17 éves forma, szépreményű legény lehettem, amikor a gimnáziumban (BIG) felhívattak a tanáriba. Kopogtattam, majd bebocsátást nyertem a „szentélybe”. Pálócziné tanárnő azonnal a tárgyra tért: nincs-e kedvem részt venni egy országos Ady-szavalóversenyen. Pesten a Petőfi Irodalmi Múzeumban lesz a válogatás. Ha igen, akkor válasszak ki egy verset, tanuljam meg és majd a többiben segítenek. Az osztályfőnököm, a néhai Szták Sándor tanár úr, csak bazsalygott az orra alatt és bólogatott, amikor elvállaltam a feladatot.
Úgy emlékszem, akkoriban valami apróság miatt kórházba került édesanyám. Nem volt komoly, de egy pár napig az isten tudja már miért, de bent tartották Nyíregyházán. Így aztán Apámnak újságoltam el a elsőként a hírt, aki rögvest levett egy Ady válogatást a polcról, majd átszellemülten és akkurátusan, testhezálló vers után kezdett kutatni.
Hájerné tanárnő az általános iskolában nagyon tudta, mi kell nekem. Hosszú évek alatt rájött mivel érdemes próbálkoznom, mire vagyok képes, azonban jó atyám inkább filozófiai kérdést gyártott a választásból. Számára az volt az igazi kérdés, melyik Ady verssel lehet meggyőzni a zsűrit, vidéki srácként is érdemes vagyok a továbblépésre. Azt állította, olyan költemény kell, amiben jól érzékelhető Ady partiumisága, a couleur local, valami utalásféle Kelet- Magyarországra. Valami porszagú billog. Így jutott el a Pócsi Máriához, ami a költő istenes korszakának egyfajta összegzése is lehetne. Filozófiailag és földrajzilag tökéletes, azonban a verseny szempontjából felért egy tragédiával…
Már a magolása közben éreztem, nem ez az én versem. Nem lesz ez jó, még az Ember az embertelenségben is jobb lenne, de megküzdöttem a végtelennek tűnő szöveggel. Pálócziné tanárnő csak húzta a szemöldökét, mi a jóistent akarok én ettől a „pócsimarikától”, ám az időkorlátok miatt beletörődött a mellényúlásba, egyszerűen csak vállat vont. Nyírbátori lévén, nem látott el a székesfővárosig, és talán abban reménykedett olyan irodalmilag perverz alakok ülnek majd a zsűri asztalánál, akik ráizgulnak erre a nagyon is Adys, Máriás lelki kifakadásra.
Szóval szépen lógtunk egy napot. Négy órát vonatoztunk, fél órát tömegközlekedtünk, majd beléptünk a múzeum ajtaján, amiről én akkor csak azt tudtam, ott őrzik Endre rokonom, halotti maszkját.
A verset baki nélkül mondtam el, a kötelező Kocsi út az éjszakában című csodával együtt. Vigyorogtam, mint a vadalma, mit sem törődve azzal, hogy a zsűrit bizony nagyon igénybe vette a rövidnek egyáltalán nem nevezhető produkció. Ma már azt hiszem, Antal Józsi barátomat is én fosztottam meg a továbbjutás lehetőségétől. (Vele együtt mentünk ugyanis.) Ő volt a mondott vers, a gimiben, kiváló orgánummal rendelkezett, 18 évesen meglett férfiakat megszégyenítő basszussal, büszkén, hetykén záporozta a világra a magyar irodalom válogatott időmértékes vagy éppen ütemhangsúlyos átkait… Szóval, ma már úgy látom, a zsűri jóindulattal, tőle is megfosztotta a Pócsi Mária miatt, a továbbjutás lehetőségét. Mérlegelve a helyzet, szerintem úgy döntöttek, két 300 km-ről érkezett fiatalnak vagy együtt, vagy sehogy nem adhatnak esélyt. Minden jó szándékuk ellenére, az utóbbira kényszerültek…
32 éves fejjel, azonban döbbentem élem meg a Pócsi Máriát Adytól. Most jövök rá, miért választotta ezt nekem a sors. Nem a győzelem, de még a továbbjutáshoz sincs köze. Inkább az atyai előrelátáshoz. Mert ez Nauszikaa verse. Ez a tisztaság, a szeplőtlenség előtt meghajló, letérdelő férfi himnusza. Ma talán már képes lennék úgy elmondani, hogy továbbjussak. Jesszus, vajon Szűz Mária, ha elmondom neki, továbbjuttat? Hagyja, hogy megtaláljam az isteni nőt? Hagyja, hogy belépjek a fehérségbe, a „hókarú” lányok szentélyébe? Vagy csak boszorkányok, üres szépségek jutnak osztályrészül?
Egy idő óta megnőtt a szivem
S a szép bűnöktől keservesen tiszta
S most hirtelen csak Tégedet keres
Egy szüzetlen és bűnös kálvinista…
…Hogy ki vagyok, ma kezdem sejteni:
Rossz ébredő és sokat próbált fekvő,
Az Életnek rosszul nősült veje,
Vallástalan és nőtlen, öreg vő.
Ma kell kihúzni a szomorú tőrt,
Melyet az Élet szivembe belévert,
Ma felejtek el minden igazat
S ma bocsátok el minden régi némbert…
…Ma már hiszem: nagy döntés vár reám,
Legyőzni mindent, mi ellenem támadt,
Mutatni egy példátlan életet
S nem bocsátni el az én Máriámat.
De nehéz ez. Édes álom-párom! Légy te, ha kell varázslóm, boszorkányom! Légy habfehér Nauszikaám! Tekintetem, vágyam, álmom röghöz kötő Calypsó, és végül, Te pattanj ki a fejemből, te légy a gondolatom, bölcsességem, józan eszem, otthonom, az ágyam és párnám; Pénelopé…