Nem vagyok elégedett. Ott álltam egykori tanáraim előtt és hiába szedtem elő a jobbik eszem, „Mit mondok majd először is Kedvest, szépet nekik?”, nem jött úgy össze, ahogy szerettem volna. Hiába jutott eszembe számtalan/ Szebbnél-szebb gondolat, a végeredmény csak közepesre sikeredett. Rövid volt, nyúlfarknyi a székfoglaló és azt hiszem éppen csak megkörnyékezte a szüksége Captatio benevolentiae mezsgyéjét. Foghatnám a fáradtságra és egyéb más befolyásoló tényezőkre. Nem mentség. Tény, hogy napok óta nem aludtam ki magam, és előtte éjjel is a szociodialektológia rejtelmeit kutattam…
Szóval ha valódi ívet szerettem volna a beszédnek adni, akkor esőként méltatni kellett volna a Vörös Postakocsi harmadik számának kitartó szerkesztőit. Hangsúlyozni a nemes szándékot, az erőfeszítéseket és a füzet minden alkotóját, akik nem voltak restek az írásra. Néhány szerzőt, akár név szerint is…
Aztán áttérni a Vidorra, megdicsérni Tasnádi Csabát, hogy lám egy egész folyóirat foglalkozik a Vidorral. Ezek után lett volna csak szabad felolvasni a blogrészletem. Mesélni néhány interjúról, és idézni Csányi Sándor nézeteit, hogy mitől közös összekacsintás néző és színész között az igazi színház. - Az évezredek óta kialakított játékszabályok pontosan attól válnak igazi misztériummá, hogy a néző valóban elhiszi, a színpadon megjelenő Eperjes Károly most nem Eperjes Károly, színművész, magyar állampolgár, hanem Harpagon a fösvény. Akkor jó a színház, ha eszünkbe sem jut kételkedni, amikor úgy nézzük végig a játékot, hogy csak végén jegyezzük meg? Kérem, Eperjes Károly, színművész, magyar állampolgár egyébként milyen tökéletesen megfelelt a játék szabályainak, mennyire elfogadtuk Harpagonként. Idáig eljutva idézhettem volna Jan Huizingát; mese a homo ludens-ről, mint übermenschről… Egy kicsit elidőzni a „játék”-nál…
Aztán egy kis szemezgetés, dicséret Karádi Zsoltnak a rendkívül magas színvonalú színházi fotókért… Néhány szó a Határon Túli Színházak fesztiváljáról, és persze szülővárosom Szárnyas Sárkányáról, mivel mindkettő esetén személyes élményekről tudtam volna mesélni…
Eh… Nah… Zárásként nem is hatásvadászat; kuruc vers, kis taps, és megyünk haza intelligens finomságokkal megrakott pocakkal.
Nem tudom, lesz-e mód és alkalom kiköszörülni a csorbát. Én most elégedetlen vagyok, pedig azt mondják nem kellene… Majd legközelebb…
A frusztráció dohog bennem. Most még jobban nyomaszt a Lúzerország érzése. Im a loser baby… Lúzerországban minden elbaltázott, Lúzerországban nem tudják összeszedni gondolataikat a szép reményű ifjak, lúzer országban bukik a tőzsde, gyengül a forint és mások újjal mutogatnak ránk… Súlyos…
Lúzerországban nem jó élni…
Aztán tegnap este Kerekes Elek barátommal futottam össze a Pálinkafaluban. Ittunk. Azt a jófajta a pálinkát, ami szeretni tanít és feledni. Azt a pálinkát, aminek ázsiója egyre magasabba hág. Azt a pálinkát, aminek feldolgozásához, nekem genetikailag van enzimem. Kodácsi és Pintye nagyapámtól kaptam örökségül… Jajj istenem, birs, alma meggy, szilva… de finom is az… Bent a színpadon Szikora Robi akkor éppen százezredik alkalommal énekelte: Caio Marina… Szeretlek is meg nem is… Kérem ez a gyerek nem az én vérem…
Szóval koccintottam Elekkel és meséltem neki, mennyire szeretem a Vörös Postakocsit.
Mármint az egyik legjobb festményét… Elek legyintett, azt mondta nem az a legjobb… Meglehet Elek. Meglehet. De tudod, nekem sokat jelent. Sokat jelent a Vörös Postakocsi. Bukást, és ha valóban bukást, akkor abból tanulok a legtöbbet… Az egész országot megkocsikáztatnám ezen a kocsin, ami elé szegény Gélyi János lovait kötötték…
Persze ettől még fennmarad Lúzerország. Ettől még nem lesz több mint álom, hogy ott vagyunk a világ élbolyában és ettől nekem sem lesz jobb a kedvem…
Na, arra szerettem volna rávilágítani, hogy péntek a Vörös postakocsiról szólt… Benne utaztam, benne vesztem el, benne lettem boldogtalan, és boldog…
