Néha úgy tűnik, az év Halottak napjától, Halottak napjáig tart. Nyíló krizantémokkal kezdődik és zörgő, fonnyadt kórókkal végződik, amelyek fogvacogva dideregnek a decemberi, bőröd alá is bekúszó jeges szélben.
Kodácsi nagyapámat is decemberben hantoltuk. ’91 decemberében. Kevés hó esett, hideg volt, megmaradt. Fáztam, remegtem, nem is nagyon tudtam elhinni, hogy az életerős, életigenlő nagy ember itt hagy bennünket. Még rendes fekete ruhám sem volt. Kölyökként nemigen készültem temetésekre, halotti torokra és egyéb sötét rendezvényekre. A szertartáson, amit a besenyődi református pap tartott, egy fényképezőgéppel a kezemben próbáltam elterelni a 14 éves gondolataimat a halálról; az Ő haláláról. A fényképeket így 18 év távolságából, Nagyanyám asztalán, egy nylon zacskóban találtam meg. Kicsit megszürkültek, megsötétedtek.
Az egyik, így fakón is hátborzongatóan bizarr. Nagyapám arca egy csipkeszerű, áttetsző szemfedél alatt, sárgán, fehéren, élettelenül. A nyitott koporsó mögött pedig nagyanyám. Fejkendőben, arca eltorzulva, mégis az élettől és a csipős hidegtől vöröslőn…
Amikor nagyapám iszogatott, az érzések skáláján a két végletet játszotta legszívesebben. Hol a hetedik mennyországba táncolta és énekelte magát, hol pedig a legszomorúbb pokol bugyrait tárta fel, könnyekig meghatódva az élet múlandóságán, rettegve az öregedéstől, a teljes összeomlástól.
Kegyetlen amplitúdókkal élte meg közös sorsunk, miközben egérutat keresett a kaszás és a fenyegető pusztulás elől. Így lehetett, hogy míg egyik pillanatban még a boxer alsójában, széles mosollyal ropta a Neoton Holnap hajnaligjára, vagy Horváth Pista Nem kell nékem a pogácsájára, addig a másikban már Máté Péter Elmegyekjét énekelte, miközben literes könnycseppek gurultak le, borvirágos orra tövében.
A torkát gyakran nedvesítette, hogy ott taszítsa a sötétség gyomrába, a félelmeit, az alkohol pedig jó barátként segített feldolgozni azt, amiről hiába papolsz, hiába szónokol bárki: felfoghatatlan. Mert születni, élni, inni, szeretkezni, csalni, válni, keresztelni, gyűrűt hűzni, bérmálkodni, diplomát szerezni, munkát, (hogy aztán mindent elveszíts egy pillanat alatt, szerelmet, munkát, vagyont), szóval mindez hozzátartozik az élethez. De a halál, az setét felleg, ez jégverés, ez a végérvényes pont, ez nem. Mert bárki megszülethet ezután, csak Ő nem, csak én nem, csak te nem… Ez nem megy bele, abba a csepp agyamba.
Szóval nagyapám a mélységbe zuhanva, gyakran elcsukló hangon, így szólt hozzám: meglásd fiam, nem élek én mán soká… Hát ilyenek az önbeteljesítő jóslatok, 64 évet élt. Agyvérzés vitte el. Halála előtti estén, igazi karácsonyi ételt, halászlevet evett. A hallé finomra sikeredett, kétszer is szedett belőle. Nagyanyám azóta sem érti, hogyan lehet olyan, finom halászlé után meghalni…
A szomorúságnak átadva magát, arra is megkért, hogy az ő temetésén, ne csak a szokásos egyházi kántálás legyen hallható, hanem a már emlegetett Elmegyek is. Megtettem, amit kért. Lett is belőle hajjajaj! Beállítottam a kazettát és arra kértem temetőst, hogy tegye be bátran.
Egy kis patak, mindig rohant… Alig jutott el az első mondat végére Péter, az elégedetlenek máris ránk verték az ajtót és ellentmondást nem tűrő hangon felszólítottak, vessek véget a zenének… Mit tudtak Ők arról, mit ígértem én a nagyapámnak. No de hiába dacoltunk mi ketten a szokásokkal…
Erről is szót ejtettünk, jóapámmal, miközben az „új autómba” ülve az apagyi temető felé hajtottunk, hogy 31-én késő este meggyújtsuk a Kodácsi János sírjára, már délután előkészített mécseseket. Délelőtt és délután azt a dombrádi nyaralót téliesítettük, aminek az építkezésén még nagyapó is sokat dolgozott. A kertjében pedig sokat iszogatott…
Szóval a sír mellett állva, apámnak is eszébe jutott, hogy az apósa, kicsit kapatosan mindig arra kérte, hogy az ő sírjára ne virágot hozzon, hanem egy üveggel a borából és azzal locsolja meg a hantot.
Miközben meggyújtottuk a mécseseket, apám fázósan, tömören, mint aki a beletörődés vastag páncélján keres apró luykat, csak annyit mondott: inkább egy üveg bort hoztam volna az apósomnak…
Most pedig nem tudok többet írni, mert a könnyektől már nem látom a billentyűket…
