Miközben ezer emlék (jujj, de kis túlzó tetszik lenni max. 32) jut eszembe. Dalok, rokonok, meghitt és elszúrt karácsonyok; havasak és hidegek, hó nélküliek és szürkék, magányosak, kamaszok, ujjongók és társaságban töltöttek… Szóval közben arra gondolok, hogy Mária, meg az ünnep, meg hogy nem is tudunk ünnepelni, meg a tömeg, nincs olyan ajándék, a fene vinné el… Pedig… Tudjuk, mindenki tudja miről szól. Ha van hite, akkor talán könnyebb, ha meg nem, akkor elég egy pillantást vetnie a szeretteire. Aztán jön Exupery, hogy az idő, amit a szeretett emberekre áldozunk… Meg Márai tanítása az ünnepről...

Ha az ünnep elérkezik életedben, akkor ünnepelj egészen. Ölts fekete ruhát. Keféld meg hajad vizes kefével. Tisztálkodjál belülről és kívülről. Felejts el mindent, ami a köznapok szertartása és feladata. Az ünnepet nemcsak a naptárban írják piros betűkkel. Nézd a régieket, milyen áhítatosan, milyen feltétlenül, milyen körülményesen, mennyi vad örömmel ünnepeltek! Az ünnep a különbözés. Az ünnep a mély és varázsos rendhagyás. Az ünnep legyen ünnepies. Legyen benne tánc, virág, fiatal nők, válogatott étkek, vérpezsdítő és feledkezést nyújtó italok. S mindenekfölött legyen benne valami a régi rendtartásból, a hetedik napból, a megszakításból, a teljes kikapcsolásból, legyen benne áhítat és föltétlenség. Az ünnep az élet rangja, felsőbb értelme. Készülj föl reá, testben és lélekben. S nemcsak a naptárnak van piros betűs napja. Az élet elhoz másféle, láthatatlan ünnepeket is. Ilyenkor felejts el mindent, figyelj az ünnepre.

Nem vagyok elégedett. Ott álltam egykori tanáraim előtt és hiába szedtem elő a jobbik eszem, „Mit mondok majd először is Kedvest, szépet nekik?”, nem jött úgy össze, ahogy szerettem volna.  Hiába jutott eszembe számtalan/ Szebbnél-szebb gondolat, a végeredmény csak közepesre sikeredett. Rövid volt, nyúlfarknyi a székfoglaló és azt hiszem éppen csak megkörnyékezte a szüksége Captatio benevolentiae mezsgyéjét. Foghatnám a fáradtságra és egyéb más befolyásoló tényezőkre. Nem mentség. Tény, hogy napok óta nem aludtam ki magam, és előtte éjjel is a szociodialektológia rejtelmeit kutattam…

Máris érzem a hideg, fürkésző tekinteteket. Máris hallom; mit gondol ez magáról? Mit képzel? Regényről? Álmodik?

Sérvkötő. Igen úgy tűnik ez a megoldás a világ fájdalmára… Mókás...

A káposztás paszuly tegnap mint metafizikai fenomén, ismét a szóbeszéd tárgya lett. Tegnap este a kis társaságunkba. (Csak abszolut zsákutcaként, melklékszálon megjegyzem; a paszuly azért is fontos, mert 17 éves lehettem, amikor az Élet és Irodalomban megjelent két vers tőlem. Az egyikben ott az ominózus paszulypalánta… Önazonosulás, égekbe mászó, törő, szökkenő paszuly. Értől a paszulypalántáig...  

Tele vagyok kétségekkel, pedig érik bennem egy regény. Érik bennem egy szöveg, amelyet nyilvánosan is megmutathatok a sokadalomnak. Érik bennem, mint ahogy Steinbeck gyümölcse érett. Érik bennem, lassan de biztosan, a tudat alatt írom. Nem úgy látom meg, mint Marquez a 100 év magányt, nem egy kavargó folyóban. Túl mágián, realizmuson, túl honfoglaláson és káposztás paszulyon, van bennünk valami esszencia. Van bennünk valami univerzális. Túl a magyarságon, a Kárpát medencén. Túl Európán, ahogy az űrhajós néz a Kék Bolygóra. Van bennünk valami, ami szövegértékű lenne. Lássuk be, nincs más út visszakerülni a folyó fő sodrásába. Lássuk be, el kell hitetni, hogy ahogy mi látjuk, ahogy mi esszük, amit mi látunk és eszünk, az a jó, az a finom, az a sikkes és remek. Lássuk be, nincs más esélyünk. Még egy utolsó nagy szöveggel be kell írnunk magunkat a Krónikába. De lehet apró könyv is, lehet egy Rejtő könyv, amely sohasem lesz nagyirodalom, csak apróként óriás. Hobbitirodalom.

A Nyíregyházi Naplóban találtam ezt az írást. A szerzője nagyon ismerős...

Akkor most álljon ki valaki elénk és mondja meg hogyan legyen tovább! Valaki, aki elég okosnak tartja magát fejtse ki, hogyan fogjuk fizetni a svájci frankos hiteleket, hogyan tartjuk meg a részletre vett autót, lapos tévét, mosogatógépet. Valaki csapjon végre az asztalra és nyúljon a hónunk alá; mosolyogva biztosítson minket, lesz munkahely, lesz euró, csökken az infláció, lesz sose látott perspektíva.

No... Ha nem ijesztette el a nyájas Olvasót a nem éppen hétköznapi, triviális, de annál inkább teátrális címecske, amely akár hosszasan kígyózhatott volna elő, azoknak ajánlom figyelmébe, hogyan ír egy szabad szájú, szabados(?), emanci-punci az együttalvásról.

Sokszor eszembe jut, hogy talán csak a rossz minták miatt van így. Egyszerűen a mi családunkban nem volt látványos a szerelem, a ragaszkodás, a magába immanensen szerelmet hordozó együttlét kifejezése.  

tóparti merengés egy jobb sorsra érdemes városrészben

Mostohagyermek ez a rész a belvároshoz képest – mondja nekem Béla bácsi, aki már akkor is a Bujtosi tavak mellett lakott, amikor híre, hamva sem volt erre a társasházaknak és a modern családi otthonoknak. Mostohagyermek, pedig a város keleti feléhez Bujtos a híd, vagy másképp a belváros kapuja. Örökösföld lakói a Szegfű utcán ingáznak naponta a belváros és otthonaik között és a forgalmas ütőér mellett csupán a Belső körút jelent még közvetlen összeköttetést a város szívével. Ez a Körútnak csúfolt egyenes dűlő, valamikor a Dózsa György utcától vezetett egészen Örökösföldig.

 

 

 

Most a leghasználhatóbb része a Hunyadi utca és Család utca közötti rész, azonban a körútig olyan keskeny, hogy két autó nem is fér el egymás mellett rajta, az egyiknek mindig le kell húzódnia, hatalmas porfelhőt hagyva maga mögött, vagy esőzések idején mély árkot vájva az agyagos földbe. Az itt élők azt mondják, vagy szélesíteni kellene, vagy egyirányúsítani, azonban a 3,5 tonnánál nehezebb teherautóknak mindenképp meg kellene tiltani a behajtást. A Belső körút és az igazi körút metszéspontja ráadásul rendkívül balesetveszélyes. A kanyar nehezen belátható és úgy tűnik, itt senki sem tartja be a sebességhatárokat. A személyautók suhannak, a teherautó pedig éktelenül zörögve döngetnek az immár nehezen tolerálható úthibák ellenére is. Gyalog, vagy biciklivel szinte lehetetlen átjutni a túloldalra. A közlekedéssel meggyűlik a baja az István, a Géza, az Ibolya, a Nefelejcs és a Mák utcákban élőknek is.

 

 

Itt még az is rontja az összképet, hogy helyenként nincs aszfaltburkolat, vagy csak egy- egy darabon épült meg. Az István utca amolyan állatorvosi ló. A Spar, az OBI és Média Markt, háta mögött tökéletes, aztán mivel ide már nem jutott pénz egyre rosszabb állapotú lesz és keskenyebb is. A Belső körúttal jelenleg szinte nem is érintkezik, mert egy hatalmas üreg éktelenkedik a felületén.

 

 

 

 A híd alatt…

 

Az infrastruktúra hiánya mindenütt érzékelhető. A városhoz közelebbi, két kisebb tó körül nincs sétány. Nincsenek kandeláberek, és ami az itt élőknek a legfájóbb, mindenféle indokra hivatkozva a nádat sem vágják. Ez most kapóra jött néhány hajléktalannak, akik ideköltöztek. Rögtönzött tanyájukat, békésen takarja a méregzöld függöny a kíváncsi szemek elől.  A négysávos fölött egy pici híd ível át. Ez alatt lehetne sétálni a tavak között, ha ezek a jóemberek nem költöztek volna pontosan a híd alá és nem rettentenék el a jóravaló városlakókat. A hajléktalanok láthatólag hosszabb időre rendezkedtek be, itt főznek, itt készítettek fekhelyeket és nekik köszönhetően jelentős mennyiségű szemét halmozódott már fel a sétányok két oldalán.

 

 

 

Persze a híd alatti közlekedés nemcsak miattuk leheteletlen. A mélyen fekvő betonjárdán szinte mindig 20-30 centiméteres víz áll, így csak gumicsizmában lehetséges az átkelés.

 

 

Szemét a fák között

 

Sajnálatos tény, hogy Bujtost a városlakók sem becsülik meg. A „Városliget” egyetlen szalonnasütő helye körül mindig áll a szemét, ahogy a Mák és Ibolya utca között található erdőt is sokan használják hulladéklerakónak. Van itt sitt, levél, építkezésekből megmaradt lom.

 

 

Talán, ha egyszer parkerdőt alakítanak itt ki - valamint a Hunyadi és Szegfű utca sarkán található kiserdőben - sétányokkal, futóösvényekkel, padokkal és némi világítással, ezek az állapotok is megszűnnek. A fák, a zöld felületek ápolása és bővítése elengedhetetlen lenne. Bujtos jelenleg is a város egyik tüdejét jelenti, ezt a funkcióját érdemes lenne megőrizni és fejleszteni a négysávos mindkét oldalán. Persze nem őserdőre van szükség, hanem gondozott ligetekre, ahol nagyokat lehet sétálni, biciklizni, jó levegőt szívni.

 

A fűtött utca

 

Az Ibolya utca látképe sokak szerint megdöbbentő, mások ellenben csupán kortörténeti és technológia emlékhelyről beszélnek. A vitára okot a magasban lebegő távhő vezeték ad, amely már csak itt rontja a látképet a megyeszékhelyen. Ez főként az Ibolya lakóparkban élőknek kellemetlen, feltéve ha gyakran néznek ki az ablakon. Mások nevetve teszik hozzá, ez a város egyetlen fűtött utcája, amit érdemes megbecsülni.

 

 

 Epikrízis

 

Bujtos kellemesebb atmoszférája érdekében érdemes lenne több utca közlekedést átgondolni. Mérlegelni kellene, hogy szabad-e ráengednie egyes szűk keresztmetszetű utcákra a jelenlegi forgalmat. Meg kellene vizsgálni, hol igényel azonnali beavatkozást a csapadékvíz elvezetés, valamint javítást a meglévő, sok helyen bizarr állapotú aszfaltburkolat. A szemét és hajléktalankérdés sem tűr halasztást, mert ez nemcsak az itt élők problémája, hanem minden olyan városlakóé, aki szereti szabadidejét ezen a környéken eltölteni. A tél előtt pedig érdemes lenne megfontolni a szakembereknek, hogyan lehet megfelelő körülményeket kialakítani a korcsolyázók számára. Valami stégféle sokat segítene rajtuk. Ezt ugyanakkor az önkormányzattal egyetértésben a vállalkozók is megcsinálhatnák, cserébe pedig olcsóbban kaphatnának területfoglalási engedélyt. Télen ugyanis nagyon hiányozik a korcsolyázóknak a forralt bor és kürtös kalács, tavasztól- őszig pedig egy kellemes, szabadtéri tóparti söröző tegyük fel a Bujtosi városligetben…