Már alig több mint nyolc órával a holnapi értekezlet előtt, még mindig magamhoz ölelve a pici világom, egyszerűen jó a kedvem. Hazaérkeztem, meleget csiholtam, Katana of Hirohito pedig a garázsban pihen. Azt hiszem ő az első gép, akit képes vagyok emberi tulajdonságokkal felruházni. Talán még lelket is lehellek belé…
A jókedvem most mégis az engem körbevevő szeretetből nőtt ki. Az arcomra ragasztott mosoly most abból táplálkozik, hogy képes vagyok magamba szállni. Lecsendesíteni magamban az önteltséget, büszkeséget, hogy sikerül ismét meglátni a fontosat.
Uram, nem fuvalkodott fel az én szívem, szemeim sem láttak magasra, és nem jártam nagy dolgok után, erőmet haladó csodadolgok után; Sőt lecsendesítém és elnémítám lelkemet. A milyen az elválasztott gyermek az anyjánál; mint az elválasztott gyermek, olyan bennem az én lelkem.
Csak az fél, akinek van félnivalója, csak az retteg, aki nem úgy fekszik és kel, hogy mindent megtett, hogy már jártányi, imádkoznivaló ereje sincsen. Csak fekszik a csillagok alatt és azt reméli, hogy valaki meghallja, milyen nagyokat dobban a szíve. Ez valami itt a mellkasomban össze-vissza ver. Kuszán, mint egy rozzant falióra, mindig rosszkor üti az egészet…
Ha most imádkoznom kellene, hány emberért kellene elmondani a miatyánkot? Hány üdvözléggyel lehetne elvenni a bűneim? Milyen ollóval lehetne visszanyesni a vadhajtásaim? Hány taplógombaként lelkemhez ragaszkodó csalást kellene mesterségesen eltávolítani? Az ember mint a lomb, megnő, a fény felé törekszik, de nincs mit tenni a létezéssel együtt jár, hogy paraziták nőnek rajta, mint a fagyöngy… Istenem, hány és hány kiló fagyöngyöt tudnál rólam begyűjteni?
Hát nevelj alázatra! Tudom csak a kékek és a sebek, a belső részekig hatoló csapások formálják az embernek fiát. Tudom, hogy a pofonok, a gáncsok tesznek erőssé. Nem a fogadkozások és nagy fogyások.
Irgalmasság, igazság és bölcsesség… Mit keresek én a kiüresedett anyagi világban? Mit keresek én a porban? Mit keresek én istentelen lelkek, bohócok és ripacsok között? És mitől érzem jól magam?
BÚCSÚ SIKER-ASSZONYTÓLNem kellek. Jól van. Jöjjön, aki kell.Lantot, hitet vígan szegre akasztok.Kicsit pirulok. Én és a Siker?Jöjjenek a tilinkós álparasztok,Jöjjenek a nyafogó ifju-vének,Jöjjenek a finom kultúrlegények.Nem is tudom, hogy mi történt velem,Hát sokat érne itt a győzelem?S én száz arcban is kínáltam magam,Vénleánykodtam. Pfuj. Már vége van.Ügyes kellner-had famulusa tán?Éhes szemben vörös, vadító posztó?Legyek neves hős kis kenyércsatán?Fussak kegyért én, született kegyosztó?Eh, szebb dolog kopott kabátba szokni,Úri dölyffel megállni, mosolyogni,Míg tovább táncol kacsintva, hívaA Siker, ez a nagy hisztérika.Nyomában cenkek. No, szép kis öröm.Ezekkel együtt? Nem, nem. Köszönöm.
Áldott látomások, jövőbe irányított, csillagokkal párosodott szemek, erre vágyom! Ölelj magadhoz szent élet…
Megjött a hideg és én arra gondoltam, 1998. december 31-én Milánóban sétáltam át az új évbe… Akkor fáztam ennyire. Elfogyott a tequila és a Dóm nagyon messze volt attól a hideg külvárostól, ahol Boruzs Gerivel és Nagy Robival laktunk. Jajj, azon az éjszakán Balti lányokkal cicáztunk. Lettek voltak vagy litvánok, már nem is emlékszem. Kedvesen bújtak hozzánk, bundájuk forró volt és langyos csókokat leheltek, kékre váló ajkainkra… Északról jöttek, de déli módra bolondultak belénk és mi reggel boldogan mentünk a kötelező misére… Andare la chiesa…
Ekkora mosoly nincs is, ahogy a gardrób hatalmas tükrében nézem Zsoltit, a békát… Megmosolygom ezt a szerelemmel kacérkodó kisfiút magamban…
Mondom, alig több mint nyolc óra a holnapi értekezletig, ahol majd letörik a szarvam. Ám addig jöjjetek álmok! Mit bánom én, hogy honnan jöttök, ha édes nyálat loptok a számból… Mit bánom ki küldött benneteket, ha Vele álmodhatom…
