Sokszor eszembe jut, hogy talán csak a rossz minták miatt van így. Egyszerűen a mi családunkban nem volt látványos a szerelem, a ragaszkodás, a magába immanensen szerelmet hordozó együttlét kifejezése.
Nagyapám a konyhában aludt a sparherd mellett, nagyanyám pedig a nagyszobában. Így volt ez még mikor jóanyám kislány volt és persze később is, amikor már én az „onoka” aludtam náluk. Nem a szemérmesség, vagy az elhidegülés, hanem a kényszer miatt. Persze, ha „dolguk” akadt, nagyapámnak csak szólni, fütyülni, jeleznie kellett…
Később a szüleimet sem láttam, hogy éjjelente kiskiflit, nagykiflit gyúrnának. Azt mondták, hogy édesanya mellől én (az egyedüli gyerek) túrtam ki apát. (Talán nálam az együttalvásban jött felszínre az Oidipusz komplex. Vagy inkább fogjuk a félelemre a dolgot?)
Szóval a bevésésből kimaradt az a fejezet, hogy anya, apa együtt a gyerek pedig a saját szobájában. Csak a kamaszkor vége felé döbbentem rá, milyen jó dolog valakivel összegabalyodva szundikálni. Érezni a bőrét, hallgatni, ahogy szuszog. (Még mielőtt valaki félre értené a nőkről beszélek, mert "sajnos" nekem erősek a heteroszexuális „korlátaim”.) A szerelem, még a mélyalvásban is ott él az emberben. Valami láthatatlan pókfonál összeköti a párokat és ez időnként, önkéntelenül is búvásban, cirógatásban és apró csókokban materializálódik.
Aztán, amikor a Vidor fesztiválon láttam Levin Az élet, mint olyan tragikomédiáját, kicsit elment a kedvem az egésztől, a hosszú együttalvásos éjszakáktól. Elment a kedvem a tisztes megöregedéstől, az összeszokástól, az unalomtól, a rezignáltságtól, ez elhidegüléstől, csalástól és a fölösleges erőlködéstől. Fintorogva szemléltem, ahogy Kern ledobja az ágyról Kútvölgyit...
Az együtt alvás hirtelen más színt kapott, átvitt értelemben a házasság szimbóluma, sőt sötét allegóriája lett. Talán ezért fogadtam néhány nap múlva ugyanilyen fintorgással, amikor két édes öreg az 50. házassági évfordulójukon ismét igent mondtak egymásnak, immár a kamerák kereszttüzében.
Aztán hetekig ez járt a fejemben; aki úgy dönt sokáig senkivel nem kívánja megosztani a párnáját, az kimarad egy nagy kalandból. A közös párna mellett, ugyanis közös a paplan és a paplan alatti játék is. Aztán közös az öröm gyümölcse, a gyermek is...
Micsoda metafizikai problémakört gyártok én az együttalvásból, pedig nem akartam (túl)bonyolítani.
De, - akit beengedünk a kuckónkba, aki meglophatja az álmunk, vagy akár a szerelmünk, aki előtt pőrén is merünk mutatkozni, az nem állhat távol tőlünk. Az az ember, már esély...
És hány ilyen esélyt dobunk a tűzre a promiszkuitás korszakában. Hány rózsát szakítunk és tépünk ezer felé, míg egyszer mi is az elpusztított rózsák sorsára jutunk.
Ezer csalódás, és mélypont után is azt mondom, egyedül mégsem jó aludni... Egyedül nem megy...
