A pelenkával kezdtük, aztán a kamera beosont a wc-be is, szagokról beszélt, hogy átadja helyét Ásókának a körömgombának. A gombából meg sohasem elég, így amikor a férfiak kimentek a konyhába sörért, a nők a tv-vel kezdték megdumálni a hüvelyi viszketést…
Azt hittem ezután nincs lejjebb, nem lehet mélyebbre hatolni. Nem gondoltam, hogy milyen hihetetlen tartalékai vannak a reklámkészítő kisiparosoknak és az eltemetett televíziózásnak. Sokáig nem kaptam levegőt, amikor fejtetű elleni szer reklámja jelent meg a képernyőn…
Fejtetű… Jesszus, micsoda szégyen volt megtetvesedni a 80-as években, amikor én még kisiskolásként néztem szembe a rovar- és parazitavilággal. Persze valahogy mindannyian átestünk rajta. Ha valaki hirtelen nem jött iskolába, és köhögés nélkül ült vissza a padokba tudtuk, nem érdemes összedugni vele a fejünket egy pár napig.
Emlékszem a petró átható szagára is, amivel a védőnő egy-egy gyerek fejét jól átdörzsölte, néha megelőzési célokból is. Tudtuk, kitől kell tartani, és nem nagyon mertünk abba belegondolni, bármelyikünk főbérlője lehet egy makacsul ragaszkodó, szűznemzéssel is szaporodó, apró, lassú, de vérrel táplálkozó családnak…
Szóval nézem a tv-t, és egyszer csak beugranak azok az örökzöld, örök tetves nyolcvanas évek…
Tanároktól hallom, hogy egyre gyakrabban tűnnek fel ezek az utálatos lények az iskolákban. Egyre gyakrabban, a „hordozók”-at ugyanis hiába kezelik le, otthonról hozzák magukkal az utánpótlást… Így aztán mégsem kapkodom a levegőt, egy szusszal lenyelem a gombócot és rossz szájízzel ugyan, de elfogadom, a reklámok csak a problémákra adnak megoldást…
Máris viszkető fejjel, bemásolom a tetvekről szóló szláv nyelvű reklámot… A magyar még nincs fent…
