Egyszer távol voltál tőlem. Na nem annyira. De mit számít 10, 50 vagy 100 km. Nem velem aludtál. És akkor felhívtál, hogy elmond, nem szeretsz nélkülem aludni. És én somolyogni kezdtem, lám a horkoláshoz is hozzá lehet szokni, csak egyenletesen kell csinálni, mint egy Kis Polski motorja. Meg azt is, hogy néha éjjel is megküzdök a démonjaimmal. Tudod miért vagyok ilyen furcsa neked? Mert egy másik univerzumból jövök. Még a nyolcvanas években voltam gyerek. Tudod, akkoriban, ha sulidiszkót rendeztek, minden 5-ik nótára jutott egy lassú. A fényeket lekapcsolták és akkor a számodra legkedvesebb lányt fel lehetett kérni. Rexona, FA szappan, meg 8x4, esetleg Impulse illatuk volt, menőnek számított a rikító rózsaszín, a kislibazöld, meg a ciklámen ruci, és a biciklis, bermuda leggings is nagy szó volt. Fehér zoknik pompáztak minden mennyiségben, sokszor frottír anyagból, és ha valaki hajzseléhez jutott, akkor megosztottuk egymással.

Mondom, másik univerzumból jövök. Azt tanították, hogy a lányok angyalok, WC-re csak sírni járnak, és hagymát soha nem esznek, a pörköltet is rózsavízzel főzik, maguknak…

És tudod, most, hogy itt az éjjel arra gondolok, hogy már rég vízszintesbe kerültél, csak én hallgatok popballadákat éjfél után, pedig biciklizni, meg futni is voltam.

Te! Nem is vacsoráztam, csak a hűtőt nyitogattam, aztán a mutatóujjamra mustárt nyomtam és eszembe jutott Louis de Funes, amikor Hitlert parodizálva mondja a filmben; „Mustármag, Herr Müller! Mussstárrrmag!” A krumplifelfújtba mustármag kell… A főnöknek meg inkognitóban kell lennie…

Tudod, ületem egyszer a tenger szélén. Szeptember volt. Ültem és akkor az jutott eszembe, hogy ha Faust lennék, akkor ott, abban a szent minutában sóhajtanék egyet a pillanathoz fordulva; „verweile doch, Du bist so schön”…

De hát ki tud már németül? Ki az akiben lakik még romantika? Ki az, aki képes egy nővel lassúzni szerelmesen, vagy csárdást járni, akár a konyhában, fülig érő szájjal.

Szijjártó Péter a konzervatívoknak szurkol. Mármint a republikánusoknak. Meg a kormány is. Ezt most mosolyogva mondta Amanpournak. Azt hiszem és sokkal megengedőbb vagyok; én magunknak szurkolok. A Leslie Nielsen klón, Joe Bidennek szurkolok, hogy képes legyen azt a kurvameredek lépcsőt megmászni, ami az Air Force One fedélzetére visz. Uncle Joe-nak szurkolok, hogy legalább addig ne felejtse el Mahmoud Abbas nevét, amíg az összes fotós le nem nyomja a fényképezőgépe exponáló gombját. Azért szurkolok, hogy eszébe jusson Betlehembe érkezett és ott, abban a városban 2022 éve született VALAKI, aki a legnagyobb tanítónk lehetne, ha nem érdekek, hanem a szívünk vezérelne bennünket.

Azt kívánom a Biden-adminisztrációnak, hogy jó gyorsan gondolják át a világ jelenlegi állapotát. Hogy a kurvaerős, EURO-nál is jobban teljesítő dollárba bele fog dögleni Európa. Hogy a britek hesszelése után nézzék meg, hogyan teszik tönkre az Óvilágot. Azt, amit pontosan keményen dolgozó amerikai polgárok segítségével építettek újjá ’45 után. Azt, ahonnan a Mayflower elindult. Azt, ami nélkül nincs USA. Emigráns németek, britek, franciák, írek, olaszok, spanyolok, oroszok, lengyelek, magyarok stb. nélkül nincs Egyesült Államok. Ugye tetszik érteni? Kultúra, kereszténység, a "malter" nélkül nincsenek felhőkarcolók, meg V8 benzinfaló motorok, amerikai konyha, gyorséttermek, Holdraszállás, meg Hollywood... Nincs. 

Nem akarok én haragudni a „világ csendőrére”, de amikor éppen a szappanbuborékká válik a „magyar álom”, akkor egy picit nehezebben alszom, hogy ebből a szarságból hogyan mászunk ki. Persze írok én minden cárok cárevicsének is, hogy ezt a Rettegett Iván, meg Nagy Péter gúnyát nyugodtan ledobhatná már és visszakönyöröghetné egy kis békéért cserébe az einstandolt jachtokat, aztán mehetne szabadságra, kék tengerek végtelen végére... Csak először, hívja haza az összes Kalasnyikovval felszerelt Szását, Szergejt, meg az összes Vlagyimirt...   

A szüleimtől kérdezem, hogy volt akkor, az ántivilágban? De azt hiszem, azon kívül, hogy a meghurcolt apai nagyapám, és a rendszerellenes sehol munkát nem kapó nagymamám háztartásában négy szilva is nagy dolognak számított, már ők sem emlékeznek arra pontosan, milyen nehéz lehetett az ötvenes években. Édesanyám azt mondjam nekik mindig kolbászok lógtak a spájzban és csirkét rántottak még a hétköznapokon is. De hát nagyi mesélte, hogy a kőbrutál Rákosi-rendszer közepén nagyapám éjjel hurkot rakott ki és ha mást nem, hát nyulat ettek… Jó is az pörköltnek. 

És most itt ülök a legszebb nyárban, a közepén, telihold éjjel, csodanappal, ha felkel a Nap és közben csalódott vagyok. Iszonyú csalódott. Világban, döntéshozókban, politikusokban. És ráadásul még az eső is nagyon hiányzik. Meg az az illúzió, hogy felfelé megyünk, hogy növekszünk, nem lefelé a töpörödés, a töredezettre húzott, régi nadrágszíj felé...

1999 életem első szavazásán behúztam, hogy irány a NATO, 2004. május elsején Zajácz D. Zolival vezettük az NYTV műsorát, hogy végre bent vagyunk. Az unióban.

Büszke európai polgár is lehetnék, ha nem gázkazánom lenne, ha nem olvadna, értéketelenedne el a megtakarításom, ha nem kellene matekozni, vajon beleférek-e még a rezsicsökkentett világba? Ha nem kerülne az EURO árfolyam miatt egyre távolabb a külföldi nyaralás. Ha egyszer olyan beosztást lehetne csinálni, hogy nyugodtan ki tudjak venni két hét szabit. (Na tessék, még nyafogok is…)

És nézem Joe bácsit, ahogy a százmilliós (dollárban, most éppen 397 Forint a középárfolyam) ígéretek után elhagyja Betlehemet. Botorkál felfelé a Boeingre és közben arra gondolok, hol nem cseréltem még le az izzót LED-re, hogy de kéne egy jó napelem, hogy a társasház szigeteltetését tavaly mi a péniszért nem nyomtam le a 4 tulajdonostárs torkán. 

Vagy miért nem születtem legalább amerikainak. Akkor vénségemre még elnök is lehetnék. Mondjuk Danny Devito klónja... 

S elindulnék nagy szellemként

Rendet rakni a világba'.

Ahol baj van, Robin Hoodként

Lőnék én minden irányba,

Ahol meg jó, ott kiskabát

Lennék egy milliomos fián,

Vagy Télapó, hogyha lehet,

Télapó halott indián...

És aztán rájött, hogy van abban valami szép, amikor rakéták rajzolnak absztrakt formákat az égre. Arra gondolt, hogy Schiller hagyta megrohadni az almákat az íróasztalán. Egy kosárban tartotta őket és végignézte, hogyan komposztálódik a gyümölcs. Ez adott neki ihletet.

Ma, amikor mindenki számolni kezd, hirtelen az lesz a legfontosabb, hogy mennyiből fogunk élni, hogyan fogunk túlélni, kifizetni, megfizetni, akkor a legjobb válasz egy nagy, kaján vigyor lehet.

Akkor is lesz valahogy, akkor is, úgy is.

Mert van bennem kurucos dac, mert magyar vagyok, mert túlélő vagyok. Egymillió éve vagyok itt, és mindent is túléltem. És akkor is tudok énekelni, ha te falsnak hallod a dalom. Akkor is tudok szeretni, ha nem beszélsz velem, ha rámcsaptad az ajtót, és hátat fordítottál nekem. Akkor is képes vagyok hinni, ha már csak a múzeumban mutogatják a hívőket, papokat, templomokat.

Lesz holnap, lesz reggel, hajnal és az eső, meg a méteres hó után egyik nap, amikor már nem is reméled, felderül majd az ég.

Úgy tűnik nincs olyan nemzedék, akit nem tesznek próbára. Úgy tűnik mi lakunk Szodomában és Gomorrában, mi ácsoljuk Noé bárkáját, mi vagyunk azok, akik Babilonba visznek fogságba, akiket üldöz a fáraó, mi vagyunk azok, akiknek egy számár állkapcsa jut, hogy agyonüssük a ránk támadó filiszteusokat, és mi vagyunk Dávid, akinek le kell győznie veresbe öltözött, egykor sarlóval és kalapáccsal harcoló Góliátot. Mi vagyunk a választott nép, akkor is ha most úgy tűnik elaludt, hátat fordított nekünk az Isten!

„Keljetek fel és járjatok!” – most kell majd megmutatni mennyi az emberség bennetek, mekkora a szívetek!

Most kell majd embernek lenni kispajtások!

Hibát hibára halmozott. Sodródott. Mindig úgy állt a sorba, mintha rajongó lenne, de utálta a sorokat, a mosdatlan emberek szagát. Kegyosztónak, nagyvonalúnak született, lehetett volna belőle költő és hadvezér, de valahogy belül rettegett, félt, hogy beteljesedik a jóslat és neki kell majd döntést hozni, élet és halál urává válnia. Akkor érezte jól magát, ha tehetségtelen, elvetélt, jégesőben született senkik, niemandok, alkoholisták, kábítószeresek, hajléktalanok között lehetett. Ott megnyugodott, hogy mégsem úgy tékozolta el az életét, ahogy azok. Olyankor felsőbbrendűnek érezte magát és lassabban vert a szíve.

A fizetését egy nagy ládába rakta. Fillérekből élt, magához is fösvény volt és közben a papírbankók egy részét egy párnacihába gyűrte és azon aludt. Ő tudta a legjobban, hogy a pénznek igenis van szaga. A koszos bankókból kipárolgott a sok kézről-közről összeszedett mocsok bűze.

Csak csúnya nőknek udvarolt, csábította őket, de a testiségtől rettegett. Hogy valakit meg lehet csókolni, hogy a szája hozzáér az övéhez, hogy egy nedves nyelves puszit el kell viselnie, vagy feltárul egy vénülő hajléktalan nő, mosdatlan ölé és neki majd öklendeznie kellene, de nem illik. Nem illik a „hercegnőtől” hányni.

Akkor volt igazán önmaga, ha semmit sem csinálva, a lakása ajtaja kettőre zárva egy paplan alatt álmodhatott. És arról merengett, hogy nincs rajta kívül másik ember. Se férfi, de még nő se. Csak ő van, meg a végtelen világ. Meg azt, hogy van egy zsákja, amiben mindig akad konzerv, víz, némi csokoládé.

De az álmok helyett csak a valóság kopogott be nála. A rút valóság, hogy nem képes úrrá lenni az életén, hogy bánt, hogy bántják, hogy eljátssza az esélyeit, hogy nem marad más belőle, csak egy üres, álmok nélküli porhüvely. Nem marad a vágyaiból, reményeiből csak valami gondozatlan, régi, enyészetnek átadott temető. Nem marad más belőle, csak a bántás, a megbántottság, a csalódás, a megszáradt könnyek útja a lányok, nők orcáján. Pedig.

Az ország legnagyobb fa harangtornya, a Dél-Nyírség legjelentősebb településén, Nyírbátorban csodálható meg. Mokány, mégis impozáns, büszke torony ez, amely egy viharos korszakban született, és talán éppen ezért sikerrel dacolt a történelem viharaival. Na meg tegyük hozzá, majdnem mindig gondos kezek óvták, renoválták!

A sárkányok földjén

Aki járt már Bátorban, tudja, hogy a „sárkányok” földjére lépett. A legenda úgy szól, hogy a Báthori család egyik őse, a nemes-nemzetes Gutkeled família egyik bátor leszármazottja, legyőzte az Ecsedi-lápban emberhúst – főként szűz lányok édes húsát – is szívesen fogyasztó, rettenetes sárkányt.

De ne akarjunk ilyen messze utazni az időben. Ne akarjuk most a Báthoriak ecsedi és somlyói ágát feltérképezni. Ugorjunk vagy jó 400-500 évet előre és maradjunk annyiban, hogy a 17. század elején, már több mint két évszázada hirdette a Bátoriak gazdagságát és ízlését egy csodálatos későgótikus templom. Egy templom, ami az 1479-es Kenyérmezei-csata után nyeri végső formáját. És lesz világ egyik legpompásabb gótikus, de hálóboltozatával, bejárati ajtajával már reneszánsz temploma, a Báthori-várkastély szomszédságában. Az 1600-as évek elejére - ráadásul éppen az erdélyi fejedelmek liberális egyházpolitikájának köszönhetően -, már nem is a katolikusok, hanem a reformátusok tartottak benne istentiszteletet. Falait sietve fehérre mázolták, pápista díszeitől megfosztották, de gyönyörű ablakai, formája még azt a kort hirdette, amikor a kecses európai tornyok elkezdtek a mennyország irányába meredezni.

Torony nélkül mit ér a templom?

A bátori templomnak azonban nem épült csipkés tornya. Még tornyocskája sem. Csak külső jegyeiben hirdette a gótikát. Bejárata pedig az emberközpontú reneszánszt. Ám, hogy ne maradjon torony nélkül, arról a Bethlen Gábor unokaöccse gondoskodott. A 25 éves daliás hadfinak, ugyanis tragikus hirtelenséggel elhunyt hőnszeretett leánykája Krisztina és a család úgy döntött, hogy a bátori református templomban helyezik örök nyugalomra. Aztán a vészterhes kor úgy hozta, hogy két év múlva már az édesapa, a váradi kapitány, a fejedelemség "trón"várományosa sem volt az élők körében.

Krisztina nagyapja, István édesapja, akit történetesen szintén Istvánnak hívtak, hogy leányunokájának és fiának is tisztes emléket állíttasson dönthetett úgy, a bátori templom mellé, egy arra méltó harangtorony emeltessék.

A biogenetikai vizsgálatok eredménye óta tudjuk, hogy a Máramarossziget környéki, nagy erdőkből hozatott hatalmas, ősöreg tölgyeket és megkezdődött az építkezés. Erdély legjobb, legügyesebb kezű ácsai dolgoztak az ország mai napig legnagyobb fa harangtornyán. Az elkészült mű méretei lenyűgözőek. Alapterülete 10-szer 10 méteres, magassága pedig eléri a 32 métert. A torony talpgerendázata 16 osztású gerendarács. Az erre állított kilenc oszlop alkotja a torony törzsét, melyek 13 méter magasságban a galéria aljáig érnek. Az erősítéseket minden esetben szögletes fejű faszegekkel(!) végezték. A torony négyzet alaprajzú meredek sisakja nyolcszögletű csúcsban, kis kalapban végződik. Erre helyezték fel a toronygombot és a félholdat tartó fém rudat. A sisak négy sarkán fiatornyok állnak. A torony galériája konzolosan kiugró, alul díszesen faragott, fűrészelt mellvéd deszkázattal készült. A toronysisak, a törzs és a szoknyarész zsindelyborítású.

Csodaharang

Ám nem csupán ez a tölgyfából állított (emlék)torony különleges. Az ország 10 legerősebb harangjának egyike kapott helyet benne. Hívja az élőket, temeti a holtakat és megtöri a villámokat. Súlya elképesztő; 300 kilogrammot nyom! A harangon, - a négy égtáj irányában -, megtalálható a négy evangélista domborműve és egy felirat, mely szerint Bethlen Gábor testvére, és annak fia Péter öntették. Akkor meg is állhatunk egy pillanatra. Önthetett-e harangot Bethlen Gábor testvére, és az unokaöccse? Valóban ők álltak a forró, folyékony fém mellett és saját kezükkel készítették, öntötték ki? Természetesen nem. Csak akkoriban a megrendelő nevét ráírták a megrendelt portékára. Főként akkor, ha az az örökkévalóságnak készült. Ám az iratok megőrizték a valódi, nagy mesterségbeli tudással rendelkező harangöntő nevét is. Ő pedig nem más, mint egy sváb származású, vagy ahogy a felvidéken magukat hívták, egy cipszer mester volt, aki a Wierd nemzetségbeli György nevet viselte, és aki egészen pontosan az Úr 1640. évben készítette el Nyírbátorba szánt, öblös hangú, zengő harangot.   

Egy dolog biztos, hogy aki nem járt még Nyírbátorban, aki még nem hallotta ennek a harangnak a hangját, az talán nem is érti milyen világ lehetett itt a 17. század elején. Az talán nem érti, micsoda büszke népek laktak erre, hogy micsoda technikai tudás, milyen hit, elkötelezettség létezett ebben az országban. Akkor is, amikor éppen három részre szakították, amikor a császár és a szultán is beleharapott, amikor a belső ellentétetek is sújtották.

szubjektív

Nekem, bátoriként meg nő a nosztalgiagombóc a torkomban, amikor arra gondolok, hogy gyermeki életem fontos nyolc évét ennek a toronynak a tövében töltöttem, ennek a csodaerős harangnak a hangját hallgathattam, akarva-akaratlanul.  

Ott voltam, amikor Kolumbusz megérkezett. A tengerészek mocskosan és büdösen, imbolyogva léptek a mólóra. A genovai sem volt különb. Mégis hoztak magukkal valamit. Bele volt írva az arcukba. A titok. És ettől mások lettek. Az emberek összesúgtak mögöttük. Hogy biztosan aranyat találtak. Hogy a hajó gyomra tele van kincsekkel. Pedig az igazi kincs az volt, amit láttak, amit megéltek. És mindegy is hány hajóval indulsz el, talán az is, hogy hány darab hajóval érkezel. Csak az számít, amit a lelked ládikáiban magaddal hoztál. Még akkor is, ha csak a nyiladozó értelmed zsenge emlékei ezek.

Ott voltam, amikor befutott a vitorlásod a kikötőbe. Ott voltam, amikor fess fiatalemberek nagy csokrokkal álldogáltak, hátha megjelensz és ha másképp nem legalább lesajnáló mosollyal veszed tudomásul a rajongásukat. Sütött a nap és tudtam, hogy el kell jönnöd hozzám. Hogy a vitorlásról leszállva, majd a szálloda fürdőszobájában tökéletesíted a benned élő királynőt. Hogy kifinomult bizonytalanságod, majd vicceskedve, pici gőg-szarkazmussal fűszerezve palástolod. De bárki is legyen ott, mindenki megjegyzi majd, hogy ragyogsz, hogy amolyan mediterrán, korai virág illatú misztrálként söpörsz végig a társaságon és azzal hencegsz, hogy a hajód rakterében a legrosszabb lőre is jobb, mint itt a parti agyondicsért…

Ott voltam, akkor is, amikor elmentél. A ködös, hűvös reggel elvette, ami az övé. Köd elnyelt, hajóstul, borostól, szerelmestül. A köd már csak ilyen, eltakar, elveszi tőlünk a részleteket, de ugyanakkor fokozza is a kíváncsiságunkat. Csak éppen nem mindegy, hogy be, vagy kilépsz a ködből. Hogy a homályos távolság éppen elnyel, vagy megajándékoz veled valakit.

„Ködben hajózni lutri! – mondtad és lehunytad a szemed, hogy majd a szív kormányoz. Majd a szív lesz a kapitány. Az régi tengerész, megbízható. Erőlködve mosolyodtam el. Bíztam benne, hogy neked sem könnyű. De te erősen babonáztad a ködöt. És tudtam azzal bíztatod magad, hogy azok pedig már azért sem cseppek a szemed sarkában, csak fújni kezdett a bolond búcsúszél, attól könnyezel...

Milyen hangot ad ki a megszakadó szív?  Vagy, amikor törik? Szakítanak-e egymással az örök szerelmet esküdő őrangyalok?

És milyen hangja van a szerelemtől repülni képes, frissen nőtt szárnyaknak?

Elmosolyodik-e az isten, amikor azt hallja; igen!

Tudtad, hogy az összes igen a templomokban lakik? Az összes igen. És milyen hangnemben íródik a szerelem? Mit írnál a partitúra elejére? Piano? Forte?

Melyik nyelven a legszebb, ha azt hallod; szeretlek?

És amikor minden összetörik, amikor elhallgat benned a madár, akkor mennyi idő múlva érkezik a tavasz? Várhatók-e még fagyok? Nagy lesz, vagy apró a nyár? A fák alatt a szerelem, vagy az éhes farkas jár?

Az égig nyújtóznék, de még költőnek is apró vagyok. A csillagszedőnek szegődtem, de csak a mocskos dohányt töröm, hogy bódult pipázók jósoljanak nekem egy mesés holnapot.

Madárjósok néznek az égre, indiánok táncolnak a tűz körül és sámánok dobja falja a parazsat, de idelenn idegen minden arc, minden szív, idegen minden nyelven a nevem, mint anyját nem ismerő gyermek lesem az utat, melyen már látnom kéne, hogy a végén te mosolyogsz…

Aztán egyszer csak a semmiből vádlón megállsz mellettem. Te vagy az utolsó bíróm, te vagy az ítélet és az ajándék. Felrovod nekem minden bűnömet. Aztán megmosod a lelkem. Egy körömkefével, alaposan. Megölelsz és elbőgöd magad.

- Többet nem tudok – mondod szelíden.

- Nem is kell – szipogok, csak mert férfi vagyok és kettőnk közül az egyiknek illik tartania magát. A nőnek meg nem. 

Tudtad, hogy a nők könnyei leszivárognak a mélybe, ott a cseppek összeállnak és abból lesznek a gyémántok?  

Már nem emlékszem ki hozta a kazettát. Makkos Peti? Sipi? Fisli Gyula? Talán nem is számít. Rajongtunk Coppola Keresztapájáért és úgy voltunk vele, hogy akkor már szóljon a klasszikus Gyöngéden ölelj át. De ne magyarul. Szóljon, úgy ahogy Nino Rota elképzelte. Nagyzenekarral. Emlékszem egy késő, forró őszre, ahogy péntek délután, hazaindulás előtt, kinyitjuk a 112 jobb ajtaját és senki nem szól ránk. Igaz, a szint akkor már többnyire hazaköltözött a mindig kurta hétvégére. Csak néhányan maradtunk még. A még mindig fényes októberben, a négyes koli előtt zörögve hullottak a falevelek a földre, a nyitott ablakokon susogva járt a szél, megborzolta a jegyzeteket az íróasztalon és a zene beleköltözött a szívünkbe.

Akkor még nem tudtam, hogy a brucia la terra mit jelent, csak azt tudtam, hogy Korda nem éppen szöveghű fordítása is hozzá tud ehhez a dalhoz tenni.  

„Hószagú szél fújja hajunk, szerelmesen ketten vagyunk…”

És akkor még nem sejtettem, hogy ez a dal majd elkísér engem. Jön velem szerelmek, csalódások idején. Mint egy állandó háttérzene. Mint a szerelem háttérsugárzása, hogy aztán egyszer, egy tenger partján úgy csendüljön fel, ahogy még soha.

Vannak zenék, amelyekről első hallásra tudod, hogy nélkülük nem készülhet él életed filmje. Számomra Morricone, John Barry, Nino Rota, Bach és Bacalov ilyen.

Két éve amikor Maestro Morricone áttette a székhelyét a mennyei lemezkiadóba, akkor olvastam , - talán még Holló Böbe hívta fel rá a figyelmem -, hogy Ennio bácsi megígérte az édesanyja halálos ágyánál, hogy csak szép zenéket fog írni…

Csak szépeket… Akárcsak Nino Rota...

Nem érhet engem semmi rossz, ha átölelsz.

Nem kérek választ mástól, hogyha te felelsz.

Néha úgy érzem, hogy egyetlen feladatunk a világon, hogy megtanuljunk jól szeretni. Semmi más nem számít, csak, hogy képesek legyünk jobban szeretni egy lányt, mint magunkat. Képesek legyünk altruisták lenni, magunkat legalább egyel hátrébb sorolni. Hogy a sok önzés többes száma, erőszakos kivagyisága legyőzetve ott maradjon két vállra fektetve és amikor végeztünk, valami más szubsztancia keletkezzen belőlünk.

Milyen egyszerű leírni; jól szeretni! Csak éppen mindenkinek mást és mást jelent a jó. Fura dolog a szeretet, mert apró perverziók, pici sötét foltokból is épülhet. A szeretet nem feltétlenül hegyi patak, hanem sokszor játszmákból, küzdelmekből, haragból, könnyekből, összecsapásokból keltetett apró, védtelen, mégis ártatlan madárfióka…  

Talán a keresztény terminológia ezért is különböztet meg testi szerelmet, egy ember iránt érzett szerelmet és az emberek iránt érzett végtelen szerelmet…

Ám én onnan indultam, hogy szól a Keresztapa zenéje, a Bessenyei György Tanárképző Főiskola négyes kolijában. Az első szinten. Egy nyitott ajtó segítségével beölti az emeletet. Október van. Az a kellemes. Narancs fények játszanak a múló lombok között. Hosszú fények ezek. Nem tartanak sokáig. Apró pihék hullanak. Szárazság van. Lebegő porszemek azok. Lebegő porszemek, mint mi magunk. Úszunk a fény felé... A keringő kereng, mint a gondolataink... A világ kerek, ha te jobbra én balra, akkor is találkozni fogunk. Vagy mégsem. Annyi minden történhet. Elfeledheted az arcom, el amit súgtam neked. És mindaz ami volt, csak egy villanás egy apró, semmitmondó zárlat marad... 

És megszólal a Keresztapa trombitája. A dallam kereng a folyosón. És megpihen valahol félúton lélek és szív között. Gyerekek vagyunk. Ifjú felnőttek. Felelőtlenek, balgák, bolondok. De tudjuk, hogy ez a zene most tanít minket. Szeretni. Jól szeretni. Úgy, ahogy még soha!

A függőség kezdete

A szerelem 2006-ban, Rzeszowban kezdődött. A testvérváros önkormányzata meghívott minket egy puccos, helyi étterembe, ahol természetesen a lengyelek nagy kedvence, a keresztségben zurek névre hallgató leves is az étlapra került. A lengyel vendéglátók kapacitáltak bennünket, bátran kóstoljuk meg! Gazdag, savanykás, gőzölgő csoda érkezett az asztalokra. Mellé többféle, a levesben főtt, de külön tálalt, lengyel kolbász, sonka, húsos szalonna, és keménytojás egy kistányáron. A rozskovásztól, a zur-tól savankás lé, a mesésen kínált "levesbetét" jót tett a Zubrowkától és a lengyel sörtől megfáradt gyomroknak. Nem győztük dicsérni a lengyel gasztronómia addig számunkra ismeretlen csodáját.  

Egy szupermarketben vittem is haza „zacskós” változatban. Főztem itthon „valamit” belőle, de igazán csak akkor lettem boldog, amikor felfedeztem, hogy legközelebb Kassán a Med Malinában is kapható zurek, és természetesen a sokat látogatott Zakopanéban is gyakori vendég az éttermek étlapján.

Főpróba otthon   

2017-ben aztán épp egy téli kiruccanás során döntöttem el, hogy kerül, amibe kerül, veszek minőségi, üveges rozskovászt, bevásárolok a lengyel kolbászokból, a kielbasa-ból, aztán nekiállok a Bujtoson is megfőzni minden lengyel levesek hercegnőjét.

Így történt ez a hétvégén is. Legutóbb Zakopánéban mindent megvettem, ami egy tisztességes Zurekhez szükséges. Persze már tudtam, hogy magyarként csavarintok én ezen a polák recepten. Már csak azért is, hogy az újragondolás művészetét is gyakoroljam. 

Ahogy én gondolom

Így történt, hogy egy szép darab, nyírbátori, édesapám-féle, húsos szalonnát zsírjára sütöttem. A lebarnult disznóságot kiemeltem a pöttyögő zsírtavacskából, majd erre a forró zsiradékra ráborítottam, egy kis újhagymát, fokhagymát, majd  apró kockákra vágott petrezselyemgyökeret, sárgarépát, krumplit, egy zsenge zellert és hagytam, hogy a zöldségkockák éle megbarnuljon. Amikor idáig jutottam, akkor felöntöttem egy kis hidegvízzel és puhára főztem a zöldségeket. Elővettem a botturmixot és szép homogénre turmixoltam a zöldségeket. Na persze beledobtam a biztonság kedvéért egy erőleveskockát, mert ugye sose baj, ha az erő velünk van!

Amikor ezt a híg főzelékhez, vagy inkább krémhez hasonlító csodát megkóstoltam, elöntötte a szívem a földi lét boldogsága, hogy én bizony így jutok el a csillagokig, melyek között a zurek örök receptjét is az égre írták a szláv testvérek.

Vagy 2,5 liter vízzel felengedtem, hozzáöntöttem 3 decilitert a felrázott, folyékony rozskovászból és mintegy fél kiló kockázatot vállaló krumplikockával is gazdagítottam a főzetet. Aztán simán nekiálltam sörözni, mert a jóféle edény, a fedő, meg a kerámialap hőjében mindig meg lehet bízni. Amikor a krumpli puhulni kezdett beledobtam a levesbe a Lengyelországban vásárolt kolbászokat, de biztos, ami biztos, az apukám-féle, duduval töltött, magyaros, füstölt kolbászból is került bele egy kevéske, csak az ízé végett.

Ne kísértsd!

Ezen a ponton meg kell állni! Az eredeti recept ugyanis szigorúan paprikamentes, lengyel fehér kolbászt kultiválja, és az egész úgy kezdődik, ahogy nálunk a káposztás paszuly története, hogy egy nagy edényben tedd oda főni a fehér kolbászt, meg a húsos szalonnát, oszt mán’ jó úton haladsz Varsó felé!

De azon is meditáltam, hogy a nyírbátori akácon füstölt kolbász nem sok ételt tud elrontani, ha csak nem somlói galuskáról van szó…

Szóval jöttek a felkarikázott kolbászok, és került a forró lébe morzsolt majoránna. Így aztán puhára főztem a zseniális húsárut.

A kertben egy szép nagy kaspóban házi metélő petrezselymet is nevelgetek, leszaladtam egy csomóért, egy santuku késsel felaprítottam, a nyírbátori anyukám-féle házi tojást keményre főztem, azt is felkarikáztam. A kész levest krumplistól, kolbászostól egy tányérba szedtem és kikandikáló krumpliormok és kolbászszigetek tetejére halmoztam a tojást, meg a friss, apróra metélt, mennyei illatú petrezselymet.

Lengyel seregek a ház előtt!

Na ekkor érkezett meg az ismert Jagelló-ház teljes hadserege a Bujtosi tóhoz, és előkerült egy pajzs is, amire rossz magyarsággal ezt vésték; „a lentyel hadag úly élelmezésvezetőe”. Bár tetszetős volt a felkérés, a levesből a mennyiség végett csak a lengyel királyt tudtam megkínálni, aki ennyivel méltatta a munkám: „tego też nie wiemy lepiej!”, azaz ezt mi sem tudjuk jobban!

Ám az is meglehet, hogy egyáltalán nem jöttek meg a seregek, és igazából csak nem érdemes a gönci barackot lengyel sörrel kísérni...

Éljen az ezeréves lengyel-magyar levesbarátság is!

Süket. Néma. Szótalan. Hallgatag. Durcás. Az univerzum. Nincs, aki hegedüljön, nincs aki altatót énekeljen, aki verset mondjon, aki felolvasson. Jön a sivatag. Karcolva, sercegve, fogad között mulatva érkezik a homok. Oázis nélküli napok bitorolják a jelent. Nincs zene sem. A csönd ordít. Elmúlnak így a legszebb, legszentebb pillanatok. Már az Úr sem bírta kivárni. Ami marad, az a magányból szőtt modern szabású szürke öltöny. Tulajdonképpen még jól is áll. És várod, hogy valaki az életből kössön nyakkendőt hozzá.