Mint az őrölt fahéj a tejhabon. Mint a tejszín, ahogy szelíden adja magát a feketének és lesznek eggyé... Mint a fakadni készülő rügy bátor erőlködése. Mint az első fagy nélküli éjszaka kegyelme. Mint a szomszéd kertjében virágzó barack, a miénkben pedig az aranyvessző harsány rikkantása. Ahogy az első gólya, aki a tavalyi fészekre száll és igazgatni kezdi, ahogy az elvermelt békák lassan felszínre ássák magukat, ahogy gyíkok kezdenek napozni, ahogy szirmot bont az első tulipán, úgy költözik beléd az élet, légy akárhol, láttál akárhány tavaszt, ez az édesen búgó zsongás, ez a felszólító mód vezérel. Mint Veronika kendője, két tél között, letörli kínjaink keservét, hiteti velünk, hogy nem múlhat a tavasz, a szerelem, nem múlnak a szirmok, a bennük fogalmazott szent akarás, hogy a szem gyönyörén túl is lesz álmokat valósító jövendő…

Micsoda pazarlás ez! Micsoda mindent fecsérlő könnyelműség, tékozló léhaság. De ki foglalkozik ezzel most, kinek jut eszébe, hogy a tavasz számolatlanul ígér, rendel magának millió színes ruhát, hogy aztán óránként öltsön magára újat és dobja félre a percek alatt meguntat.

Tölts kávét, teát, majszolj valamit és hagyd, hogy a tavasz a szemeden keresztül jusson beléd… Taglózzon le, foglalja le minden sejted, legyen ösvény számára minden idegpályád, hogy nagyokat sóhajtva feledd, lesz még este, amikor a fénytelenség reménytelensége és a metsző hideg ítél szobafogságra…

De hol van már a tavalyi hó? Hol van az öröknek tűnő január gondja? Halál, hol a te hatalmad, a te fullánkod? Amikor épp feltámadunk, amikor harmadnapra minden virág kinyílik…

„Mert megölhették hitvány zsoldosok,

és megszűnhetett dobogni szíve –

Harmadnapra legyőzte a halált.

Et resurrexit tertia die.”