Süket. Néma. Szótalan. Hallgatag. Durcás. Az univerzum. Nincs, aki hegedüljön, nincs aki altatót énekeljen, aki verset mondjon, aki felolvasson. Jön a sivatag. Karcolva, sercegve, fogad között mulatva érkezik a homok. Oázis nélküli napok bitorolják a jelent. Nincs zene sem. A csönd ordít. Elmúlnak így a legszebb, legszentebb pillanatok. Már az Úr sem bírta kivárni. Ami marad, az a magányból szőtt modern szabású szürke öltöny. Tulajdonképpen még jól is áll. És várod, hogy valaki az életből kössön nyakkendőt hozzá.