Álmodik regényt? Regényeset álmodik, álmodón regényeset. Regényesen álmodozik. Almodovar… De szép is ez a magyar morfológia. Ez az istenadta nyelvtan. Ahogy a morfémákból egyre feljebb a szintagmák a lexémák felé. Ahogy az egy-sejt törekszik a több sejt felé, ahogy az egyszerű a komplex irányába. Azt hiszem a nyelv maga a burjánzó élet és ennek az egyre bonyolódó életnek a végén ott a végső textus, a regény, amely majd lenyűgözi az olvasót.

 

Óh, persze a kérdés, hogy tudok-e írni? Ki tudok-e lépni az alanyiság, az egocentrum mértani középpontjából, az univerzális sztori felé. Képes vagyok-e lenyűgözni, felkelteni, felébreszteni, vágyat csiholni? Képes vagyok-e a szövegen keresztül lélekhez érni, könnyeket fakasztani, feltámasztani Lázárt, gyereket csinálni a lány méhébe? Képes vagyok-e vizet fakasztani a papírból, Tinta- Amazonas csatornát fabrikálni az életem morzsáiból.

 

Bevallom, még én sem hiszem. Kishit vagy nagyhit. Tudat vagy tudatmódosítás. Egyre megy. Én a játékot keresem az írásban. A játékot, hogy jeleket, nyomokat hagyhatok magam mögött. Létezésem a így legalább a nyelv szintjein fennmarad. Herr Huizinga most hogy tapsikolna. Mosolyogva mondaná: Sehen Sie, das hab’ ich gesagt! Alles ist ein Spiel. Sprache und das Leben ebenso… Und vielleicht, Sie, Sie sind auch nur ein Spiel!

 

Talán Herr Huizinga. Talán, de én mint hamvas arcú kisgyerek, nem leszek senki, még egy  gyönyörű nőnek sem a  játékszere.

 

No, erre most elmondok egy sztorit. Néhány napja édesapám felhívott és így szólt;

 

-       Fiam, december 21-én, 32 éves leszel.

-       Apa nem mondod, hogy ezért hívtál fel, hogy emlékeztess mikor van a szülinapom?

-       Óh, nem… - folytatta azzal a cinikus felhanggal, amitől falra mászok – csak szeretném neked elmondani, azokat a növényeket, állatokat régebben kiirtották, levágták, amelyek nem hoztak, nemzettek utódokat…

 

Édesapám pofán vágott. Betöltötte a 60. életévét és elkezdett visszaszámolni. Értem a célzást. Unokát szeretne… De a pofon ott ég az arcomon…  

 

…

 

Egészen más. Ma este fotóztam. Konyhai kompozíciót készítettem, mert megtaláltam Nyíregyháza numero uno házi készítési kolbászát. Íme a fotó;

 

 

 

 Elárulom, hogy ez a mesterkolbász pontosan olyan mint, amit édesanyám és nagyim készít. Pontosan olyan az ízvilág, úgy füstölik, olyan gondosan teremtik, akár a jóisten a világot. Szóval, ha valaki éppúgy imádja a házi füstölt kolbászt, ahogy jómagam, aki éppolyan bolondja  adisznóságnak, az nyitvatartási idő alatt (8-17) menjen el a Hatzel tér sarkára. Van ott egy régi bolt. Egy régi hentesbolt. Nyomja le a kilincset, találja szembe magát Urbán Sándor barátommal és kérjen abból a kolbászból, amelyen az a felirat díszeleg, hogy URBÁN MÓDRA. Lehetőleg tegye hozzá, tőlem hallotta, micsoda gasztronómia orgazmust hozott össze; hogy roppan, de mégsem kemény, mégsem gumiízű, milyen pontosan kiszámított arányban tobzódnak benne klasszikus fűszerek, só, bors, paprika, némi kömény, némi erős. Jajj istenem, csöppen a virtuális nyál. És akkor még szót sem ejtettem a nyers, sütni való kolbásztól, amely éppen csak meg nem szólal a pulton, hogy engem egyél meg, engem vigyél haza…

 

No itt kezdődik a mítoszteremtés… De erre még visszatérek! Mert mit nekünk cabanossi, mit nekünk snackkolbász, bockwurst, szoszidzs meg egyéb marhaság. Itt van nekünk az ínyesmesterünk a Hatzel téren. Sanyi, hogy áldja meg az isten a kezed munkáját!

 

Ui: dioxinos időkben rá kell döbbenni érdemes visszatérni a kisboltokhoz, érdemes újra a minőséget választani, a tartósítószerek, a színezékek és az amerikai műanyag helyett. Érdemes újra a házikenyeret, a házikolbászt és a háziasszonyokat szeretni…-)))