget, ha egyszer úgy akarnánk. Ha egyszer erre kanyarogna az autópálya, ha Ukrajna nem arról lenne híres, hogy orosz tankok gurulnak az útjain… Új szőlőtőkékkel, új, „zöld”, reduktív borokkal, beregi vendéglátással, töltött káposztával, szilvalekváros hájas süteménnyel, kelt tésztás kalácsokkal, káposztás paszullyal… Nagy sétákkal, idegenvezetéssel, elektromos biciklizéssel.
Bolond vagyok. De álmodozni csak szabad?
