Diary of Cardinalis

Cardinalis szerint...

Cardinalis szerint...

A hosszútávfutó magányossága…

2009. október 07. - Cardinalis

 

Bemelegítés

A nagy zabálások és (el)hízások után az ember számtalanszor tesz erős fogadalmat, leküzdi a felesleges kilókat, a férfi méltóságát romboló pocakot, a jólét bizonyítékait, a megvetésre okot adó zsírpárnákat. A nagy vétkezések, a rosszéletű kalórihadseregek után itt az ideje, hogy a koplalás, a böjtölés, a szűkgyomrú hetek, hónapok korszakát is a jóisten ajándékaként üdvözöljük.

Irigylem a gyomorbajos alkatokat, az agárképű hosszútávfutókat, a gizda, kákabélű férfiakat, akik talán soha nem ettek egy jót az életükben, de nem is tudják milyen embertelen lelki erő kell egy farkasfogú diéta abszolváláshoz.

Könnyes búcsú a roppanós virslitől, a főtt debrecenitől, a lélek- és gyomormelengető nagy formátumú vacsoráktól. Rosszízű elköszönés édesanyám főztjétől, a lakodalmas töltött káposztától, a töltikétől, a mesteri levesektől, a sóstói tekercstől (felénk így hívják a cordon bleu-t-)), a házi sonkától, a káposztás bablevestől, a rakott kelkáposztától vagy éppen a mézédes non plus ultrától. Gyászinduló kíséretében vonom meg magamtól nagymamám „kőttes kalácsát”, palacsintáját, szilvalekváros fánkjait, na és a feledhetetlen fasírtgolyókat. A nagy gyászmenet elbbalgatával, jöhet a kalóriák krematóriuma; a nagy hamvasztás.

Ám mindehhez kevés a szándék, kevés a fogadalom, vicsorogva kimondott eskü. Ehhez a lusta, tohonya, falánk testet kell meggyőzni, hogy nemcsak étellel él az ember és főként nem az egyre növekvő mennyiségű betevő falatért. Noszogatni kell a lusta húst, fel kell venni a nyúlcipőt, a klottgatyát, a futáshoz alkalmas pamutpólót és neki kell vágni a Bujtos nádrengetegének. Ott kell a zöld függöny mögött ledobni minden ballasztot, hogy a nagy fogyás végén, ismét a levegőbe emelkedjen a kövér gúnár, az elhízott csámpás albatrosz.
 
Az első kör...
 
Kedd délután megtörtént. Bizony isten. Az őszi napfény, a bennem kavargó érzések, a nádszálkarcsú, sporty-ladyk bosszantóan kerek spinningfeneke és a lefitymáló tekintetek egyszerűen a salakos sétányra parancsoltak. A Belső körút felől a négysávos alatt kúszva, itt kezdtem bele a legalább félórásra tervezett kocogásba, és itt kezdődött meg a király trónfosztása. Már a bujkálástól lihegni kezdtem. Mivel „a hagyományokhoz híven” most is víz éktelenkedett a „sztráda” alatt, lumbágós görcsbe rándulva gurultam az aszfalt alatt és a szerveimet nyomorító fájdalmak következtében, úgy érztem, soha nem érek át a Meki felőli oldalra. Szóval a tüdőmet majd kiköpve, belekezdtem az álmaimban olyan magasztos, felemelői, költői kocogásba, amitől azt vártam, reméltem, óhajtottam, hogy fél óra után 4-5 kilótól szabadít meg. A tó mellett döcögve, már az első kanyarnál le kellett állnom. Nem szúrt, nem fájt, egyszerűen nem bírtam. Mondom a szerveim most kezdtek helyrerázódni a görcsös bujkálás után. Ahogy ráfordultam a Jég utca felőli kis hídra, egy egészen fiatal párocskát pillantottam meg. Elszégyelltem magam és már csak férfiúi hiúságból is újból kocogni kezdtem. Mint egy elefánt, döngve haladtam át a pallókon, miközben azt próbáltam megfejteni hány éves lehet a srác és a kislány. Ők is meglepődtek, hát még a vadkacskák, akik a híd alól fénysebességgel rebbentek szét és hápogva adták tudomásomra, egyáltalán nem tetszik nekik a nagy elszántságom.
 
Az első körben számtalanszor éreztem, hogy abbahagyom és egyszerűen hazasétálok. Feladom, győzzön a mangalicazsír, az olvasztott vaj, a szénhidrát. Fehér zászló, fegyverletétel, requiem egy elvetélt diétáért.
 
Egy, másik, kéz a kézben sétáló párocskából áradó harmónia, szerelem azonban visszaparancsolt. Mégsem lehet, ilyen könnyen, restül a hátamat mutatni a szent célnak, a kalóriák és kilók elvesztésének.
 
Kacsák és mesék 
 
Miközben lihegek, kitágulnak az orrcimpáim és egyszerre árad be a tó kusza illata és szagvilága valamint a ruhákból lengedező mosószer és öblítő illat. Mindez gondolatokká alakul. Nézem a tavat, látom a zölden ringatózó hullámokat, a vízből korinthoszi oszlopfőként kiemelkedő nádcsomókat. Vajon ki lakik a tó mélyén? Vajon, ha Arthus most itt dobná be a kardját, akkor a tó hercegnője itt is utánanyúlna? Vajon hol él a békakirály? Tudja-e a Bujtos sellője, hogy hol van az én örök szerelmem?
 
A hápogó madarakról Gerzson jut eszembe. Gerzson egy csúnyán megvagdalt szárnyú vadkacsa volt, akit édesanyám Nyírbátorban a szemészeti rendelő kertjében talált. A jószág jó helyre került. Kosztot és kvártélyt kapott és hamar rádöbbent, itt bizony senki sem üldözi, egyszerűen csak gyönyörködnek színes tollaiban és az arany nyakörvében. Szóval Gerzson hónapokig élt a szüleimnél, míg egyszer miután megerősödött és visszanőttek a szárnytollai is, úgy döntött ideje visszatérni az övéihez. Édesanyám ráérzett Gerzson szándékára és izgatottan figyelte mire készül a kicsinosodott kacsafiú. Gerzson láthatóan nehezen kelt útra. Hiába hívta a szabadság, a vadon szava, a valószínűleg elhagyott, és szomorú neje, valahogy a biztonság és az ínyes finomságok béklyóként tekeredtek a békatalpakkal gyárilag felszerelt lábára. Gerzson hosszú morfondírozás után, mégis a levegőbe emelkedett. Megittasodva a levegő rég nem érzett mámorától, boldogan verdesett a kissé berozsdásodott szárnyaival. Csak a kert felett kerengett, akár egy vadmadár és már fentről pillantotta meg édesanyámat. Hápogni kezdett és büszkén fitogtatta aviatikai tudományát. Édesanyám arcán egy kövér könnycsepp kúszott le, amikor Gerzson szokatlanul éles hápogás közepette nekivágott a nagyvilágnak. Anya úgy érezte, a gúnár megköszönte a gondoskodást és kedvességét, de egyszerűen nem maradhatott tovább…
 
Futás közben azt reméltem, az egyik madár talán Gerzson, aki immár peckesen úszkál a feleségével az októberi napsütésben…
 
Már a következő körbe kezdtem, amikor a Gerzsonhoz fűződő összes legendát végigpörgettem magamban. A kis párocska még mindig esetlenül ácsorgott a hídon. Szemtől- szembe, a fiatal szerelemtől megnémulva és megdermedve bámulták egymást.
 
Keresd a nőt...
 
Én pedig arra gondoltam, ha lefogyok, és megtalálom a Nagy Ő-t, akkor nem egy tó partjára viszem a szerelmemet, hanem mint egy szocreál Don Juan, egy kohászati művek Siemens Martin kemencéjéhez. Ott tartok majd hosszú prezentációt neki arról, milyen folyamatok zajlanak éppen megrészegült, bolondul kalimpáló szívemben. Vagy egy karosszéria műhelybe, ahol roncsokból készítenek, makulátlan mesterműveket, ahol horpadásokat, karcokat tűntetnek el a fémszörnyek testéről. Esetleg egy tejfeldolgozóba, ahol habosan csorog majd a legtisztább, legtáplálóbb ital, amely egy szerelmes számra csak egyelten dolgot jelenthet: a családalapítás reményét.
 
Osztályrész... 
 
50 percig keringtem a tó körül. 50 percig, hol kocogva, hol mendegélve, de küzdöttem magammal. A hosszútávfutó magányosságában az egész életemet sikerült átértékelni, vágyakat, álmokat reményeket. Még nem ott vagyok, még ne úgy vagyok, még nem… De az irány, talán megfelelő.
 
 Ólomlábakon értem haza, de megérte. A mérleg fél kilóval kevesebbet mutatott… 
 
      

A bejegyzés trackback címe:

https://cardinalis.blog.hu/api/trackback/id/tr471433137

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

baraonda · baraonda.blog.hu 2009.10.08. 18:14:28

Cherchez la femme! Tudod, az is fontos lesz majd, ha szembe fut a tó szingli sziréne, hogy ne fuss el előle... És magad elől sem. Azt írod, jó az irány. Ha így van, lesz szél is és felkapja a vitorlát!
süti beállítások módosítása