Diary of Cardinalis

Cardinalis szerint...

Cardinalis szerint...

Halottam napja

2009. november 01. - Cardinalis

 

Néha úgy tűnik, az év Halottak napjától, Halottak napjáig tart. Nyíló krizantémokkal kezdődik és zörgő, fonnyadt kórókkal végződik, amelyek fogvacogva dideregnek a decemberi, bőröd alá is bekúszó jeges szélben.
 
 Kodácsi nagyapámat is decemberben hantoltuk. ’91 decemberében. Kevés hó esett, hideg volt, megmaradt. Fáztam, remegtem, nem is nagyon tudtam elhinni, hogy az életerős, életigenlő nagy ember itt hagy bennünket. Még rendes fekete ruhám sem volt. Kölyökként nemigen készültem temetésekre, halotti torokra és egyéb sötét rendezvényekre. A szertartáson, amit a besenyődi református pap tartott, egy fényképezőgéppel a kezemben próbáltam elterelni a 14 éves gondolataimat a halálról; az Ő haláláról. A fényképeket így 18 év távolságából, Nagyanyám asztalán, egy nylon zacskóban találtam meg. Kicsit megszürkültek, megsötétedtek.
 
Az egyik, így fakón is hátborzongatóan bizarr. Nagyapám arca egy csipkeszerű, áttetsző szemfedél alatt, sárgán, fehéren, élettelenül. A nyitott koporsó mögött pedig nagyanyám. Fejkendőben, arca eltorzulva, mégis az élettől és a csipős hidegtől vöröslőn…
 
Amikor nagyapám iszogatott, az érzések skáláján a két végletet játszotta legszívesebben. Hol a hetedik mennyországba táncolta és énekelte magát, hol pedig a legszomorúbb pokol bugyrait tárta fel, könnyekig meghatódva az élet múlandóságán, rettegve az öregedéstől, a teljes összeomlástól.
 
Kegyetlen amplitúdókkal élte meg közös sorsunk, miközben egérutat keresett a kaszás és a fenyegető pusztulás elől. Így lehetett, hogy míg egyik pillanatban még a boxer alsójában, széles mosollyal ropta a Neoton Holnap hajnaligjára, vagy Horváth Pista Nem kell nékem a pogácsájára, addig a másikban már Máté Péter Elmegyekjét énekelte, miközben literes könnycseppek gurultak le, borvirágos orra tövében.
 
A torkát gyakran nedvesítette, hogy ott taszítsa a sötétség gyomrába, a félelmeit, az alkohol pedig jó barátként segített feldolgozni azt, amiről hiába papolsz, hiába szónokol bárki: felfoghatatlan. Mert születni, élni, inni, szeretkezni, csalni, válni, keresztelni, gyűrűt hűzni, bérmálkodni, diplomát szerezni, munkát, (hogy aztán mindent elveszíts egy pillanat alatt, szerelmet, munkát, vagyont), szóval mindez hozzátartozik az élethez. De a halál, az setét felleg, ez jégverés, ez a végérvényes pont, ez nem. Mert bárki megszülethet ezután, csak Ő nem, csak én nem, csak te nem… Ez nem megy bele, abba a csepp agyamba.
 
Szóval nagyapám a mélységbe zuhanva, gyakran elcsukló hangon, így szólt hozzám: meglásd fiam, nem élek én mán soká… Hát ilyenek az önbeteljesítő jóslatok, 64 évet élt. Agyvérzés vitte el. Halála előtti estén, igazi karácsonyi ételt, halászlevet evett. A hallé finomra sikeredett, kétszer is szedett belőle. Nagyanyám azóta sem érti, hogyan lehet olyan, finom halászlé után meghalni…
 
A szomorúságnak átadva magát, arra is megkért, hogy az ő temetésén, ne csak a szokásos egyházi kántálás legyen hallható, hanem a már emlegetett Elmegyek is. Megtettem, amit kért. Lett is belőle hajjajaj! Beállítottam a kazettát és arra kértem temetőst, hogy tegye be bátran.
 
Egy kis patak, mindig rohant… Alig jutott el az első mondat végére Péter, az elégedetlenek máris ránk verték az ajtót és ellentmondást nem tűrő hangon felszólítottak, vessek véget a zenének… Mit tudtak Ők arról, mit ígértem én a nagyapámnak. No de hiába dacoltunk mi ketten a szokásokkal…
 
Erről is szót ejtettünk, jóapámmal, miközben az „új autómba” ülve az apagyi temető felé hajtottunk, hogy 31-én késő este meggyújtsuk a Kodácsi János sírjára, már délután előkészített mécseseket. Délelőtt és délután azt a dombrádi nyaralót téliesítettük, aminek az építkezésén még nagyapó is sokat dolgozott. A kertjében pedig sokat iszogatott…
 
Szóval a sír mellett állva, apámnak is eszébe jutott, hogy az apósa, kicsit kapatosan mindig arra kérte, hogy az ő sírjára ne virágot hozzon, hanem egy üveggel a borából és azzal locsolja meg a hantot.
 
Miközben meggyújtottuk a mécseseket, apám fázósan, tömören, mint aki a beletörődés vastag páncélján keres apró luykat, csak annyit mondott: inkább egy üveg bort hoztam volna az apósomnak…
 
Most pedig nem tudok többet írni, mert a könnyektől már nem látom a billentyűket…         

A csitári hegyek alatt…

2009. október 26. - Cardinalis

 Nagyon messze került az én és a te. 21 hónapra vannak egymástól. Ahogy a köd ráomlott a Bujtosi tóra és összemázgálta a világ kontúrjait, eszembe jutott egy hűvös őszi este a Stadion utcáról. Akkoriban hallgattuk sokat, ahogy Tokody Ilona és Simándy József bánatos, bársonyos duettje sercegve, surranva a bőröm alá kúszik, és előrevetíti a sorsomat. (Önbeteljesítő jóslat?)

 
Soha nem gondoltam, hogy ez a dal, ez a Kodály feldolgozás, ennyire az életem részévé válik. Ha mondják sem hittem volna, hogy ez felvidéki gyűjtés, egyszer himnusszá, zsoltárrá és általános közérzetté válik…
 
A csitári hegyek alatt régen leesett a hó.
Azt hallottam, kisangyalom, véled esett el a ló.
Kitörted a kezedet, mivel ölelsz engemet?
Így hát kedves kisangyalom, nem lehetek a tied.
 
Amott látok az ég alatt egy madarat repülni,
De szeretnék a rózsámnak egy levelet küldeni,
Repülj madár, ha lehet, vidd el ezt a levelet,
Mondd meg az én galambomnak, ne sirasson engemet.
 
Repülj madár, ha lehet, vidd el ezt a levelet,
Mondd meg az én galambomnak, ne sirasson engemet.
 
Arra alá van egy erdő, jajj de nagyon messze van,
kerek erdő közepében két rozmaring bokor van,
egyik hajlik vállamra, másik a babáméra
így hát kedves kisangyalom tiéd leszek valaha.
 
Egyik hajlik vállamra, másik a babáméra
így hát kedves kisangyalom tiéd leszek valaha.
 
Most itt énekelik a szobámban. Folyamatos lejátszás. Kintről az óriás higanylámpa, mint valami égi reflektor, szürkés-sárgás fényével, kérdőn-fürkészőn kukucskál be az ablakon. Igen régóta esik a hó. Régóta hull, nem enged a hideg, fagyott a föld és fagyott minden hóvirág, amely azóta, próbálkozott elhozni a rég várt tavaszt. Azt mondják közben volt nyár, volt jó idő, valahol az idők örvényében, rojtos, kifakult jókedv, valószínűtlenül kék Kefalónia és reménnyel töltött persely is…
 
Édesapám temetési értesítőket adott a kezembe. A fekete, gyászkeretes papírosok némelyike több mint százéves. Olyan emberek nevei szerepelnek rajta, akiket sajnos nem ismerhettem, de minden sejtemben őrzök. Régi csókokat, öleléseket, vágyakat, álmokat hordozok. Egyszerre vagyok temető és szülőotthon.
 
Aztán azon gondolkodom, lesz-e majd valaki, akinek vér szerint is fontos leszek. Aki legendákat gyárt rólam és bor mellett könnyes szemmel meséli az adomákat, miközben egykori porhüvelyemből szorgos férgek gyúrnak tápláló humuszt. Aki meg- és felidéz, miközben a génjeiben ott maradok az élete végezetéig…
 
Egyszerű staféta az élet. Ha tovább adod, versenyben maradsz, ha nem akkor egyszerűen kiesel...
 
Jajj, néha olyan pici lesz minden. Picik lesznek a történetek, aprók a vágyak. Középszerűen érdektelen. Mert hiába, minden öröm, hiába minden bánat, ha nem tudsz valamit letenni az asztalra, ha nem marad utánad semmi, csak zörgő fehérre szopott csonthalmaz, akkor nem voltál több, mint az állatok.
 
Aztán eszembe jut, mert eszembe jut, hogy erre a maradék 50 évre, ami még megadatik a homo sapiensnek, érdemes-e az örökkévalósággal gondolni. Pihék, szöszök vagyunk csak, amit bús szelek fújnak össze-vissza, és amikor magasba emel minket a légmozgás, elhisszük, jó dolgunkat, magunknak köszönhetjük.
 
Aztán valami mégiscsak mosolyt csal az ember arcára. A váratlanul nyárba forduló ősz. Egy késő délután a tarcali Bányató partján. Egy korhely halászlé savankás íze, miközben magamba szívom a Bodrog és a Tisza Cuvee illatát. Fekete Gabi buta tekintete, ami ’86 óta semmit sem változott. Te BMX bandita és én a banánüléses vagány. Butch Cassidy és a Sundance kölyök.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Miközben ezekre a mosolyokra gondolok, azt érzem, van valami egérút. Van valami menedék, egy utolsó pillanatban érkező ítélet. Valami, amitől nem hullik ki a fogunk, a hajunk, nem kell örökké rettegnünk a megszerzett karrier, a sikerek elvesztésétől. Kell lenni egy olyan helynek, érzésnek, ölelésnek, szerelemnek, ami az isten képére lett gyártva és ahol megnyugszom. Nem romlik tovább a látásom, a hallásom, nem oxidálódnak tovább a sejtek, ahol nincs betegség, rozsda és szú… Helyette ellenben mindig van, aki meghallgat, aki szeret és a vágyamtól úgy nyílik meg, akár egy bazsarózsa.
 
Kell lenni valaminek, egy repedésének, egy megbomlott szálnak ebben a reménytelenül szigorú rendszerben, ahol a bennünk megírt bolond parancs a habzsolásra egyszerűen megszelídül és kielégül.
 
Tudom, hogy ez a hely csupa zene, mert a muzsika, ez a megfoghatatlan valami, ami keresztül-kasul képes átjárni a szívem a lelkem, forralni vagy hűteni a szívem ez annyira-emberire sikeredett valami, amit rajtunk kívül senki más sem ért, mert a muzsika maga az ember. Talán maga az isten sem érti a zenét. Mert ami önmagával azonos, ami saját lénye, az érthetetlen lesz számára.
 
A bőröm alatt érzem, hogy van megváltás. Hogy lesz egy hely… Talán nem ebben az életben. Nem itt Nyíregyházán… De lesz egy hely és lesz egy pillanat, amikor azt mondom, jöhet a vég, nem félek tovább tőle…
 
 

A világ dicsőségéről…

2009. október 21. - Cardinalis

A Nyírbátor és Apagy közötti távolság a legrövidebb utat választva, alig több mint 25 kilométer. Az utat fejből tudom, talán becsukott szemmel végigautókáznék rajta. Nyírbátor, Nyírgyulaj, Ófehértó, Besenyőd, aztán ki a 41-esre, Levelek, Apagy... Mondom összesen 25 kilométer. Megtettem már biciklivel, kismotorral és számtalanszor autóval. Minden évszakban. Ismerek itt minden kanyart, fasort, erdőt. Le tudnám festeni a portákat, az arcokat, a templomtornyokat. Itt őrzök az orromban minden jellegzetes illatot, az akácvirágzástól, a kályhákba pakolt NDK tojásbrikett, nehéz fűtőértékű szagáig.

 
Nem távolság. Most már nem. Bezzeg, amikor még hátulgombolós kölyök voltam! Nem álmodtunk saját autóról. Még egy Tarabant vagy egy Kispolák is távolabbinak tűnt, mint a legközelebbi galaxis.
 
A 70-es évek végén, a 80-as évek elején Apagy és Nyírbátor még fényévekre helyezkedett el egymástól. Először is ki kellett gyalogolni Bátorban a Buszállomásra. Végig kellett döcögni a nagy sárgával Ófehértóig, a Bakti erdő széléig, ahol ridegen várt ránk a hideg, szocialista állomás. A buszozás nekem élményszámba ment, édesanyámnak pedig valódi rémálmot jelentett. Szédült, hányingere volt a zötykölődéstől, amin csak a Dedalon tabletta segített, de ettől végigaludta az utat. Ahogy lehunyta az elnehezedett pilláit, én egy percig sem bírtam tovább a helyemen ülni, kódorogtam a járművön és mindenféle piszkos holmit gyűjtöttem a földről.  
 
Ófehértón a leszállás után évezredeket vártunk a MÁV csatlakozásra. Sokszor éreztem úgy, felnövök mire megérkezünk nagyiékhoz. Szerencsére az ismerős forgalmisták, mindig behívtak bennünket az irodába, ahol egy régi kályha ontotta meleget. Emlékszem az iroda különböző szagaira is. Olaj, szén, papíros, a megkopott bútorzat kipárolgásai keveredetek itt a levegőben, a mosatlan egyenruhák, az emberek szájából áradó bagó bűzével. Néha kávé, kakaó, negró is száldosott a levegőben, néha…
 
A lassú, ritkán járó vonat aztán egyszer csak mégis megérkezett Namény felől. Ó ezt a részét a hétvégi Odüsszeiának már nagyon élveztem. A kocsik ki voltak világítva, minden felnőtthöz oda lehetett rohangálni és szóba lehetett elegyedni a széles mosolyú szabolcsi, szatmári bácsikkal, nénikkel. Némi zötykölődés után aztán megérkeztünk Apagyra. Legtöbbször nagyi jött elénk. Felültetett a piros Csepel bicikli csomagtartójára, rám szólt, hogy jól rakjam szét a lábam és elindultunk a távoli Béke utca felé.
 
Visszafelé sem volt egyszerű. Először Apagytól Nyíregyházáig vonattal. A nagyállomáson állandó civódás, hogy milyen ajándékot vegyen meg nekem anya. Volt ott sírás-rívás, fogcsikorgatás, ha nem kaptam meg az áhított autót, katonát, Legót, társasjátékot, pisztolyt, puskát és egyéb vegyi fegyvert. Aztán bemutató a játékkal az állomás összes utazójának. Felszállás, zötykölődés a Nyíregyháza, Nagykálló, Kállósemjén, Máriapócs, Nyírbátor vonalon. Miután jóvoltamból, mindenhol barátokra tettünk szert, kicsit könnyebb volt az utazás és édesanyámnak mindig segített valaki leszállni az állomáson. Akkor még nem volt peron, meg díszkő. Egy jó nagy ugrás a mélységbe, némi bokaficam és az ember tudta, hogy hazaérkezett.
 
Anya két csíkos szatyorban hozta mamáéktól a házi finomságokat. Én mögötte bandukoltam, vagy néha előtte, kezemben a legújabb szerzeményemmel, a nagyállomás kirakatából vásárolt játékkal.
 
Édesapám akkoriban éjjel-nappal dolgozott. Anyával legtöbbször kettesben utaztunk…
 
Később a Nyírbátor- Nyíregyháza vonal már a főiskolás éveket jelentette számomra. Vasárnap irány a kollégium, pénteken haza Bátorba kipihenni a hét fáradalmait, feltankolni egy hétre való élelemmel, pénzzel és szülői jó tanácsokkal. Általában egy óra húsz percet töltöttünk az ország leglassúbb tömegközlekedési eszközén, amely ennyi idő alatt összesen 40 kilométert tett meg. Egy óra húsz perc alatt komoly drámákat, tragédiákat éltünk meg. Szerelembe lehetette esni és ki lehetet ábrándulni. Össze lehetet veszni és ki lehetett békülni. Meg lehetett tanulni 4-5 tételt, vagy meg lehetett inni néhány doboz „gyógy”sört, a macskajajos időszakban. Ja és jót lehetett aludni is… Akkoriban nem buszoztunk. Csak ritkán. Túlságosan zsúfolt volt és senki nem akart egy órán keresztül ácsorogni a csapóajtónak dőlve…
 
Zötyögtünk a MÁV-val és arról álmodtunk, hogy saját, nagy autónk lesz és elfeledjük ezt a koszos, lassú vánszorgást.
 
Most, amikor már rég nem vagyok főiskolás és azt olvasom, hogy ezt a számomra két legendás vasútvonalat január elsejétől bezárják, azt gondolom, hogy a „nagy” autóm, a nyíregyházi lakásom és még a karrierem is odaadnám, ha még egyszer ebben az életben 20 éves lehetnék és azokon a járatokon ülhetnék a világban szétszaladt barátaimmal…
 
Sőt mindenem, de tényleg mindenem odaadnám azért, ha ismét megélhetném, hogy az Apagyi állomásra, Kodácsi nagyapám jön elém, akivel megiszunk egy bambit a Cukrászdában…
 
És most ne haragudjatok, ha egy kövér könnycseppet kell elmorzsolnom a szemem sarkából…      

Az amatőr színjátszó hirdetése...

2009. október 16. - Cardinalis

Evezzetek néha felfelé a folyókon. Nem baj, ha erőlködni kell, ha zsibbadnak, fájnak az izmok, roppannak az ízületek. Addig menjetek vissza folyókon, míg még lehet, míg bírtok. Nem baj, ha elpityeredtek, miközben a régi emlékek úgy törnek rátok, mint a semmiből érkező tolvajok…

 
Voltam már üres és voltam már csordultig töltve. Voltam már vigasztalan és sírtam véreresre, apró, szlávosan bánatos szemeim. Jártam már a hetedik mennyországban és szórtam átkot, hamut, csilingelő aranytallérokat, őszülő fejemre… Álltam elől és kullogtam hátul is. Ültem bakon és bandukoltam fájón, mezítláb, miközben anyaszomorítók nevették a vállalt utam. Masíroztam kijelölt főutakon, de inkább hasítottam magamnak ösvényt. Inkább hagytam, hogy tövis, cserszömörce, húsevő virágok kóstolják édes húsomat.
 
Voltam már nagyon fiatal, naiv, gyerek és lettem áruló szégyenszemre, mert hittem, hogy rövidebb, kerülő utakon is meg lehet érkezni…
 
Voltam már fekete zongora, sikoltó hegedű és takarodót fütyülő trombita…
 
Voltam imádság és fohász. Voltam átok és kiátkozott. Ültem az atya jobbján és volt, amikor pokolba kívántak…
 
Jajj, csak azt nem tudom, hogy most hol, hogy most ki vagyok… Amatőr színjátszó, szerzőt, rendezőt, (munka)társat keres…     

Amikor egy piciny boldogságra talála...

2009. október 15. - Cardinalis

Már alig több mint nyolc órával a holnapi értekezlet előtt, még mindig magamhoz ölelve a pici világom, egyszerűen jó a kedvem. Hazaérkeztem, meleget csiholtam, Katana of Hirohito pedig a garázsban pihen. Azt hiszem ő az első gép, akit képes vagyok emberi tulajdonságokkal felruházni. Talán még lelket is lehellek belé…

 
A jókedvem most mégis az engem körbevevő szeretetből nőtt ki. Az arcomra ragasztott mosoly most abból táplálkozik, hogy képes vagyok magamba szállni. Lecsendesíteni magamban az önteltséget, büszkeséget, hogy sikerül ismét meglátni a fontosat.
 
 Uram, nem fuvalkodott fel az én szívem, szemeim sem láttak magasra, és nem jártam nagy dolgok után, erőmet haladó csodadolgok után; Sőt lecsendesítém és elnémítám lelkemet. A milyen az elválasztott gyermek az anyjánál; mint az elválasztott gyermek, olyan bennem az én lelkem.
 
Csak az fél, akinek van félnivalója, csak az retteg, aki nem úgy fekszik és kel, hogy mindent megtett, hogy már jártányi, imádkoznivaló ereje sincsen. Csak fekszik a csillagok alatt és azt reméli, hogy valaki meghallja, milyen nagyokat dobban a szíve. Ez valami itt a mellkasomban össze-vissza ver. Kuszán, mint egy rozzant falióra, mindig rosszkor üti az egészet…
 
Ha most imádkoznom kellene, hány emberért kellene elmondani a miatyánkot? Hány üdvözléggyel lehetne elvenni a bűneim? Milyen ollóval lehetne visszanyesni a vadhajtásaim? Hány taplógombaként lelkemhez ragaszkodó csalást kellene mesterségesen eltávolítani? Az ember mint a lomb, megnő, a fény felé törekszik, de nincs mit tenni a létezéssel együtt jár, hogy paraziták nőnek rajta, mint a fagyöngy… Istenem, hány és hány kiló fagyöngyöt tudnál rólam begyűjteni?
 
Hát nevelj alázatra! Tudom csak a kékek és a sebek, a belső részekig hatoló csapások formálják az embernek fiát. Tudom, hogy a pofonok, a gáncsok tesznek erőssé. Nem a fogadkozások és nagy fogyások.
 
Irgalmasság, igazság és bölcsesség… Mit keresek én a kiüresedett anyagi világban? Mit keresek én a porban? Mit keresek én istentelen lelkek, bohócok és ripacsok között? És mitől érzem jól magam?
 
 BÚCSÚ SIKER-ASSZONYTÓL
 
Nem kellek. Jól van. Jöjjön, aki kell.
Lantot, hitet vígan szegre akasztok.
Kicsit pirulok. Én és a Siker?
Jöjjenek a tilinkós álparasztok,
Jöjjenek a nyafogó ifju-vének,
Jöjjenek a finom kultúrlegények.
Nem is tudom, hogy mi történt velem,
Hát sokat érne itt a győzelem?
S én száz arcban is kínáltam magam,
Vénleánykodtam. Pfuj. Már vége van.
 
Ügyes kellner-had famulusa tán?
Éhes szemben vörös, vadító posztó?
Legyek neves hős kis kenyércsatán?
Fussak kegyért én, született kegyosztó?
Eh, szebb dolog kopott kabátba szokni,
Úri dölyffel megállni, mosolyogni,
Míg tovább táncol kacsintva, híva
A Siker, ez a nagy hisztérika.
Nyomában cenkek. No, szép kis öröm.
Ezekkel együtt? Nem, nem. Köszönöm.
 
Áldott látomások, jövőbe irányított, csillagokkal párosodott szemek, erre vágyom! Ölelj magadhoz szent élet…
 
Megjött a hideg és én arra gondoltam, 1998. december 31-én Milánóban sétáltam át az új évbe… Akkor fáztam ennyire. Elfogyott a tequila és a Dóm nagyon messze volt attól a hideg külvárostól, ahol Boruzs Gerivel és Nagy Robival laktunk. Jajj, azon az éjszakán Balti lányokkal cicáztunk. Lettek voltak vagy litvánok, már nem is emlékszem. Kedvesen bújtak hozzánk, bundájuk forró volt és langyos csókokat leheltek, kékre váló ajkainkra… Északról jöttek, de déli módra bolondultak belénk és mi reggel boldogan mentünk a kötelező misére… Andare la chiesa…
 
Ekkora mosoly nincs is, ahogy a gardrób hatalmas tükrében nézem Zsoltit, a békát… Megmosolygom ezt a szerelemmel kacérkodó kisfiút magamban…
 
Mondom, alig több mint nyolc óra a holnapi értekezletig, ahol majd letörik a szarvam. Ám addig jöjjetek álmok! Mit bánom én, hogy honnan jöttök, ha édes nyálat loptok a számból… Mit bánom ki küldött benneteket, ha Vele álmodhatom…
 

A hosszútávfutó magányossága…

2009. október 07. - Cardinalis

 

Bemelegítés

A nagy zabálások és (el)hízások után az ember számtalanszor tesz erős fogadalmat, leküzdi a felesleges kilókat, a férfi méltóságát romboló pocakot, a jólét bizonyítékait, a megvetésre okot adó zsírpárnákat. A nagy vétkezések, a rosszéletű kalórihadseregek után itt az ideje, hogy a koplalás, a böjtölés, a szűkgyomrú hetek, hónapok korszakát is a jóisten ajándékaként üdvözöljük.

Irigylem a gyomorbajos alkatokat, az agárképű hosszútávfutókat, a gizda, kákabélű férfiakat, akik talán soha nem ettek egy jót az életükben, de nem is tudják milyen embertelen lelki erő kell egy farkasfogú diéta abszolváláshoz.

Könnyes búcsú a roppanós virslitől, a főtt debrecenitől, a lélek- és gyomormelengető nagy formátumú vacsoráktól. Rosszízű elköszönés édesanyám főztjétől, a lakodalmas töltött káposztától, a töltikétől, a mesteri levesektől, a sóstói tekercstől (felénk így hívják a cordon bleu-t-)), a házi sonkától, a káposztás bablevestől, a rakott kelkáposztától vagy éppen a mézédes non plus ultrától. Gyászinduló kíséretében vonom meg magamtól nagymamám „kőttes kalácsát”, palacsintáját, szilvalekváros fánkjait, na és a feledhetetlen fasírtgolyókat. A nagy gyászmenet elbbalgatával, jöhet a kalóriák krematóriuma; a nagy hamvasztás.

Ám mindehhez kevés a szándék, kevés a fogadalom, vicsorogva kimondott eskü. Ehhez a lusta, tohonya, falánk testet kell meggyőzni, hogy nemcsak étellel él az ember és főként nem az egyre növekvő mennyiségű betevő falatért. Noszogatni kell a lusta húst, fel kell venni a nyúlcipőt, a klottgatyát, a futáshoz alkalmas pamutpólót és neki kell vágni a Bujtos nádrengetegének. Ott kell a zöld függöny mögött ledobni minden ballasztot, hogy a nagy fogyás végén, ismét a levegőbe emelkedjen a kövér gúnár, az elhízott csámpás albatrosz.
 
Az első kör...
 
Kedd délután megtörtént. Bizony isten. Az őszi napfény, a bennem kavargó érzések, a nádszálkarcsú, sporty-ladyk bosszantóan kerek spinningfeneke és a lefitymáló tekintetek egyszerűen a salakos sétányra parancsoltak. A Belső körút felől a négysávos alatt kúszva, itt kezdtem bele a legalább félórásra tervezett kocogásba, és itt kezdődött meg a király trónfosztása. Már a bujkálástól lihegni kezdtem. Mivel „a hagyományokhoz híven” most is víz éktelenkedett a „sztráda” alatt, lumbágós görcsbe rándulva gurultam az aszfalt alatt és a szerveimet nyomorító fájdalmak következtében, úgy érztem, soha nem érek át a Meki felőli oldalra. Szóval a tüdőmet majd kiköpve, belekezdtem az álmaimban olyan magasztos, felemelői, költői kocogásba, amitől azt vártam, reméltem, óhajtottam, hogy fél óra után 4-5 kilótól szabadít meg. A tó mellett döcögve, már az első kanyarnál le kellett állnom. Nem szúrt, nem fájt, egyszerűen nem bírtam. Mondom a szerveim most kezdtek helyrerázódni a görcsös bujkálás után. Ahogy ráfordultam a Jég utca felőli kis hídra, egy egészen fiatal párocskát pillantottam meg. Elszégyelltem magam és már csak férfiúi hiúságból is újból kocogni kezdtem. Mint egy elefánt, döngve haladtam át a pallókon, miközben azt próbáltam megfejteni hány éves lehet a srác és a kislány. Ők is meglepődtek, hát még a vadkacskák, akik a híd alól fénysebességgel rebbentek szét és hápogva adták tudomásomra, egyáltalán nem tetszik nekik a nagy elszántságom.
 
Az első körben számtalanszor éreztem, hogy abbahagyom és egyszerűen hazasétálok. Feladom, győzzön a mangalicazsír, az olvasztott vaj, a szénhidrát. Fehér zászló, fegyverletétel, requiem egy elvetélt diétáért.
 
Egy, másik, kéz a kézben sétáló párocskából áradó harmónia, szerelem azonban visszaparancsolt. Mégsem lehet, ilyen könnyen, restül a hátamat mutatni a szent célnak, a kalóriák és kilók elvesztésének.
 
Kacsák és mesék 
 
Miközben lihegek, kitágulnak az orrcimpáim és egyszerre árad be a tó kusza illata és szagvilága valamint a ruhákból lengedező mosószer és öblítő illat. Mindez gondolatokká alakul. Nézem a tavat, látom a zölden ringatózó hullámokat, a vízből korinthoszi oszlopfőként kiemelkedő nádcsomókat. Vajon ki lakik a tó mélyén? Vajon, ha Arthus most itt dobná be a kardját, akkor a tó hercegnője itt is utánanyúlna? Vajon hol él a békakirály? Tudja-e a Bujtos sellője, hogy hol van az én örök szerelmem?
 
A hápogó madarakról Gerzson jut eszembe. Gerzson egy csúnyán megvagdalt szárnyú vadkacsa volt, akit édesanyám Nyírbátorban a szemészeti rendelő kertjében talált. A jószág jó helyre került. Kosztot és kvártélyt kapott és hamar rádöbbent, itt bizony senki sem üldözi, egyszerűen csak gyönyörködnek színes tollaiban és az arany nyakörvében. Szóval Gerzson hónapokig élt a szüleimnél, míg egyszer miután megerősödött és visszanőttek a szárnytollai is, úgy döntött ideje visszatérni az övéihez. Édesanyám ráérzett Gerzson szándékára és izgatottan figyelte mire készül a kicsinosodott kacsafiú. Gerzson láthatóan nehezen kelt útra. Hiába hívta a szabadság, a vadon szava, a valószínűleg elhagyott, és szomorú neje, valahogy a biztonság és az ínyes finomságok béklyóként tekeredtek a békatalpakkal gyárilag felszerelt lábára. Gerzson hosszú morfondírozás után, mégis a levegőbe emelkedett. Megittasodva a levegő rég nem érzett mámorától, boldogan verdesett a kissé berozsdásodott szárnyaival. Csak a kert felett kerengett, akár egy vadmadár és már fentről pillantotta meg édesanyámat. Hápogni kezdett és büszkén fitogtatta aviatikai tudományát. Édesanyám arcán egy kövér könnycsepp kúszott le, amikor Gerzson szokatlanul éles hápogás közepette nekivágott a nagyvilágnak. Anya úgy érezte, a gúnár megköszönte a gondoskodást és kedvességét, de egyszerűen nem maradhatott tovább…
 
Futás közben azt reméltem, az egyik madár talán Gerzson, aki immár peckesen úszkál a feleségével az októberi napsütésben…
 
Már a következő körbe kezdtem, amikor a Gerzsonhoz fűződő összes legendát végigpörgettem magamban. A kis párocska még mindig esetlenül ácsorgott a hídon. Szemtől- szembe, a fiatal szerelemtől megnémulva és megdermedve bámulták egymást.
 
Keresd a nőt...
 
Én pedig arra gondoltam, ha lefogyok, és megtalálom a Nagy Ő-t, akkor nem egy tó partjára viszem a szerelmemet, hanem mint egy szocreál Don Juan, egy kohászati művek Siemens Martin kemencéjéhez. Ott tartok majd hosszú prezentációt neki arról, milyen folyamatok zajlanak éppen megrészegült, bolondul kalimpáló szívemben. Vagy egy karosszéria műhelybe, ahol roncsokból készítenek, makulátlan mesterműveket, ahol horpadásokat, karcokat tűntetnek el a fémszörnyek testéről. Esetleg egy tejfeldolgozóba, ahol habosan csorog majd a legtisztább, legtáplálóbb ital, amely egy szerelmes számra csak egyelten dolgot jelenthet: a családalapítás reményét.
 
Osztályrész... 
 
50 percig keringtem a tó körül. 50 percig, hol kocogva, hol mendegélve, de küzdöttem magammal. A hosszútávfutó magányosságában az egész életemet sikerült átértékelni, vágyakat, álmokat reményeket. Még nem ott vagyok, még ne úgy vagyok, még nem… De az irány, talán megfelelő.
 
 Ólomlábakon értem haza, de megérte. A mérleg fél kilóval kevesebbet mutatott… 
 
      

A blog hangja - kantata profana

2009. október 06. - Cardinalis

 Amikor elhatároztam, hogy blogot fogok írni, azt is eldöntöttem, egyetlen kommentet sem moderálok és igyekszek nem is reagálni a hozzászólásokra. Úgy éreztem nincs erre szükség, mert a legbelsőbb gondolataim, érzéseim megírása és publikálása nálam alapvetően ellentmondásos tevékenységnek számít. Azzal áltattam magam, az intim szféra megnyitása, a közösségi térbe való transzplantációja csak fokozza a diszkréciót és az intimitást. Ellentmondás, mert abban a naiv illúzióban ringattam magam, hogy az emberek, ismerősök és ismeretlenek képesek tiszteletben tartani, egy jó szándékú bolond monológjait.

Később rádöbbentem, a blog kétélű fegyver, amely akár ellenem is fordítható. Fordult is, így aztán volt idő, amikor közbe kellett avatkoznom.


Máskor pedig annyira jó hozzászólások, olyan kedvesek, édesek, csacskák ostromolták zord szívemet, hogy egyszerűen az volt az érzésem, az összes ismerősömet, kommentelőmet a keblemre ölelem, mert olyan mérhetetlen boldogságot, empátiát, megértést közvetítettek az irányomba.


Most is így van. Legszívesebben katalógust készítenék Rólatok! Van akiről tudom, ki lakik a nick mögött, és van olyan is, akiről sejtelmem sincs. Van olyan, aki elmondta, hogy írni fog és persze valószínűleg olyanok is írtak, akik soha ebben az univerzumban még nem is találkoztak velem élőben. Jó lenne, neveteken szólítani titeket. Jó lenne itt és most azt mondani, gyerekek köszönöm, hogy veszitek a fáradtságot. Köszönöm, hogy elolvastok. Valahogy az az érzésem, hogy a blog él, és nemcsak attól, hogy az életem romjai itt elevenednek meg , hanem mert ti töltitek meg élettel...


Bevallom, néha nagyon szeretném tudni, ki ír a másik oldalon és miért tartja fontosnak, hogy írjon. Néha még rá is keresek az e-mail címére, hátha találok valami izgalmasat a „gugliban”.


 

Canonival érdemes lenne egyszer kávézni.


Luxinak üzenem, hogy Madácsi szerint azért bolond minden egyke, mert abban a tudatban nőnek fel, hogy valóban és megcáfolhatatlanul köröttük forog a világ, ez pedig annyira eltorzítja az önképüket, hogy később akár még a társas kapcsolatok kialakítására is képtelenné válnak. A rossz szocializálódás következtében, a többi ember számukra csak statiszta, abban a világban, amelyben élet és halál, szerelem és csalódás tejhatalmú urainak tartják magukat.


 

Baraondának csak köszönetet tudok mondani az őszinte kritikáért és a dicséretért. Szívesen elmesélném egyszer, miért olyanok azok az írások a Naplóban. Ám figyelmedbe ajánlok néhány korábbi jegyzetet, amit jobban kedvelek, mint tv-és egypercesekből fabrikált, íztelen sorokat...

 

Minden név foglalt volt-nak annyit tudok mondani, köszönöm, hogy mindvégig mellettem állt...


 Ám most mindenek felett a „kiscsillag” Fruzsinak szeretnék szívemből köszöntet mondani. Ő a harmadik utas lény az életemben. Ő az, aki arról ír és arról biztosít, a világ nemcsak fekete és fehér, hanem sokkal polarizáltabb... Kíváncsian várom, mire tanít még, mert az az érzésem, olyan dolgokról világosít fel, melyekhez eddig nem volt túl sok közöm....

Kusza ösvények

2009. október 05. - Cardinalis

 Vannak ösvények, amelyeken minden követ ismerek, minden virágot, fát, bokrot, a zöld függöny mögött lakó állatok pedig az én véreim. Vannak ösvények, amelyek mindig visszavárnak, mindegy, hogy éppen a magánnyal sétálok kéz a kézben, vagy éppen egy angyal szegődik átmenetileg mellém. Ebben az életben úgy tűnik, az ösvények keskenyek, egy emberesek. Egyetlen megoldás adódik, ha egy párocska mégis szeretné abszolválni a jövőbe vezető csapást; szoroson egymáshoz tapadva, egyfajta ritmikus gimnasztikával kell előrehaladniuk. A járás így lassú és embertelen, hol az egyik, hol a másik csetlik-botlik és az egész olyan mélységesen idegesítő, hogy egy egészen apró darab idő után is egymásnak esnek a  párok, a tehetetlenségből fakadó, keserű düh következtében.

 
Valahogy, eddigi életemben csak ilyen ösvényekkel találkoztam. Többször megkíséreltem végigbotorkálni rajtuk. Több embert hívtam, mások önként vállalkoztak.  Szerencsétlenségemre sikertelenül. Általában az elején kiderül, nincs összhang, nincs képesség a folytatásra. Tudom, nehéz velem. Talán ezért, mert speciális a járásom és néhéz ráhangolódni...
 
A legbosszantóbbnak az bizonyult, amikor az ösvény végén derült ki, elhagytam a legféltettebb kincsem. Vagy éppen kishitűségemben nem voltam elég kitartó és most az ösvényeim hercegnője, mással botorkál a nehéz lombok alatt…
 
Persze vannak ösvények, amelyeket nem próbáltam még. Vannak, amelyek talán több szerencsét tartogatnak. Ám mostanában úgy tűnik, minden út zsákbamacska, vagy éppen a zsák maga. Gomolygó köd előttem, köd mögöttem. Telihold éjjelén, amikor a nap nélkül is van árnyéka a világnak mégis minden olyan sötét, mint egy gyászmenet. Az okosabbak állítják, a szemünk mögött, a látásunkon túl kell lenni még egy GPS mentes világnak, ahol angyalok mutatják az utat, ahol ők segítenek, ha már eltévedtünk.
 
Fura dolog Uram, hogy a legsötétebb erdőt is a te kezed alkotta. Józanul támolygok, a múlt vágyai és a semmivel rokon jövő ábrándjai hajtanak előre…
 
Ui:Adjatok enni a lovaknak, meglátjátok milyen hálásak…
 
Ui2: a pávák nyakát nem érdemes kitekerni…
 
Ui3: ne lázadjatok, ha „ő” kopog az ajtótokon...
 
 

Tetvek a képernyőn

2009. október 05. - Cardinalis

 A pelenkával kezdtük, aztán a kamera beosont a wc-be is, szagokról beszélt, hogy átadja helyét Ásókának a körömgombának. A gombából meg sohasem elég, így amikor a férfiak kimentek a konyhába sörért, a nők a tv-vel kezdték megdumálni a hüvelyi viszketést…

 
Azt hittem ezután nincs lejjebb, nem lehet mélyebbre hatolni. Nem gondoltam, hogy milyen hihetetlen tartalékai vannak a reklámkészítő kisiparosoknak és az eltemetett televíziózásnak. Sokáig nem kaptam levegőt, amikor fejtetű elleni szer reklámja jelent meg a képernyőn…
 
Fejtetű… Jesszus, micsoda szégyen volt megtetvesedni a 80-as években, amikor én még kisiskolásként néztem szembe a rovar- és parazitavilággal. Persze valahogy mindannyian átestünk rajta. Ha valaki hirtelen nem jött iskolába, és köhögés nélkül ült vissza a padokba tudtuk, nem érdemes összedugni vele a fejünket egy pár napig.
 
Emlékszem a petró átható szagára is, amivel a védőnő egy-egy gyerek fejét jól átdörzsölte, néha megelőzési célokból is. Tudtuk, kitől kell tartani, és nem nagyon mertünk abba belegondolni, bármelyikünk főbérlője lehet egy makacsul ragaszkodó, szűznemzéssel is szaporodó, apró, lassú, de vérrel táplálkozó családnak…
 
Szóval nézem a tv-t, és egyszer csak beugranak azok az örökzöld, örök tetves nyolcvanas évek…
 
Tanároktól hallom, hogy egyre gyakrabban tűnnek fel ezek az utálatos lények az iskolákban. Egyre gyakrabban, a „hordozók”-at ugyanis hiába kezelik le, otthonról hozzák magukkal az utánpótlást… Így aztán mégsem kapkodom a levegőt, egy szusszal lenyelem a gombócot és rossz szájízzel ugyan, de elfogadom, a reklámok csak a problémákra adnak megoldást…
 
Máris viszkető fejjel, bemásolom a tetvekről szóló szláv nyelvű reklámot… A magyar még nincs fent…

Mutatni egy példátlan életet…

2009. szeptember 30. - Cardinalis

    17 éves forma, szépreményű legény lehettem, amikor a gimnáziumban (BIG) felhívattak a tanáriba. Kopogtattam, majd bebocsátást nyertem a „szentélybe”. Pálócziné tanárnő azonnal a tárgyra tért: nincs-e kedvem részt venni egy országos Ady-szavalóversenyen. Pesten a Petőfi Irodalmi Múzeumban lesz a válogatás. Ha igen, akkor válasszak ki egy verset, tanuljam meg és majd a többiben segítenek. Az osztályfőnököm, a néhai Szták Sándor tanár úr, csak bazsalygott az orra alatt és bólogatott, amikor elvállaltam a feladatot.

 
Úgy emlékszem, akkoriban valami apróság miatt kórházba került édesanyám. Nem volt komoly, de egy pár napig az isten tudja már miért, de bent tartották Nyíregyházán. Így aztán Apámnak újságoltam el a elsőként a hírt, aki rögvest levett egy Ady válogatást a polcról, majd átszellemülten és akkurátusan, testhezálló vers után kezdett kutatni.
 
Hájerné tanárnő az általános iskolában nagyon tudta, mi kell nekem. Hosszú évek alatt rájött mivel érdemes próbálkoznom, mire vagyok képes, azonban jó atyám inkább filozófiai kérdést gyártott a választásból. Számára az volt az igazi kérdés, melyik Ady verssel lehet meggyőzni a zsűrit, vidéki srácként is érdemes vagyok a továbblépésre. Azt állította, olyan költemény kell, amiben jól érzékelhető Ady partiumisága, a couleur local, valami utalásféle Kelet- Magyarországra. Valami porszagú billog. Így jutott el a Pócsi Máriához, ami a költő istenes korszakának egyfajta összegzése is lehetne. Filozófiailag és földrajzilag tökéletes, azonban a verseny szempontjából felért egy tragédiával…
 
Már a magolása közben éreztem, nem ez az én versem. Nem lesz ez jó, még az Ember az embertelenségben is jobb lenne, de megküzdöttem a végtelennek tűnő szöveggel. Pálócziné tanárnő csak húzta a szemöldökét, mi a jóistent akarok én ettől a „pócsimarikától”, ám az időkorlátok miatt beletörődött a mellényúlásba, egyszerűen csak vállat vont. Nyírbátori lévén, nem látott el a székesfővárosig, és talán abban reménykedett olyan irodalmilag perverz alakok ülnek majd a zsűri asztalánál, akik ráizgulnak erre a nagyon is Adys, Máriás lelki kifakadásra.
 
Szóval szépen lógtunk egy napot. Négy órát vonatoztunk, fél órát tömegközlekedtünk, majd beléptünk a múzeum ajtaján, amiről én akkor csak azt tudtam, ott őrzik Endre rokonom, halotti maszkját.
 
A verset baki nélkül mondtam el, a kötelező Kocsi út az éjszakában című csodával együtt. Vigyorogtam, mint a vadalma, mit sem törődve azzal, hogy a zsűrit bizony nagyon igénybe vette a rövidnek egyáltalán nem nevezhető produkció. Ma már azt hiszem, Antal Józsi barátomat is én fosztottam meg a továbbjutás lehetőségétől. (Vele együtt mentünk ugyanis.) Ő volt a mondott vers, a gimiben, kiváló orgánummal rendelkezett, 18 évesen meglett férfiakat megszégyenítő basszussal, büszkén, hetykén záporozta a világra a magyar irodalom válogatott időmértékes vagy éppen ütemhangsúlyos átkait… Szóval, ma már úgy látom, a zsűri jóindulattal, tőle is megfosztotta a Pócsi Mária miatt, a továbbjutás lehetőségét. Mérlegelve a helyzet, szerintem úgy döntöttek, két 300 km-ről érkezett fiatalnak vagy együtt, vagy sehogy nem adhatnak esélyt. Minden jó szándékuk ellenére, az utóbbira kényszerültek…
 
32 éves fejjel, azonban döbbentem élem meg a Pócsi Máriát Adytól. Most jövök rá, miért választotta ezt nekem a sors. Nem a győzelem, de még a továbbjutáshoz sincs köze. Inkább az atyai előrelátáshoz. Mert ez Nauszikaa verse. Ez a tisztaság, a szeplőtlenség előtt meghajló, letérdelő férfi himnusza. Ma talán már képes lennék úgy elmondani, hogy továbbjussak. Jesszus, vajon Szűz Mária, ha elmondom neki, továbbjuttat? Hagyja, hogy megtaláljam az isteni nőt? Hagyja, hogy belépjek a fehérségbe, a „hókarú” lányok szentélyébe? Vagy csak boszorkányok, üres szépségek jutnak osztályrészül?
 
Egy idő óta megnőtt a szivem
S a szép bűnöktől keservesen tiszta
S most hirtelen csak Tégedet keres
Egy szüzetlen és bűnös kálvinista…
 
…Hogy ki vagyok, ma kezdem sejteni:
Rossz ébredő és sokat próbált fekvő,
Az Életnek rosszul nősült veje,
Vallástalan és nőtlen, öreg vő.
 
Ma kell kihúzni a szomorú tőrt,
Melyet az Élet szivembe belévert,
Ma felejtek el minden igazat
S ma bocsátok el minden régi némbert…
 
…Ma már hiszem: nagy döntés vár reám,
Legyőzni mindent, mi ellenem támadt,
Mutatni egy példátlan életet
S nem bocsátni el az én Máriámat.
 
De nehéz ez. Édes álom-párom! Légy te, ha kell varázslóm, boszorkányom! Légy habfehér Nauszikaám! Tekintetem, vágyam, álmom röghöz kötő Calypsó, és végül, Te pattanj ki a fejemből, te légy a gondolatom, bölcsességem, józan eszem, otthonom, az ágyam és párnám; Pénelopé…        

   

süti beállítások módosítása