Evezzetek néha felfelé a folyókon. Nem baj, ha erőlködni kell, ha zsibbadnak, fájnak az izmok, roppannak az ízületek. Addig menjetek vissza folyókon, míg még lehet, míg bírtok. Nem baj, ha elpityeredtek, miközben a régi emlékek úgy törnek rátok, mint a semmiből érkező tolvajok…
Voltam már üres és voltam már csordultig töltve. Voltam már vigasztalan és sírtam véreresre, apró, szlávosan bánatos szemeim. Jártam már a hetedik mennyországban és szórtam átkot, hamut, csilingelő aranytallérokat, őszülő fejemre… Álltam elől és kullogtam hátul is. Ültem bakon és bandukoltam fájón, mezítláb, miközben anyaszomorítók nevették a vállalt utam. Masíroztam kijelölt főutakon, de inkább hasítottam magamnak ösvényt. Inkább hagytam, hogy tövis, cserszömörce, húsevő virágok kóstolják édes húsomat.
Voltam már nagyon fiatal, naiv, gyerek és lettem áruló szégyenszemre, mert hittem, hogy rövidebb, kerülő utakon is meg lehet érkezni…
Voltam már fekete zongora, sikoltó hegedű és takarodót fütyülő trombita…
Voltam imádság és fohász. Voltam átok és kiátkozott. Ültem az atya jobbján és volt, amikor pokolba kívántak…
Jajj, csak azt nem tudom, hogy most hol, hogy most ki vagyok… Amatőr színjátszó, szerzőt, rendezőt, (munka)társat keres…
