Tele vagyok kétségekkel, pedig érik bennem egy regény. Érik bennem egy szöveg, amelyet nyilvánosan is megmutathatok a sokadalomnak. Érik bennem, mint ahogy Steinbeck gyümölcse érett. Érik bennem, lassan de biztosan, a tudat alatt írom. Nem úgy látom meg, mint Marquez a 100 év magányt, nem egy kavargó folyóban. Túl mágián, realizmuson, túl honfoglaláson és káposztás paszulyon, van bennünk valami esszencia. Van bennünk valami univerzális. Túl a magyarságon, a Kárpát medencén. Túl Európán, ahogy az űrhajós néz a Kék Bolygóra. Van bennünk valami, ami szövegértékű lenne. Lássuk be, nincs más út visszakerülni a folyó fő sodrásába. Lássuk be, el kell hitetni, hogy ahogy mi látjuk, ahogy mi esszük, amit mi látunk és eszünk, az a jó, az a finom, az a sikkes és remek. Lássuk be, nincs más esélyünk. Még egy utolsó nagy szöveggel be kell írnunk magunkat a Krónikába. De lehet apró könyv is, lehet egy Rejtő könyv, amely sohasem lesz nagyirodalom, csak apróként óriás. Hobbitirodalom.
A kétség persze sokkal nagyobb úr. Ahogy nézem a decemberi esőt, a sarat, a kopasz, széltől remegő fákat, úgy érzem a világ munkaszolgálatos lett. Kiszolgáltatott és fél. A karácsony reménysége, csak áltatás. Tegnap Orosz tanár úr azt mondta nekem, hogy nem tudja Jézus létezését múlt időbe tenni. Egyszerűen képtelen rá, a hite nem engedi. Vajon a hit képes feltámasztani engem is?
És a hit átjárja-e a szerelmet? Vagy leragad a szeretetnél és nem foglalkozik a testiséggel? Uram, ha nincs testiség, ki fogja ismételgetni a te neved?
Tele vagyok kétségekkel. Keresztekkel, kígyókkal és késekkel. Tele vagyok szúrós bogáncsbogyókkal.
Uram…
Vajon a hentes is elsírja magát, ha úgy érzi nem jó hentes? A hóhér, amikor a munkaeszközét tisztogatja, elmereng-e azon, hogy jó hóhér-e? Vadász vagyok, minden vadászatom metamorfózis. Igen fából faragott királyfi, és a szarvassá változott fiú. Ez lesz az én beavatásmisztériumom. Talán megértem az életet. Miközben dagad a szöveg, kövéredik. Most még csak kelesztem a kockás kendő alatt a spór mellett.
És hogy szeretem a szarvashúst. Valami erdei bogyós szósszal. Óh, vajon a szarvas szeret-e engem? Vajon a szarvas elgondolkodik-e, hogy jó szarvas-e? Amikor meglőtt teste megremeg, amikor egy könnycsepp folyik le arany szőrén?
Ó szarvasok! Ó farkasok! Ó vaspondrók… Testem a tietek. A szarvasé a szívem… A farkasé a vérem… A pondróké a maradék… Bomló hús… Megszakadt élet…
Vissza a körforgásba… Energiám úgy pazarolom, mint a Nap…
Vissza az életbe… Nem hiába emlegettem a káposztás paszulyt… valahogy ezen a nyomon kell elindulni. Szent Paszuly! Szent a föld, mely embert ad, hús, búzát, halat, indító tápot, paszulyt, csírás galuskát… Morzsákból kell majd regénytteremteni. Morzsákból. Valahol a nyolcvanas években indulni és lassan jutni el a káoszig. A 2000-es évek káoszáig.
Válság… Ember a te neved…
