Nagymamám a halála előtt azt mondta nekem, hogy figyeljek a szenvedőkre. "- Sem Te, sem mások ne szenvedjenek, fiam..." Sok minden fájhatott mamának, a megműtött combcsontja, a szepszis és a megöregedett test önmaga is. A kegyelem mindig a fájdalom enyhítéséről is szó. Annyi minden tud fájni az emberben; a foga, füle, torka, dereka, lába... Na meg a szíve, a lelke... Annyi minden tud fájni... Az öröm meg olyan rövid, vékony, kevés, sovány, semmitmondó, semmi... Olyan feledhető... Szóval, tudjátok mi a fontos? Hogy ne fájjon, ne legyen nehéz, súlyos, ne legyen fekete, sötét, buta, ne érezzük úgy veszíteni jöttünk a világra. A betűk árnyékából beszélek. Semmi, senki vagyok, a csepp ember, a buta, a szerencsétlen, a vesztes, a hajbókoló, a szervilis... Maga vagyok az állatorvosi ló. Pedig a szívem nem ezt súgja. Van, amiben igenis jó vagyok. Jó vagyok az álmodozásban, a képzelgésben, a füllentésben, a Háryjánoskodásban, mesélésben, az áltatásban, a mesemondásban, a legendagyártásban jó vagyok a kegyes hazugságban... És jó vagyok abban, hogy bevalljam, ez van. Jó vagyok az élet szeretetében....