- Csak kóstold meg! – kérlelte az apja. Szegfűgombát pucolt, aprított, azzal varázsolta el rántottát. A gomba és a friss, házi tojás házassága, a szintén házi, ciccegő sertészsíron új dimenziót nyitott az ételnek. Vannak alapanyagok, amelyeket a Jóisten is arra teremtette, hogy elvarázsolják az ember ízlelőbimbóit. A vékony dongájú kiskrakpek, nagy barna őzikeszemmel, olyan 5-6 éves forma, vonakodott, ezeddig mindig kiköpte a gombát. Nem sikerült barátságot kötniük. Amúgy is, elélt volna vékonyra klopfolt rántott húson, meg rizibizin. Na jó, a töltött káposztát, meg a hurkát is megette, de a gombát azt juszt sem. Az édesanyja onnan sejtette, hogy nem lesz ez így örökké, hogy a bölcsődében a vajjal kikevert szardíniás kenyeret, meg a tört krumplival szelídített parajt is befalta. A villa most ott állt a levegőben. Reggeledett. Neki óvodába kellett mennie, apának, anyának meg a dolgozóba. A villa hegyén némi gomba, meg egy falat megsült sárgája fehérje véletlenszerű arányban kínálta magát. És akkor valami fura illatocska megremegtette az orrcimpáját. Valami semmi kis fuvallat. Lehet az umaminak illata is? És amikor az ajkaival akarva-akaratlanul egy picikét a szájába húzgált a villáról, egyszeriben kinyílt a világ; finomnak találta a gombát és rántottát! A szegfűgomba lágyan omlott szét a kisfiú szájában, és hozta a picit fűszeres, földes ízét, a tojással amúgy sem volt rossz barátságban, most a zsír arányait is jobban eltalálták és akkor elkerekedett az édesapja szeme, mert kért még. Egy falat apának, egy falat a kis huszárnak!

Na pontosan így lettem rabja a frissen szedett gombának. Nyírbátor felé a Rossznyároson többféle kalapos bújt ki a földből esők után. Őzláb, szegfű, laska, ritkábban rókagomba, meg a boszorkánykört alkotó szürke tölcsérgomba, ami gyerekként megbabonázott.

Egyszer egy ősszel, a cigándi marhalegelőn, közel a Tiszához szedtünk vagy három kosár gyönyörű csiperkét. Apám, aki ott született, mondogatta, hogy már gyerekkorában is híres volt a legelő a gombáról. A csiperke franciául "sampinyon", ami nemes egyszerűséggel gombát jelent. Azaz Platón bácsi azt mondaná a franciák gomba ideáját, a tökéletes gombát, maga a csiperke testesíti meg. Jó is az, szinte bárhogyan, bármiben. Levesben, töltelékben, kirántva. Kár, hogy a természetben már csak ritkán találjuk meg. A cigándi sampipi valószínüleg azért szeretette a marhalegelőt, mert tápanyagban, értsd marhalepényben gazdag volt és az okos eleink a kalapját elvitték, de a bocskorát otthagyták, hogy legyen a finomságból jövőre is. Ez kérem maga volt a fenntartható fejlődés!

Erdélyben meg olyan „vargánya mezőt” láttam egyszer, hogy azt hittem a mesék birodalmában járok. Tinóru az! -  tenné hozzá apám, ami jobb helyeken, évjáratokban felénk is elő-előfordult, mármint például a barna tinóru, ami ha jól tudom, a nemes-nemzetes vargánya unokatestvére. Erdélyben ezt a klasszikus, jó ízű gombát hiribának is becézik. A németek meg Steinpilznek, azaz „kőgombának” hívják, mivel a kifejlett példány valóban úgy néz ki, mint két kavicsot egymásra raknánk, vagy kőből lenne.

Hogy a jóféle, ízletesen elkészített gombának nemcsak nálunk, hanem szerte Európában nagy a tisztelte, azt az osztrák-német határon fekvő Schärding városában is megéltem. Ott az Inn partján egy aprócska, de egy remek étteremben nagy táblákon hirdették, hogy frische Eierschwammerl-Suppe, azaz friss rókagombából készült leves kapható és jöttek is az ínyesmesterek, hogy nagy bólogatások közepette falatozzanak, és némi „rettenetes” zöld veltelini korttyal kísérjék a sűrűre készített forró krémlevest.    

Bátorliget környékén (pontos helyszínt el nem árulhatok), nagy esők után ilyenkor a világ egyik legkecsesebb gombája kezd el növekedni; a gombák királynője, a nagy őzláb. A friss „dobverője” tölteni való. Édesanyám a töltött tyúkhoz, húsvéti dagadóhoz, vagy éppen húsleveshez is alkalmas sárga, tojásos töltelékkel tömi meg, aztán sütőben megsüti, de ha fűszeres darált hússal dolgozunk, akkor is cuppogva fogjuk elfogyasztani! A kifejlett rovaroktól mentes nagy kalappal rendelkező őzlábat meg rántani érdemes. Ma reggel frissen, melegen hozott egy adagot édesapám, édesanyám konyhájából. Tessék elképzelni, friss őzláb rántva, sőt még egy kis szezámmagot is kapott a házi jércetojás és házi morzsa házasságából létrejött csodapanír! Na most nyeljünk bátran egyet!   

Bár azt mondják, hogy az emberiség vesztét nem is a vírusok, hanem a gombák is okozhatják, miközben én a rántott őzlábot falatoztam, úgy éreztem az ehető gombák nagy áldásnak számítanak az emberiségnek. Ha pedig a penicillinre gondolok, akkor pedig az is eszembe jut, hogy jól kifundálta a Jóisten, hogy fűben-fában, gombában is orvosság lehet. És akkor még nem is beszéltünk a kékpenészes sajtokról, vagy éppen a nemespenészről, ami nélkül nincs aszúbor, meg Pick szalámi.

Egyetek gombát, nem bánjátok meg! És itt egy cikk kezdőknek és haladóknak!

1881-ben, abban az esztendőben, amikor Dosztojevszkij és Muszorgszkij elhunyt, abban az esztendőben amikor Stefan Zweig, Bartók Béla és Pablo Picasso először sírt fel, a születés traumája után, egy szántóföldön egy parasztember ekéje egy olyan ókori oszlopba ütközött, amely akkor már másfél évezrede a földben pihent. Paiazza Armerina sem akkor, sem manapság nem volt jelentős település, a határa akkoriban is inkább kies volt, mint csoda, ám ezzel a szántással sikerült átírni a település történelmét.

A történészek tudták, hogy egykor a földek helyén csinos kis város állott, melyet Casale-nak neveztek.

Azt is tudták, ahogyan sok szegény, de néhány dúsgazdag ember is élt benne. Az egyik ilyen gazdag arisztokratának, vagy újgazdagnak, tudja a jó ég, egy „aprócska”, 3500 négyzetméteres villára is futotta.

Ezt azonban már az 1881 és 1950 között tartó régészeti munka óta tudjuk. A hozzáértők ugyanis roppant lassan, de leporolták a villa maradványait és felszínre hozták az antik pompa egyik legszebb képviselőjét.

Villa ide vagy oda, ha nem is a falak, hanem a padlókat díszítő, összesen 120 millió darabból álló mozaikdíszítés egy olyan korról beszél, ami imádta a szépet, a pompát, amiben mindennapos volt a vadászat, amikor elefántokat szállítottak hajókon, amikor a nők már bikiniben sportoltak.  

Egy olyan korról regélnek a mozaikok, melyet nagy sóhajtozások közepette érdemes felidézni. Krisztus után járunk jó három, négyszáz évvel, akkor amikor már a barbárok ostromolják a Nyugatrómai Birodalmat. Germán eredetű népek, akik ekkor még csak ismerkedtek Krisztussal, akiknek a kereszt csak egy földbe szúrt kardot jelképezett, akik mit sem tudtak a letűnt istenekről, meg arról, hogy Odüsszeusznak le kellett itatnia Polüphémoszt, és forró lándzsával meg kellett vakítania a küklopszt, hogy el tudjon menekülni barátaival a dühös, emberevő óriás barlangjából.

Tudom bolond vagyok. Sóhajtozom, hogy micsoda igény volt a szépre, mennyi pénz állt rendelkezésre, hogy a hétköznapokból képzőművészet legyen, hogy a villa termei, folyosói az ókori emberek lába alatt is „élni” kezdjenek. De azt is tudom, hogy a kultúra 1500 évig, a földbe temetve is megmaradt! Hány paraszt vetett, aratott a remekművek felett, hogy aztán, egyszer csak odáig jussunk, hogy a földből kifordított csoda még a Világörökség listájára is felkerüljön.

Állítólag Hérodotosznak azt mondták az egyiptomiak, hogy „ti gyermek görögok, semmit sem tudtok a múltról, a történelemről…”. Hérodotosznak mondták. Tetszenek tudni, a történetírás atyjának…

Most pedig nézzétek meg ezeket a másfél évezrednél is régebbi mozaikokat és merengjetek. Merengjetek kisstílű háborúkon, nagyhatalmi játszmákon, enyves kezű politikusokon, higgyétek, hogy ti vagytok a legokosabbak, legnagyszerűbbek, engedjétek, hogy a nagyhatalmi játszmák miatt ne legyenek majd nyitva a múzeumok, könyvtárak, színházak. Ne adj Isten - fiskális okok miatt-, ne legyen bennük fűtés, ne legyen bennük egy árva teremtett lélek sem. Nem volt elég a járvány, most majd jönnek a mindent is letaglózó energiaárak, az elszabadult hajóágyúként vaktában lövöldöző, de mindenkit is érintő infláció. Tudom, jön a hét szűk esztendő. Eddig volt valahogy, most majd sokkal nehezebben lesz valahogy. De mégis hiszem, hogy kultúra nélkül nincs élet. Illetve van, de milyen már az...

És pontosan tudom, kell majd kórházra, szociális intézményekre, iskolákra... Lesz prioritás, fontossági sorrend, meg fűnyíróelv... 

Tasnádi Csaba, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház egykori direktora jut eszembe, aki azt mondta;

„színház nélkül lehet élni, csak nem érdemes…”.

Csak legalább látnánk az alagút végét, hogy tudjam, néhány hónapig kell kitartani, aztán jó, jobb, legjobb lesz minden…  

Egy féri vesz egy réges-régi könyvet, majd beszáll az autójába. Gázt ad, elindul. Keresztülhajt egy erdőn, majd Rómán is. Mindenütt csodálkozó, elismerő, meghökkenő arcok veszik körül. Majd azt látjuk, hogy egy ugyanolyan, de valamivel világosabb Ferrari Roma hajt mellette. Amikor már túl vagyunk a csellista lányon és a szerelmeseken is, akkor megérkeznek. Rálátunk a Vatikánra meg az Angyalvárra. Előttük, előttünk az "örök város". A férfi odaadja az ajándékot a nőnek. A könyv címe: La dolce vita. A férfi átöleli a nőt, majd egy töltőtollal kiegészíti a címet; La nouva dolce vita. Az új édes élet. 

A reklám csodás. Három percig elfelejted, hogy 2035-ben véget szeretnének vetni a belső égésű motorokkal gyártott autók értékesítésének, nem jut eszedbe az sem, hogy olasz rendszámmal nem tudnál 480-as benzint tankolni a Ferraridba... 

Csak az jut eszedbe, hogy hiába nem tűzpirosak ezek a gépek, mégis lenyűgözőek. És a formatervezésen, az aerodinamika előtt is fejet hajtó vonalvezetésen túl, mindaz eszedbe jut, amit Róma jelent neked, Európának, a világnak...  Ez a két vas mélytenger(?), meg garfitszürke(?), akár a régi római paloták, ezek a vasak eszedbe juttatják a legszebb matchboxaidat és azt, hogy egy Ferrari még annak a nőnek is sokat mond, aki nem tud megkülönböztetni egy Golfot egy Astrától. 

Nemrég néztem újra Fellini Édes életét. Nemrég csodálkoztam rá a filmre. És bámultam végig az ezerszer, untig ismételt jelenetet, amikor az életunt, vakvágányra jutott újságíró a nők között vergődve, a svéd színésznővel bemászik a Trevi kútba, létrehozva a filmművészet egyik legikonikusabb jelenetét. 

Ezt a jelenetet egyébként 1959-ben, március idusa után egy nappal kezdték forgatni. Egy hétig minden este dolgoztak rajta. Még hideg volt. Anita Ekberg fázott. Marcello Mastroianni is. Annak ellenére, hogy ő az öltöny alatt vízhatlan búvárruhát viselt. A legenda úgy tartja, hogy egy üveg vodka segített rajtuk. Amitől jól be is csiccsentettek. 

La dolce vita. Az megvan, amikor Tímár Péter filmjében a Csinibaba egyik jelenetében a pesti moziban megrohanják a fiatalok a mozivásznat, amikor a bögyös szőke megjelenik. Sylvia a kútban. Mondom ikonikus. 

A bomlás, a züllés filmje volt, a nagy társadalmi változásoké. Most pedig itt az új Ferrari, ami továbbra is a hedonizmust, az elitizmust, a gazdagságot, az elérhetetlent jelenti a tömegek számára. Mint Róma maga. Róma, mindig a sóvárgás, az álmodozás, a meg nem élt élet jelképe. 

A reklám pedig ordítja, a boldogság együtt jár ezzel a kocsival, az új édes élet itt kezdődik. Akinek ilyenre telik, az végigszáguldozhat Rómán, az ki tudja fizetni a sokszorosára emelkedett rezsit és átírhatja az édes életet is. Ahogy neki tetszik.

Nem baj, ha most mosolyogva irigykedem? 

Maradjunk annyiban, amikor látod, hogy egy gyereknek örömkönnyek folynak a szeméből, mert kap egy iskolatáskát, egy kis édességet, egy tolltartót és egy tisztasági csomagot, és valóban úgy örül, mint egy gyerek, akkor bizony menetrendszerűen érkezik a gombóc.

A negyedikes, szőke, széparcú Erzsébet tapsolt, ölelgette a táskáját és alig tudott megszólalni. Nézett az anyukájára nagy mosolygó szemekkel, aki vele örült. Az anyuka persze egy picit higgadtabb volt. Amikor kérdeztem, elmondta, Erzsébetnek van egy bátyja, aki felvettek egyetemre. Mivel a férjét két éve elvesztette, most a két gyereket egyedül neveli. A fiú egyelőre nem kapott kollégiumot, albérlet után néznek. Az meg drága. Így most még írószert sem mertek venni. Mert ki tudja mennyibe fáj majd a lakhatás... Tavaly 70 ezer forintot költött a két gyerekre a szeptemberi becsengetés előtt. Most sokkal több kellene.

Talán ezt érezte Erzsébet, amikor átölelte az új táskáját...

45 gyerek kapott ajándékot a Katolikus Karitásztól. Dolhai Attila, színművész, a Legyen öröm az iskolakezdés akció "arca" egyenként segítette fel a táskát a gyerekekre. Volt közöttük Ukrajnából menekült és fogyatékkal élő is.

Nekem meg, jött a gombóc az örömtől. És azt kívántam, bárcsak minden rászoruló gyereknek vihetnénk táskát! Bárcsak!

Az akció szeptember 15-ig tart. Ha felhívod az 1356-os technikai számot, még segíthetsz egy nagy álom megvalósításában!

- Mösziő Beszon! Emlékszik még arra, amikor tudott filmet készíteni? 

- Meg akar sérteni?

- Ó, dehogy! Csak én is emlékszem még, amikor tudtam merülni. Nem féltem a mélységtől. 

- Ha merné úgy feltenni a kérdést, hogy meddig vagyunk ártatlanok, akkor szívesebben válaszolnék!

- Mösziő Beszon! Meddig maradunk ártatlanok?

- Bár ez nem ugyanaz a kérdés, de válaszolok. Addig maradunk ártatlanok, amíg tudunk vágyni az ártatlanság után.

 Amikor megláttam, hogyan döntötte meg Arnaud Jerald a szabadtüdős merülés világcsúcsát egyből Besson jutott eszembe. Meg Jacques Mayol és a delfinek. Jó, egy kicsit Jean Reno is és Rosanna Arquette franciás szépsége. És a belső lázadásom, hogy amikor az ember egy ilyen nőre lel, aki ennyire ragaszkodna hozzá, akkor mitől kezd mégis a mélység felé menekülni a főhős. 

A filmben lenyűgözően ábrázolják, ahogy a főhős szobája szinte tengeri akváriummá változik, és elmerül benne. Vonzza, magába szívja a Nagy Kékség. A minap épp a miniszterelnök mondta, hogy a magyar már csak olyan, ha egyik évben nem látja a tengert, akkor előtör belőle a szomorúság, az alföldi depresszió; csak az aszály, meg a száraz borok, pezsgők maradnak. 

És az a  fura, hiába korosodom, rohannak el az évek, jön tavaszra nyár, és őszre tél, épp egy cseppnyi ártatlanság hiányzik. Egy befőttes üvegnyi tenger.   

Te! Azon gondolkodom, hogy elmegyek a tengerhez egy ötliteres befőttes üveggel, megmerítem aztán hazahozom. Egy zárható zacskóban hozok haza szelet, egy napszítta sötét kavicsban napfényt. Hozok haza homokot a lábujjaim körme alatt. Kirakok egy diktafont és felveszem az éjjeli tengert. 

És akkor, mint sok sok éve Korfun a kékség magányában, majd Nerudával együtt szavalom; 

Here
Surrounding the island
There’s sea.
But what sea?
It’s always overflowing.
Says yes,
Then no,
Then no again,
And no,
Says yes
In blue
In sea spray
Raging,
Says no
And no again.
It can’t be still.
It stammers
My name is sea.

Szóval ez az Arnaud Jerald megdöntötte a szabadtüdős merülés világcsúcsát. 120 méter mélyre merült. A mellékelt videóban megnézheted, hogyan csinálta, hogyan volt képes 120 métert merülni, majd a felszínre úszni. Egyszer, egy komolyabb merülésnél, egy szép kagylót hoztam fel a felszínre, minden méternél mást gondoltam a világról. Aztán a műtött fülem, egyszer csak akkorát kattant, hogy belém hasított a félsz, ismét elszállt a dobhártyám, de semmi baj sem történt, csupán a kagyló lett az enyém. 

Néha mélyre kell merülni, hogy újra értékeljük a levegőt, a felszínt, az otthont. Néha mélyre kell menni, hogy kapkodva a levegőt, a világ helyre pakoljon bennünket. Néha mélyre kell merülnünk, hogy a korlátaink kólintsanak fejbe, semmi sem tart örökké és addig kell szeretni, amíg lehet. De addig nagyon, bolondulva, őrülten, ártatlanul, mint aki először szerelemes, és ahogy nőt csak szeretni lehet... 

Milyen röviden le lehet írni; rossz ember vagyok. Apám úgy fogalmazott, fiam te egy botlatókő vagy. Megbotlasz bennem és megtanulod, hogy legközelebb magasabbra emeled a lábad. Megbotlasz bennem, elesel és talán akkor meglátsz engem. A talpak nyomát, a csiszoltságom, hogy ott fekszem ezer és ezer éve és hagyom, hogy megtörténjen a botlás. Hát most egy mondatba foglalom; rossz ember vagyok, mert tudom, meg fogsz botlani bennem. De tudod, van értelme az életnek botlások nélkül?

Az összes nagy élményem a fájdalomból indul el a boldogság felé. Azt mondtam neked, a boldogság illúzió. Aztán belenézek a fekete kávéba, ahogy összekeveredik a hófehér tejszínnel, meg a barna cukorral és tudom a legsötétebb dolgokból is ki lehet hozni valami igazén finomat.

A rosszemberség komoly, felelősségteljes mesterség. Talán még büszke is vagyok. Romantikus rosszember. Álmodozó. És fogcsikorgatva néha sok-sok tüskével gyúrom a rosszat.

Szeretem a fafaragókat. Nagy darab dücskőkből készítenek szobrot. A fában benne lakik a szobor. Csak meg kell látni benne, ahogy a márványban is ott él Dávid, Niké, meg a fiát sirató Mária. Benne laknak, ahogy a rosszemberben az Isten, a legmocskosabb arcban a szenvedő Krisztus.

Messze mentem. Pedig tudod, nem vagyok ájtatos. Csak éppen nem vagyok jó. Alanyi költő, énközpontú, önző, botlatókő vagyok. Átléphetsz rajtam, vagy rám csodálkozhatsz. Rajtad múlik.

Írni dühből meg szerelemből. Írni, barázdákat húzni, melyekből majd gondolatok keletkeznek és összeér múlt, jelen, jövő. A horizontig meg vissza. Mint a reggeli futás. Nemcsak az ébrenlét remegő oldalára hoz, int is, ennyit bírsz, ez vagy te a testbe, csontokba, ínakba zárt, törvényszerűségekkel működő világ. És ebből a természettudományosan jól körbe határolható világból, csak a gondolat képes kiemelni. Képzeld el, ahogy egy szép nővel beszélgetsz és ő nem tudja, hogy te miközben hallgatod arra gondolsz, hogy az a pici tanga, az a semmi kis anyag, most finoman körbe öleli a csípőjét, rásimul a szeméremdombjára és képes arra, hogy némi kis nedvességet is magába szippantson a csikló mágikus világából. A nő persze beszél, a férfi pedig elgondolkodik, a nő finoman ívelt ajkáról, a pushuppal feszített melleiről és az apró titoknokról, a tangáról.

A gondolatjáték, mese, kísérlet. Ám az írás egyben lánc is. Vagy csak pauza. Kimerevítem vele a világom, keresztmetszetet készítek az agy állományairól és ha közelebb hajolsz láthatod, ahogy két idegsejt között, az az apró villanás, az a szikra, na pontosan annyi adta tovább ezt gondolatot.

Az isteni szikra. Mely annyi féle lehet. Őriz. Egy nagymama kézfejét, hangját, aggódását. Egy anyai ölelést. Egy tüszős mandulagyulladásra kapott, fájdalmas injekciót, vagy egy verssort; „befonnak egyszer téged is valami pompás koszorúba”, egy nevetést az édesapáddal, egy táncot, egy csókot, egy-egy kéz a kézben elkövetett ugrást a kék tenger habjaiba.

Emlékét megőrizzük... Meg. Nincs ennél hidegebb és hűvösebb mondat, nincs ennél őszintébb vallomás arról, hogy mennyire képtelen is vagyunk belelátni az emberbe. Mert a gondolat maga a szabadság.
Nézz rám! Most király vagyok, költő, hadvezér. Most a Jóisten barátja, sőt… De nem írom le, mert ha kimondom, majd megítélsz; blaszfémia, pedig meglehet, hogy maga a gondolat az isten, a teremtés végtelensége, ahol nincs gravitáció, ahol létezik gyorsabb a fénynél, ahol egyszerre vagyok férfi és nő, gyerek és aggastyán, ahol az ébresztőóra csak kellék és az igaz szerelem soha, de soha nem ér véget, ahol a szeretkezés évekig tart, az orgazmus pedig örökké.

A gondolat maga az Isten. És aztán megtorpanunk. Mert a gondolatba belefér a rombolás, a pusztítás, a gyilkolás, háború, erőszak, halálsikoly, és maga a halál is. Állunk a gondolati szakadék szélén, ha most megszédülünk, akkor nem a felfelé, hanem a lefelé ránt majd magához, akkor a sötétség felé indulunk el, ott ahol osztanak nullával, ott ahonnan nem csupán a fény nem jut ki, de az isteni szikra is elalszik.

De most még tapsikoló jázminok között, örök indulókat játszó petúniák katonazenekarával indulok el feléd. Tiszta, patyolat gondolatokkal. Tavasz, nyár illatú gondolatokkal. Tudom, hogy a kakukk kilökdösi az énekesmadár tojásait, ám a nyár derekán éppúgy megnyugtat a hangja, mint a sárgarigóé májusban.

Te én annyiszor adtam már fel gondolatban. Annyiszor. Kérleltem én az Istent, hogy ha lehet, akkor ne kelljen már holnap is harcolni, küzdeni, eljátszani, hogy szép vagyok, okos, meg fitt. Aztán amikor rádborul a legsúlyosabb este és csak a gondolat reménye súgja, hogy van még esély a hajnalra, na az az igazi fekvenyomás. Eltolni magadtól az arcod lenyomatát őrző szomorúságot és hagyni, hogy a szíved újra, kiegyensúlyozottan, nyugodtan kalapáljon. Vagy még azt se, csak ránduljon egyet, és érkezzen meg az agyvérszegénység furcsa, színpadias világa, az álom, ahol még a gondolat is súlytalanságba kerül. Lebegni kezd a világ és a bűbáj kezd tablókat festeni egy sohasem volt országról.

Sajtból van a Hold és éhes egerek indulnak meg, hogy hátha ma éjjel, talán jóllakhatnak.

Egerek és emberek. Mind, válogatás nélkül…

"Ha uralkodsz, megismered a hatalmat. Ez vakmerő felelőtlenséghez vezethet, fájdalmas túlzásokhoz, továbbá a legszörnyűbb pusztuláshoz - az elvadult élvhajhászáshoz."

"Az ember minden szabadsága elvész, amint felnéz valamilyen abszolút uralkodóra."

"Az óvatosság a középszerűséghez vezető út. Sok ember azt hiszi, hogy a sodrodó, szenvedélytelen középszerűség a legtöbb, amit elérhet."

(Herbert: A Dűne istencsászára)

Két dudás nem fér meg egy csárdában. De ha nincs verseny, akkor mindkettő unatkozni fog. A sajátjában. Mert nem a közönség, nem is a bál, de még csak nem is az este, hanem a küzdelem az ember.

Aki olvasta a Dűne sorozatot tudja, hogy Herbert mindet is tudott a hatalom természetéről. De hatalom-e felül lenni az ágyban? Hatalom-e nők felett ítélkezni, őket megalázni? Persze, hogy nem. De nem is erről kellene beszélni, hanem arról, hogy nem lehet csak azért szeretni valakit, mert erős, mert hatalmas, mert akkor együtt majd dübörgünk, mint az egér az elefánt hátán. Hatalom-e visszaélni a hatalommal? Hatalom-e magamat fényezni, öntömjénezni, talpnyalókkal körülvenni?

Hát lakik-e bennünk még Dávid király? Akinek mit számít az óriás, a Góliát? Hát hol vannak valódi pesti srácok, akik egy szál, rossz dobtárssal nekimentek a rosszarcú, keleti csősznek?

Mitől lettünk ilyen kimértek, ennyire papák, ennyire „reálpisták”?

Csíkos, elől sáfrányos pizsamákban békéről álmodozunk az egérlyukban. Hát azt hisszük, hát tényleg elhisszük, hogy dicstelenül szerzett aranyak fénye majd ránk is ragyog? Hát ilyenek lennénk?

Vagy belátjuk, hogy ennyire vagyunk csak képesek, már nem akarunk semmiért rajongani, semmiért meghalni, csak élni akarunk, töppedten, mint az őszi szőlőszem, csak mi nem akarjunk, hogy bor legyen belőlünk, mi nem akarunk már ott lenni, ahol a bor pezsegve forr, mert mi élni akarunk. Töppedten. A tőkén.

Hát miféle élet lesz, ahol kullogva, gyászruhába, fülünkbe ólmot öntve, nyelvünket szétharapdálva, némán számláljuk a hamut szitáló nappalokat? 

Valóban itt tartunk? Hát ide akarunk eljutni, vagy a Dűnén is túlra, ahol még rakunk egy nagy tüzet és meghívjuk azokat, akik fáznak, vagy csak szalonnáznának?

Mert tudom, hogy nem elég fehér galambot fröccsenteni, mentőautót, szívkatétert lelkesen gyártani, nem elég mézeskalács huszárt árulni, nem elég hirdetni, hogy nálunk van pálmaág és mi építjük Noé bárkáját!

Nem elég Bibliát nyomtatni, forgatni is kell, nem elég templomot renoválni, oda vasárnap járni kell, nem elég Istennel feküdni, vele kelni is kell, „ződhajnalban”, jégesőben, vele menni is kell kiszáradt folyók völgyében! Menni, hinni, remélni.

Nem elég hazudni és lesajnálni, a népet oktatni, felemelni kell! A piszkost, a mocskost, az idegent, a másat!

(szarkazmus) És be kár, hogy nem születtem királynak, császárnak. Nérónak, aki látni akarta, ahogy a lángok falják és színezik Rómát. Be kár, hogy nem születtem parancsra kelő, fekvő, élő katonának, vagy kötöttpályás mozdonyvezetőnek! Kár, hogy nem születtem bolondnak, bénának, értelmi fogyatékosnak, hogy ne tudjam, merre lenne előre!

S aztán kiállok az erkélyre. Bele a nyári éjszakba, denevérek repdesnek köröttem, mint megveszekedett repülőgéppilóták és tudom, nem az egérlyukban leélt, dohos élet, hanem bátraké  a kék ég, hisz abból az egérből lett csak szabad "bőregér", amelyik szárnyakkal mert álmodni.