A Nyírbátor és Apagy közötti távolság a legrövidebb utat választva, alig több mint 25 kilométer. Az utat fejből tudom, talán becsukott szemmel végigautókáznék rajta. Nyírbátor, Nyírgyulaj, Ófehértó, Besenyőd, aztán ki a 41-esre, Levelek, Apagy... Mondom összesen 25 kilométer. Megtettem már biciklivel, kismotorral és számtalanszor autóval. Minden évszakban. Ismerek itt minden kanyart, fasort, erdőt. Le tudnám festeni a portákat, az arcokat, a templomtornyokat. Itt őrzök az orromban minden jellegzetes illatot, az akácvirágzástól, a kályhákba pakolt NDK tojásbrikett, nehéz fűtőértékű szagáig.
Nem távolság. Most már nem. Bezzeg, amikor még hátulgombolós kölyök voltam! Nem álmodtunk saját autóról. Még egy Tarabant vagy egy Kispolák is távolabbinak tűnt, mint a legközelebbi galaxis.
A 70-es évek végén, a 80-as évek elején Apagy és Nyírbátor még fényévekre helyezkedett el egymástól. Először is ki kellett gyalogolni Bátorban a Buszállomásra. Végig kellett döcögni a nagy sárgával Ófehértóig, a Bakti erdő széléig, ahol ridegen várt ránk a hideg, szocialista állomás. A buszozás nekem élményszámba ment, édesanyámnak pedig valódi rémálmot jelentett. Szédült, hányingere volt a zötykölődéstől, amin csak a Dedalon tabletta segített, de ettől végigaludta az utat. Ahogy lehunyta az elnehezedett pilláit, én egy percig sem bírtam tovább a helyemen ülni, kódorogtam a járművön és mindenféle piszkos holmit gyűjtöttem a földről.
Ófehértón a leszállás után évezredeket vártunk a MÁV csatlakozásra. Sokszor éreztem úgy, felnövök mire megérkezünk nagyiékhoz. Szerencsére az ismerős forgalmisták, mindig behívtak bennünket az irodába, ahol egy régi kályha ontotta meleget. Emlékszem az iroda különböző szagaira is. Olaj, szén, papíros, a megkopott bútorzat kipárolgásai keveredetek itt a levegőben, a mosatlan egyenruhák, az emberek szájából áradó bagó bűzével. Néha kávé, kakaó, negró is száldosott a levegőben, néha…
A lassú, ritkán járó vonat aztán egyszer csak mégis megérkezett Namény felől. Ó ezt a részét a hétvégi Odüsszeiának már nagyon élveztem. A kocsik ki voltak világítva, minden felnőtthöz oda lehetett rohangálni és szóba lehetett elegyedni a széles mosolyú szabolcsi, szatmári bácsikkal, nénikkel. Némi zötykölődés után aztán megérkeztünk Apagyra. Legtöbbször nagyi jött elénk. Felültetett a piros Csepel bicikli csomagtartójára, rám szólt, hogy jól rakjam szét a lábam és elindultunk a távoli Béke utca felé.
Visszafelé sem volt egyszerű. Először Apagytól Nyíregyházáig vonattal. A nagyállomáson állandó civódás, hogy milyen ajándékot vegyen meg nekem anya. Volt ott sírás-rívás, fogcsikorgatás, ha nem kaptam meg az áhított autót, katonát, Legót, társasjátékot, pisztolyt, puskát és egyéb vegyi fegyvert. Aztán bemutató a játékkal az állomás összes utazójának. Felszállás, zötykölődés a Nyíregyháza, Nagykálló, Kállósemjén, Máriapócs, Nyírbátor vonalon. Miután jóvoltamból, mindenhol barátokra tettünk szert, kicsit könnyebb volt az utazás és édesanyámnak mindig segített valaki leszállni az állomáson. Akkor még nem volt peron, meg díszkő. Egy jó nagy ugrás a mélységbe, némi bokaficam és az ember tudta, hogy hazaérkezett.
Anya két csíkos szatyorban hozta mamáéktól a házi finomságokat. Én mögötte bandukoltam, vagy néha előtte, kezemben a legújabb szerzeményemmel, a nagyállomás kirakatából vásárolt játékkal.
Édesapám akkoriban éjjel-nappal dolgozott. Anyával legtöbbször kettesben utaztunk…
Később a Nyírbátor- Nyíregyháza vonal már a főiskolás éveket jelentette számomra. Vasárnap irány a kollégium, pénteken haza Bátorba kipihenni a hét fáradalmait, feltankolni egy hétre való élelemmel, pénzzel és szülői jó tanácsokkal. Általában egy óra húsz percet töltöttünk az ország leglassúbb tömegközlekedési eszközén, amely ennyi idő alatt összesen 40 kilométert tett meg. Egy óra húsz perc alatt komoly drámákat, tragédiákat éltünk meg. Szerelembe lehetette esni és ki lehetet ábrándulni. Össze lehetet veszni és ki lehetett békülni. Meg lehetett tanulni 4-5 tételt, vagy meg lehetett inni néhány doboz „gyógy”sört, a macskajajos időszakban. Ja és jót lehetett aludni is… Akkoriban nem buszoztunk. Csak ritkán. Túlságosan zsúfolt volt és senki nem akart egy órán keresztül ácsorogni a csapóajtónak dőlve…
Zötyögtünk a MÁV-val és arról álmodtunk, hogy saját, nagy autónk lesz és elfeledjük ezt a koszos, lassú vánszorgást.
Most, amikor már rég nem vagyok főiskolás és azt olvasom, hogy ezt a számomra két legendás vasútvonalat január elsejétől bezárják, azt gondolom, hogy a „nagy” autóm, a nyíregyházi lakásom és még a karrierem is odaadnám, ha még egyszer ebben az életben 20 éves lehetnék és azokon a járatokon ülhetnék a világban szétszaladt barátaimmal…
Sőt mindenem, de tényleg mindenem odaadnám azért, ha ismét megélhetném, hogy az Apagyi állomásra, Kodácsi nagyapám jön elém, akivel megiszunk egy bambit a Cukrászdában…
És most ne haragudjatok, ha egy kövér könnycseppet kell elmorzsolnom a szemem sarkából…
