Reggelre én már messze futok és bomlottan sírok valahol – írja Ady, miközben elhagyja átkozva imádott Párizsát. Azt mondják, volt úgy, hogy napokig ki sem jött a szállodaszobából. Elvitt magával egy darabot Magyarországból és a Hotel de l'Europe 36-os szobájában, rendre azt építette fel. Ady ott is, az álmodások szent városában is a partiumi fiú maradt.
Az éjfélt elütötte az óra. Még pötyögök. Kérem a Jóisten, ha lenne egy kis ideje üljön ide mellém. Bontok bort. Nem kell hogy hozzám szóljon, csak legyen itt, míg a gondolatból betű lesz a villogó képernyőn és én végre megadom magam az édes álmok világának.
Este lefeküdni nem tudok, reggel meg megébredni.
Igazából azt sem tudom mihez értek. Pedig látom magam előtt, ahogy nekidurálom magam, Nyírbátorban felszállok a Nyíregyházára tartó Zsuzsi vonatra és hiszem, vallom, belőlem csak költő és hadvezér lehet. És valóban úgy szállok le, mint egy kis herceg, vagy legalább mint egy dzsentri, lábammal előkelőn érintve a nyolcas busz küszöbét. Pedigrém, renomém, akkor még rendben, simán csak költő és hadvezér. Ennyi. Nem más.
Hogy aztán szépen törjenek be, mint egy pajkos kis hucul lovat, hogy a kultúra kantárán vezessenek.
Sok idő telik el, míg rádöbbensz, hogy nem kell az égre mászni a csillagokért. De ha gyertyát gyújtasz, őrizni kell a lángot. És ki a szerelemmel kacérkodik, cicázik az nagyon megüti a bokáját.
Nem lettem okosabb, szebb, gazdagabb. A szavakkal is éppoly hadilábon állok, mint szűz-nyűvő diák koromban.
Ám minden este elindulok Betlehembe. El én. Ám a következő kocsmáig jutok csak, ahol nagy bátran mesélem ugyanannak az útnak az első néhány száz méterét.
Elindulnék ma is Betlehembe. Csak mondd; te is ott leszel!
Apám ébreszt. Régóta. Néha úgy érzem olyan régen, hogy azt már meg sem érdemlem.
- Hogy vagy fiatal? – kérdezi frissen, üdén, még a hangja is beretvált, arcvízes, jószagú, én meg álmos vagyok, kívánnám hogy megforduló szemem még kacsintva nézzen szét, ködében csalfán csillogó eszemnek, és a mindennapos agy-vérszegénység még boruljon rám egy kicsikét…
Az édes álmon úrrá léve, a renyhe izmoknak azonnal parancsolnék, hogy a hang a reggelhez és édesapámhoz illően, szinte pattogjon, szépen artikulálva szóljon a telefonba;
- Jól! - de érzi ám atyám, hogy füllentek és álomízű a szó, keveset is beszélek. Legyint békén hagy;
- Nem lesz belőled semmi! - teszi hozzá nevetve.
Nagy játék ez. Mindig is az volt. Édesapám korán ébred, korán kel, és tudni akarja, hogy egyetlen ivadéka örül-e már a reggelnek. Aztán eszembe jut, hol lennék apám nélkül. Ki lennék? Tudnék-e Solohovról, Ajtmatovról, Garcia Marquezről? Tudnám-e hogyan kell jó kolbászt tölteni, gép nélkül betont keverni, tudnám-e milyen, amikor a rántotta Arany-ballada ízű, mert míg falatozom iskola előtt, apa felolvas nekem? Tudnám-e milyen Erdély, Szlovákia, Lengyelország? Tudnám-e milyen hajnalban a Schönbrunni-kastély, érteném-e ha vendég jön hozzánk, akkor szélésre kell tárni a spájz ajtaját és roskadásig kell teríteni az asztalt? Sejteném-e milyen egy saját hétvégi házban ébredni a dombrádi Tisza-parton? Tudnám-e mit jelent magyarnak lenni, magyarként élni, létezni határon innen és túl? Tudnék-e könnyezni egy Ady, József Attila, vagy Radnóti versen?
Mesélhetnék csodálatos, ma már hihetetlennek tűnő végtelen utazásokról, hogyan bírja egy narancssárga Kispolák a Magas-Tátra hegyei között, hogyan aludtunk kocsiban, a Wawel tövében, miközben a lengyel szél épp fel akarta borítani a motorbicikli nagyságú szívvel rendelkező cseppautót. Vagy, hogyan indultunk el 1988. júniusában Nyugat-Németországba Nyírbátorból. Át a kurta autópályás országon, rossz szagú ÁFOR kutakon tankolva, de csodálkozva Bécsen, a melki apátságon, várakon, kastélyokon, a távolból bámulni a távoli Walhallát, Regensburg mellett, számtalanszor átkocsikázni a kék Duna felett, majd 1600 kilométer és 26 óra után megérkezni Észak-Rajna-Vesztfália egyik nagyvárosába, Dortmundba. Csak mert látni akarja, milyen jól megy az unokahúga dolga.
Apám hős, apám ezermester, filozófus, hentes, agrárzseni, építész, irodalmár. Apám kazánt tervez, kivitelez, Tisza-parti házat épít, és amikor esténként félálomban hallgatózom, hallom hogy az ebédlőasztalnál a Jóisten jön hozzá hogy átbeszélje a teremtés garanciális problémáit…
Apám, anyai nagyapám ellentetje. Ott a másik idol. Az elveszett színész, a nagy természetű apagyi verzióban kiadott Bessenyei Ferenc, az apagyi Simándy, a borral barát kántor, a nyakas református, mégis a konzervatív, vidéki Magyarország élő szobra, hirtelen haragú, a kaszát mindig a szilvafán tartó, a sezlony végénél kisbaltát őrző, nyers erő és ennek ellenére a meghatódni, könnyezni képes, duplaipszilon kromoszómás Jóisten-ministránsa.
És persze sorolhatnám még az apákat, hogy megértsük a fiakat. Most apák napja lenne, ha nem poénból írnánk a naptárba. De hát én itten most valamiféle köszönetfélét rebegnék. Hogy köszönöm szépen, hogy apám az apám, hogy nagyapám volt a nagyapám. Köszönetet kéne mondani, hogy a vér nem vált vízzé, hogy előttük ott sorakoznak a családfők, katonák, atyák és apuskák kiket még névről sem, vissza Ádámig…
És kerekíteném a mondatot, de még a biológia szerint is csak a mitokondriális anya a biztos, és a pattintott kőkorszaki postásnak is köszönni kéne. Hátha.
És mégis csak annyit írok, sose voltak idoljaim, sztárjaim, hőseim, apámon és az ismert nagyapámon kívül!
Vajon szeret-e az Isten? Került-e elé az életrajzom? Tudja-e ki lakik a szívemben? Hogyan szeretem a rántott húst? Vajon tudja-e mikor, hol éreztem magam a legjobban, hol voltam a legboldogabb? Vajon úgy gondol-e rám, mint gyermekére? Vagy csak a tékozló fiúra?
Tudod, az jutott eszembe, ha egyetlen napot, 24 órát megismételhetnél az életedben, kivel lennél hol lennél, merre, kivel, mit csinálnál? Ha egyetlen egy napot ismételhetnél meg az életedből?
És ha csak egyetlen ember lenne, akinek elmesélhetnéd, kinek mesélnéd el?
Megjött a nyár. Kicsapta az ajtókat, ablakokat. Megjött az élet. Itt van velünk az Úr, mulat, velünk iszik, velünk hallgatja a zenét.
És te közben el-elmélázol? Vajon merre jársz? Tengerparton? Hegyek tetején? Tengerszemek partján?
És én meg azt mondom, nem az a lényeg, hol, hanem hogy kivel… Hogy kivel.
Ki az, akivel egyetlen paplan alá bújnál és néznéd a másik arcát, hallgatnád, ahogy azt suttogja: szeretlek.
És nem az számít, hogy hanyadik névnapod, szülinapod. Csak az számít, hogy az az egy, akit vársz, ott van-e, ő mondja-e, hogy az isten éltessen!
Öcsi bácsi! Nem baj ha letegezlek? Hogy jövök én ahhoz? Ugye? De olyan gönci barackom van! Ráadásul Beregsurányból! Tessék már egy kupicával elfogadni és akkor belefér a pertu? Bele ugye?
Látom kipirult, a nagy szurkolástól, nem az én pálinkámtól. Öcsi bácsi! Győztünk! Angliában! Ugye ilyen nincs is??? Ugye ez hihetetlen, mint akkor ’53-ban azon a hűvös novemberi napon!?! Az évszázad mérkőzésén. És ennek az évszázadnak is lesz egy magyar-angolja, Öcsi bá’! Lesz egy nap, 2022. június 14-e, amit a magyar futball történelmébe arany betűkkel vésünk; négyet lőttünk Angliában. És kész!
De szeretem ezt kimondani. Sőt a kedvenc városom Wolverhampton! Birminghamtől egy picit még északnyugatra. Na ott! Pontosan ott! Négyet rúgtunk. Kettőt Sallai, egyet Nagy, meg a végsőt, ami már a K.O. volt, Gazdag! A nyíregyházi Gazdag Dani, aki éppen az USA-ban focizik, és akiért 500 millió forintot kapott a Honvéd!!!
Öcsi bá'! Erre vártunk!!! Erre kérem. Hány évtizede? Hányszor imádkoztunk, kérleltük a Jóistent, hogy az Aranycsapat után, küldjön nekünk néhány aranylábút, akik majd úgy lőnek gólt, ahogy ma a fiúk? Tudjuk, a labdabirtoklást még tanulni kell, nem kell ennyire magunkra húzni az ellenfelet. Na de ezek világsztárok. Ugye Öcsi bá’? Ezeknek ezt a győzelmet ki kellett volna rázni a kisujjukból! De amikor simán lefutjuk Sterlinget? Amikor Kane luftot rúg, amikor Southgate a pálya szélén a száját harapdálja? Tizenkétszer érnek többet mint az egész magyar csapat!
Édes istenem, micsoda este! Nyíregyházán négyszer robbant fel a Kossuth tér, szólt a Ria-Ria-Hungária és azt találgattuk este tizenegykor, a miniszterelnök nem jelenti-e be, holnapra rendkívüli munkaszüneti napot, és ezentúl nem lesz-e június 14-e nemzeti ünnep?
Öcsi bá'! Nem lesz olcsóbb a kenyér reggelre, se a benzin, de még az Euro-árfolyam sem javul majd, de valahogy, mint Sütő Andrásnak, édesanyánk könnyebb álmot ígér nekünk. Labdával, szép piros-fehér-zöld mezben.
Mi meg félálomban az Aranycsapat mellett, szépen felmondjuk a mai magyar, csupaszív válogatott vezetékneveit is.
Az angoloknak meg vigasztalódást kívánunk!
A Brewdog Elvis Juice, meg a Premier League azért még mindig a legjobb a világon…
Nagymamám konyhájában, mint makacs, kitoloncolhatatlan albérlők boldogan éltek az illatok. Hiába a rendszeres festés, hiába a rendszeres takarítás, ezek az illatok nem távoztak. A kredenc fája, az elmosott, mégis a nagy ünnepi ebédeket őrző fazekak, edények, de talán még maga a saválló, semleges eszcájgok is őriztek valamit, a szeretettel főzött nagy ebédekből.
Egyszer, sokáig álltam egy kihúzott fiók előtt és arra gondoltam, hogy ezek a régi kések, villák, kanalak mind szentek, mert hozzáértek a nagymamám, nagypapám szájához, ők voltak azok, akik minden áldott, istenadta napon ott voltak velük, szolgálták őket. És bizony ezek a kanalak, villák, kések meg is tudtak szólalni… Beszéltek, újkrumpliról, amit az újhagyma, a házi zsír, meg a szerelmetes színű paprika tett ellenállhatatlanná, a finoman panírozott rántott húsokról, és a hozzájuk felszolgált, zseniális, tejfeles uborkasalátákról.
Meg a délelésekről, amikor a mosogatóban várták, hogy megtisztuljanak és aztán az ozsonna, a vacsora idején újra, szent tisztaságban kerüljenek elő. Furcsák ezek az eszközök, amit nap mint használunk. Mert őriznek belőlünk valamit. Társíthatjuk őket, mélázhatunk valamin, amit csak mi tudunk. Kis titkokat. Emléktöredékeket. Olyanok ezek, mint a porszemek egy kabát zsebkorcában.
Hamvas az ágyról írja, hogy az bizony külön univerzum. Ágyban születünk, ágyban halunk meg és az életünk egy harmadát ágyban töltjük. Ott álmodunk, szeretkezünk, szenvedünk… Az ágy egyszerre bölcső, a fáradtságot szivacsként magába szívó eszköz és persze ravatal is.
Egyszer megfigyeltem, milyen műgonddal készítenek ágyat maguknak a Nyíregyházi Állatpark orángutánjai. Ahogy tologatják a szalmát, ahogy körberakják rongyokkal és ahogy aztán nagyon boldogan és persze holtfáradtan belefekszenek, az százezer év ágykultúráját idézte fel bennem…
És fura dolog ez. Nagymamám kredencében többféle mintázatú kés, villa, kanál is lakott. Innen-onnan vándoroltak ide, mint az emberek Európába. És békésen éltek egymás mellett. Többségben persze a nagy Szovjetunióból jöttek. NERZS felirattal, de voltak köztük alumíniumból készültek, girbék és gurbák, leszázalékolt, veterán és fogyatékkal élő evőeszközök is, akiket én bizony gyakorta diszkrimináltam, ellentétben papóval és mamával, akik egyszerűen nem tettek különbséget az evőeszközök, akárcsak az unokák között. Egy rudi mindenkinek. Egy kóla. Egy százas.
Az én modern konyhában már minden nagyon skandináv, egyszerű, az evőeszközök ugyanolyanok és szelektálva kerülnek a fiókba. Mégis van köztük egy kanál, egy villa, meg egy süteményes kisvilla, akiket nagy becsben tartok. Csak én ismerem a történetüket. Csak én tudom, miért laknak ott a többi, design és méregdrága eszcájgok között…
Egyszer majd megírom a történetüket. Egyszer majd, amikor az evés, nyelés, emésztés nehézségeikről írok. Egyszer, amikor elindulok a szervek országútján és mindegyikről írok egy mesét. Nem csak az agyról, a szívről, hanem a gyomorról, a bélről, a májról, a vesékről… Egyébként valóban fehér, a fehér májú nők mája?
Persze, ha orvos lennék, akkor tudnám, hogy a hiperszexualitás a máj károsodásával lehet összefüggésben, nem bomlik az ösztrogén, a szerv valóban kifehéredhet és a hölgy azt érzi, csillapíthatatlan az "étvágya" és falni kezdi a mindig is "ártatlan" férfiakat...
Jajj, de június, meg nyár van. Itt közelegnek a szabadmellű örömök, a fehér éjszakák és én a fehér májakra gondolok, meg nagy evésekre, meg arra, hogy gyönyörű sonkája nem csak a füstölőnek lehet, de egy buja nőnek is, hogy a kolbász meg nagy úr, de ha lácsú, puha, akkor az biztosan nem nyer gasztroversenyt sem…
Jól kitalálta ezt a Jóisten, hogy mi itten ebben a földi paradicsomban akár még jól is érezhetnénk magunkat. Ha éppen nem háborúznánk, ha megbecsülnénk a szerelmet, az életet, ha rádöbbennénk, ezer fontosabb dolog van a „dolgoknál”, pénznél, kivagyiságnál, hiúságnál, meg a sértettségnél.
Te! Vettem petrezselymet, meg bazsalikomot, rendszeresen öntöztem, most meg a Medárd napi özönvíz is locsolta, szépen kerekednek, cseperednek. Lesz ebből még nagy, boldog evés. Lesz még ebből délutáni szieszta; béke, szerelem, ölelés…
Figyelj! Leírom. Most nem tudok beszélni. Fájna is. Az írás olyan, mint a matek. Mértékegysége van. Üteme. Ritmusa. A jó szöveg egy számsorozat. A jó szöveget még Fibonacci is értelmezni tudná, Einstein is. Te tudtad, hogy amit a tudósok kozmológiai állandónak neveznek én simán szerelemnek fordítom? Ami él, bújni, szeretni, simogatni akar. De mennyire nem mindegy, hogy kit ölelsz, kit simítasz, kihez bújsz, kit hívsz fel az éjjel kellős közepén, hogy egyedül vagy…
Tegnap jöttem haza a világ végéről. Ott már nincs semmi. Csak egy mező, az is lekaszálva. Nincs semmi. Egy rossz fasor, aztán vége. Oda már nem megy vonat, busz. Van egy temető a közelében, egy nénikét láttam egy nagy kaspó krizantémot vitt a hóna alatt. Még virága sem volt. Vajon lesz, aki látja, amikor virágzik? A nénike csak vitte. Arra. Valakire.
De visszafelé láttam, hogy valaki tökkel is foglalkozik. Sütőtökkel. Na oda elmennék, ahhoz a világvégi tökföldhöz, onnan hoznék neked sütőtököt. Süssük meg, de csináljunk belőle levest is. Míg sül, hallgassunk zenét és táncoljunk a konyhában. Persze, hogy majd ősszel! Most még csak vetik, ültetik. Te, hallani akarom, ahogy dobog a szíved! Hallani, ahogy egy rugóra jár az enyémmel. Onnan tudom, hogy nekem teremtettek, hogy ha nem vagy itt, pont az a rezgés hiányzik, pont az a lendület, pont az a csók, pont az az ölelés, pont az, ahogy Te fogod a kezem.
Hallani akarom a hangod, a nevetésed. Volt idő beszívták a falak még az illatod is aztán, amikor nem voltál éjjel kilehelték a szobába, olyankor úgy ébredtem, mintha mellettem aludnál. Na ezért fontosak az illatok. De mondok valamit, túl a parfümökön meg a tusfürdőkön, testpermeteken, még van egy másik világ. A nő illata. Tudom lerágott csont. De van ebben valami. A szerelemnek is van illata. Az olyan mint a bőrödé. Az ölelésnek is van illata, az meg az öledé. Látod milyen egyszerű?
De ez a szöveg milyen rapszodikus, nincs üteme. Túl sokat akart fogni. Amado-t olvasok. Forró kakaó illatú könyv, tele vággyal, testiséggel, meg valami dél-amerikai bűbájjal. A múltkor meg újraolvastam a Buendiák Bibliáját…
Csapongok. Bort kívánok. Beszélnék. De azt most nem lehet. Csak táncolni… A tükörben, mint nagymacskának villog a szemem. Fúj a szél, belemar amibe csak tud, lebben a függöny, fújja, erőszakos, kinyitja az ajtót, ablakot… És én nézem, várom ahogy megnyílnak a lakás rései, mint apró virágok, hol pillantom meg az izgalomtól fénylő alakod…
ó itt maradnom adj erőt örökre itt legyek megáldott hol sötéten enyésznek el gyilkos hiábavalóságok
Van egy nagy fehér nyárfa a Mák utca végén, a jégpálya mellett. Ő az utolsó a régi "entek" közül. Amikor a régiek már dacoltak a széllel, ő még csak kisfiú volt. Nem is tudom, hogyan maradhatott meg. A nagy konyhaablakból láthatom. Évek óta. Ahogy dacol a nyári viharral, ahogy tavasszal óvatosan rügyezik, ahogy ősszel napról napra sárgul és ahogy télen a hóesésben szerelmes rigókról álmodik.
Amikor a Media és az Obi megvette ezt a területet, hatalmas fehér nyarak és eget karcoló jegenyék nőttek erre. Ők volt Nyíregyháza felhőkarcolói, ezek a sudár és terebélyes élő szövetek, amelyek csövek és gépészet nélkül pumpálták 30-40 méter magasba, az éltető nedveket. És lombjaik között Krúdy történetei susogtak. Még emlékszem rájuk. Emlékszem a futballpályára, amit visszahódított a természet, hogy aztán a nyárfák írmagját a fogyasztói társadalom technokrata, láncfűrészes világa tüntesse el.
A múltkor láttam egy fotót a nyíregyházi Kossuth utcáról. A nyolcvanas(?) évek elejéről. Egy bácsika egy tehenet vezetett át az úton. Száron. Hogy hová vitte, már titok. Csak a fotó őrzi az anakronisztikus jelenetet.
Sokat gondolok erre. Hogy milyen szappanbuborék a volt. A múlt. Milyen szappanbuborék a kérdés; emlékszel?
Emlékszünk. Mire is? Ki látott engem? Ki látott téged? Ki látott minket? Pedig az éjszakáink szebbek voltak, mint a világ nappalai.
És tudod furcsa dolog ez. Törölhetsz, égethetsz, sóval bevethetsz. De ami igaz volt, az visszajön. Az visszatér. Az semmit sem változik. Nem kopik, nem fakul. Az él, lüktet, felszakad. Saját legendát gyárt. A tiédet.
És tudod, amikor eljutsz odáig, hogy a múlt nem fanyar, de még csak nem is sötét csokoládé, hanem isteni ajándék, akkor egyszer csak odaülhetsz a Teremtő mellé, akkor benne leszel az égi kórusban, akkor egyszer csak megérted, hogy nem állandónak, hanem múlandónak, nem örökkévalónak, hanem percnek, sóhajnak, egyetlen villanásnak, dobbanásnak születtünk. Olyanok vagyunk, mint a gyors rádiókitörések. Kurták, furcsák, érthetetlenek. Magnetárok pillanaténeke.
Mondd, ha egyetlen hang leszek az ábécédből, melyik leszek? Alfa? Omega? Vagy az, amit mindig felejtesz?
Május van. Írom a perceit a nagy könyvbe. Nézem a fehér nyárfát a jégpálya mellett. Galamb száll rá. Szél simogatja. Kávét iszom. Bolondságokat dúdolok. Egy énekes rigó néz fel rám a fűből. Áldott aki erre a világra született.
A nyolcadik részre egészen bizonyossá vált. Hiába kéri Réz András számon a történelmi hűséget az alkotókon, hiába emlékeznek egészen másként az idősebbek, A besúgó a hibái ellenére is visz, magával ragad, mert ez a sorozat ugyan túloz, néha bűvészkedik és „csal” is, ennek ellenére simán viszi a pálmát.
Réz András figyelmét arra kellene felhívni, hogy ez a sorozat az alkotók ifjúsági kalandregénye, a mindig újak a lázadása, olyan eszmények apoteózisa, mint a szabadság, becsület, hűség, kiállás. Éppen ettől lesz áthallásos, mert örök értékekről beszél.
A nyolcadik rész hatása alatt ezer dolog jut eszembe. Hogy amikor a fiatalokat veri a III/III-as bagázs, akkor akarva akaratlanul Fábri Ötödik pecsétje sejlik fel. Amikor a nyilasok a jól megvert asztaltársaságot arra kérik, hogy köpjék le a Krisztusként szenvedő rabot, akit történetesen a fiatal Cserhalmi alakít. Csak akkor mehetnek haza... A másik film, ami folyton felsejlik bennem A besúgó közben, az a Megáll az idő. De mennyire más ez az izgága, nagyon változtatni akaró fiatalság, szemben az egyre inkább impotenssé váló hatalommal, mint a nagyjátékfilm szereplői, akik pontosan tudják, előbb vagy utóbb ők is olyanok lesznek, mint a szüleik, vagy a tanáraik... Mert míg a hatvanas években a teljes nihil, csalódottság, kilátástalanság jellemezte a lázadó fiatalokat élünkön Pierre-rel, lásd; "Éljenek a hülyék, ne legyen semmi!", addig ebben az új sorozatban benne van az is, (és persze tudjuk is retrospective), hogy valami újnak kell jönnie, valami másnak... És nagyon remélem, hogy A besúgónak lesz folytatása, mert bizony a kilencvenes évek is megérne egy nagy (sorozat)misét!
Tiszteletem. De ennyi! Könyörgöm, hát itt mindenki hülye? Ha dokumentumfilmet akartak volna forgatni az alkotók, akkor nem az entretainment felől közelítették volna meg a dolgot.
És kérem, tessék figyelembe venni, hogy az alkotók mesét mondanak. Egy olyan mesét, amiről nem állítják, hogy így volt, hanem tegyük fel, ők így látják, nekik így mondták, ők így akarják hinni, megélni. Tessék mondani ki kéri számon Jókain a tűpontos hitelességet?
Keverednek évek, történések, de ettől még simán felemelő, ahogy a fiatalok lázadnak, ahogy mernek, ahogy láttattják maga magunkat.
Karinthy segít nekünk, amikor találkozik egy fiatalemberrel. Azzal a sráccal, aki ő maga volt, aki nem akart megalkudni, aki még fejjel a falnak, aki arról álmodott, amiről József Attila hiszi, hogy tűzoltó leszel, katona, meg vadakat terelő juhász.
A nyolcadik rész nekem egyszerű bizonyság, hogy a fiatalok pontosan ugyanolyak ’48-ban, ’56-ban, vagy ’88-ban… A márciusi ifjak, a forrófejűek, a Petőfik, akik királyokat akasztanak, akik címert vágnak a zászlóból, akik megveretik magukat március 15-én és akik úgy érzik a FreeSZFE épp olyan forradalom és lázadás a mindenkori hatalom ellen, ami akkor is megéri, ha nincs holnap, ha nincs szép jövő, csak keserv.
Sodró Eliza mondja Friderikusznak, hogy neki akkor is érdemes kiállni egy eszme mellett, ha ez az ő karrierjébe kerül. És azt hiszem, ilyen mondatot teljes meggyőződésből csak harminc alatt mond az ember. Harminc felett, már általában van állása, egzisztenciája, talán családja is és akkor már elgondolkodik, mi mennyit ér nekem. És tudjuk, hogy a tett halála pontosan ez az okoskodás.
A besúgó pont azokról a mindig ifjakról szól, akiket nem érdekel, hogy a hatalom mit tesz velük. Petőfiék nem tartottak veréstől, elnyomástól, börtöntől. Az ifjú Orbánt nem érdekelte, hogy a gumibot az adámcsutkáját szorítja, ahogy a színésznövendékeket sem érdekelte, hogy mi lesz holnap. Ma kell lázadni, ma kell kiállni, megmutatni és a középső ujjukat emelni a hatalomnak.
A besúgó egyértelműsíti milyen morális eszmék mellett teszi le a voksot. A besúgó a „mocskos idő” ellenére is szeretne tiszta maradni. És persze igaza van mindenkinek, hogy ha Máté az 1985-ös Queen koncertre tud jegyet szerezni, akkor számon lehetne kérni az alkotókon valamiféle történelmi hűséget.
De nekem, aki élt a 80-as években, már Máté Chicago Bulls-os kabátja is ordította, ez nem lehet 1985… Hiszen a csapat a 90-es évek jelején lett igazán népszerű, azt követőn, hogy 1991 és 1993 között háromszor nyerték el a bajnoki címet és lettek főcsoportgyőztesek az NBA-ben. Csalunk néhány évet, de cserébe örök emberi értékeket villantanak fel trendi módon, ami sokkal fontosabb annál, hogy közben elvereznek a történelmi hitelesség oltárán.
Hodosán Rózsát már az első rész felbosszantotta, és nem nézte tovább. Ez is egy emberi attitűd. Én már az első résznél tudtam, hogy az összest meg fogom nézni. Előszedem a gyerekkori fotóimat, leültetem édesapámat az első rész elé és megkérdezem, te hogyan emlékszel?
Miközben pedig tévé képernyőjén ég a szovjet zászló, arra gondolok, hogy szeretnék ott lenni Gerivel, Szávával, Mátéval, Karcsival. Szeretnék a hatalom szemébe köpni. Szeretném ordítani, hogy ártatlanul ítélték el nagyapámat (munkásellenesnek nyilvánítva) és zárták a szegedi Csillagba 1948-ban! Szeretném az arcukba köpni, hogy a tanult, olvasott, művelt nagymamám, aki egy csendőrbiztos lánya volt, csak takarító lehetett a nyírbátori tanácsházán. Szeretném az arcukba üvölteni, hogy apám innovációs díja miért csak a rendszerváltás után került elő a páncélból?
Szeretném lenézni magam, minden alkumért, megalkuvásomért. Szeretnék szembenézni magammal és kérdőre vonni, hogy mikor lettem ennyire kimért, ennyire mérlegelő. És aztán szeretném lenyugtatni a bennem élő forradalmárt, hogy te gyerek, megellik az három tőggyel is.
Magyar József, egy nyírbátori költő írta, „minden hatalmat megutáltam már, csak azt nem, amikor éjjel fölém magasodsz az ágyban…”
A kisember örök lázadása ez, a kisember örök bizodalma a mindig ifjakban, hogy a hév, a régi sutba dobása az csak jót hozhat nekünk…
Így lesz A besúgó találkozás egy fiatalemberrel. Így lesz a pontatlansága ellenére is örök mementó, hogy mit és hogyan ne. A rajongásom nem szakmai, nem esztétikai, hanem morális alapú.
ui: Geri ambivalenciája, és a muszáj megalkuvása mögötti értékrendszer pont megerősíti, amit írtam. A megzenésített József Attila vers a végén meg hab a tortán!
A hatalomhoz való viszonyokról először Frank Herbertől és Isaac Asimovtól hallottam. Aki ismeri Paul Atreides történetét, a Kwisatz Haderach jelentését, megismeri a könyvben részletezett próféciák jelentőségét, valamiféle képet kap arról, hogyan lesz egy különleges képességekkel rendelkező emberből, vezető, majd uralkodó, sőt messiás. Miközben meg retteg attól, hogy a nevében induljon el a „dzsihád”, a fremenek szent háborúja. Be kell látnia, a hatalom felé vezető úton számos olyan dologgal kell szembenéznie, mi felett nincs uralma. Paul sztorija arról is szól, hogy a tömeg kontra individuumban, csak a tömeg győzhet.
Így volt ez Jézussal is. És erről is ír tanmeséket Isaac Asimov az Alapítvány trilógiában. Többször, többféle szempontból nagyító alá véve a témát. Asimov zseniálisan mutatja be a hatalom felé csimpaszkodó, egyéni ambícióktól duzzadó ember archetípusát is. Az „öszvér” a kedvenc „antihőseim” közé tartozik.
Már felnőtt fejjel a hatalom kontra egyén viszonyát Alinsky helyezte számomra új megvilágításba. Hogy a Rules for radicals könyvét szinte kívülről fújtam...
Oly távol, vagy tőlem...
Jó messziről indultam. Jó messziről. Két-három évtized mélységből. Hogy valami dombocskáról szemlélve pillantsak hatalomra, politikára és ebben a kényes koordinátarendszerben helyezzem el magam is.
Onnan induljunk el, hogy az ember fura szerzet. A DNS-ébe írt kódokkal, korlátokkal, és azzal a naiv hittel, amely a nevelést és az öröklétet emeli piedesztálra. Induljunk onnan, hogy nem ismerek olyat, aki valami felett ne szeretne uralkodni. Ha másképp nem, de mániásan rak rendet a lakásában, folyton a virágoskeretet túrja, felgereblyéz ott is, ami már nem is az ingatlanához tartozik. Bájdevéj Hankiss Elemér olyan szépen ír el erről, hogyan ácsingózik az ember a „rend” után egy kaotikus univerzumban… A rend a rendetlenségben egyszerre beszél a félelmeinkről, az agyunkkal felfogható élére állított világról és arról, hogy erre képesek vagyunk…
És olyan jó lenne most arról beszélni, hogy mennyi mindenre vagyunk képesek. Mi, akik imádkoznuk, majd gáncsolunk, mi akik a békéről papolunk, közben a megosztottság, a háború szolgái vagyunk, mi mindannyian…
A legjobban azt szeretem, amikor azt kívánjuk, minden politikus legyen szent, legyen Krisztus jámbor apostola, de ha az egyszeri ember hatalomhoz jut, akkor abban a pillanatban kacskakezűvé (minden szentnek maga felé hajlik…), önzővővé, fennhéjázóvá, nagyképűvé, önteltté válik… Mert a hatalom és a pénz, olyan mint a drog, mindig újabb adag és mindig több kell belőle. És ezen a Földön ráadásul minden eladó.
Mindennek és mindenkinek ára van... (a hatalomnak is...)
Két dolog jutott eszembe.
Az egyik a Miért éppen Alaszka? című sorozat. Ebben van egy nyugdíjas, konzervatív űrhajós, akinek kiadó a lakása. Az űrhajós nem bírja a buzikat, a liberálisokat, meg a demokratákat. Ezért is költözött Alaszkába, mert az csak kemény fickóknak való hely… Aztán a kiadó lakását egy napon két férfi akarja kivenni. Rögtön turpisságot szimatol és hát igaza is lesz, a macsó Alaszkában egy homár pár kíván beköltözni az ingatlanba. Emberünk először nemet mond, ám miután kiderül a párocska a dupláját is hajlandó fizetni a lakbérért, simán kompromisszumot köt. Mert van olyan pont, amikor már korpásodik a fejbőrünk...
Egy beszélgetős műsorban, egyszer Hegyi Barbara, színésznő találta azt mondani, hogy az emberek álszentek. Azt a példát hozta fel, hogy sok nő állítja, ő pénzért soha senkivel nem feküdne le. Erre ő azt ecsetelte, hogy tegye a szívére a kezét az a nő, aki nemet mondana arra, ha tegyük fel egy arab sejk 100 ezer dollárt kínálna neki egyetlen, érzéki éjszakáért… A körülményeket illusztrálva hozzáfűzte, nem derülne ki, soha, semmi, a sejk, ápolt, nagyvonalú és kedves… Csak csöndben teszem hozzá a hölgy olvasók kedvéért, hogy 100 ezer dollár, az most holmi 30 millió forint. Egyetlen, szenvedélyes éjszakáért…
Megéri? Nem éri meg? Tudjuk mire mondunk nemet?
Gundel Takács Gábor nem is olyan rég, földimnél Lutter Imrénél járt és ott mesélte el, hogy az Áll az alkuban 2-3 millió forintnál a magyar emberek többsége már képtelen lazán játszani, debilizálja őket az összeg. Nyomni kezdi őket, passzírozza, préseli, hogy ez már nem játék… Elgondolkodnak, mennyi mindent lehet annyi pénzből venni...
Montecuccoli szerint még a békéhez is pénz kell, nemhogy a háborúhoz...
Miközben árgus szemekkel nézem Oroszország, Ukrajna és az Unió széthullását, látom hogyan röhög a markába az USA és Kína, azon gondolkodom, hogy milyen boldogok voltunk ’90 előtt, a kétpólusú világban. Pedig hogy utálom azokat, aki rákként visszafelé mennének az időben…
Onnan indultunk, hogy az ember szeretné a világát biztonságossá, kiszámíthatóvá alakítani. Az ember legalább hinni szeretné, hogy ő irányítja élete legfőbb kérdéseit, hogy ő dönt, hogy ha tanul, megéri tanulnia, ha dolgozik előrejut, ha kopog, zörget, akkor ajtók nyílnak meg előtte… De közben egy kis alamizsnáért is ölni képes, igazságtalan betyárok vagyunk. Virtigli zsiványok. Opportunisták, megalkuvók, irányíthatók, befolyásolhatók buták, oktondiak. Nem olvasunk, nem tanulunk semmiből. Mindent ezerszer ismételünk. Egyszer azt mondta nekem egy lány, hogy addig ismétlem majd az élet adta leckét, amíg meg nem tanulom. Vagy, amíg meg nem halunk.
Két év pandémia, most pedig közel 80 nap orosz-ukrán háború után, némi letargiában, egy lábon kihordott, fojtogató depresszióval nézem a májust, ami a világ legszebb hónapja. Látom, hogy semmi új nincs a nap alatt, minden ismétlődik, mintha épp 100, vagy kétszáz évvel élnénk korábban... A hatalom és a pénz tivornyázik, és készült tort ülni...
Pedig most kellene szívünket felemelni, most kellene kibeszélni a dolgainkat, jó az idő, hosszú az este, az alkony festői és mondani egymásnak, mesét, szerelmet, fabulát. Nem baj ha sikamlós a téma, nem baj ha meghozza kedvünk borhoz, nőhöz, szerelemhez. Nem baj, ha közben leszedjük az égről a csillagokat, nem baj, ha megtaláljuk magunkban a jót, az emberit, a felemelőt... Nem baj... Csak ne kelljen már atomfenyegetésről, fegyverekről, annektálásról, hatalomról és marhaságról beszélni.
Kitörhetne már a béke. Jöhetne újabb aranykor. És édesapám is lehetne fiatalabb...
