Nagyon messze került az én és a te. 21 hónapra vannak egymástól. Ahogy a köd ráomlott a Bujtosi tóra és összemázgálta a világ kontúrjait, eszembe jutott egy hűvös őszi este a Stadion utcáról. Akkoriban hallgattuk sokat, ahogy Tokody Ilona és Simándy József bánatos, bársonyos duettje sercegve, surranva a bőröm alá kúszik, és előrevetíti a sorsomat. (Önbeteljesítő jóslat?)
Soha nem gondoltam, hogy ez a dal, ez a Kodály feldolgozás, ennyire az életem részévé válik. Ha mondják sem hittem volna, hogy ez felvidéki gyűjtés, egyszer himnusszá, zsoltárrá és általános közérzetté válik…
A csitári hegyek alatt régen leesett a hó.Azt hallottam, kisangyalom, véled esett el a ló.Kitörted a kezedet, mivel ölelsz engemet?Így hát kedves kisangyalom, nem lehetek a tied.Amott látok az ég alatt egy madarat repülni,De szeretnék a rózsámnak egy levelet küldeni,Repülj madár, ha lehet, vidd el ezt a levelet,Mondd meg az én galambomnak, ne sirasson engemet.Repülj madár, ha lehet, vidd el ezt a levelet,Mondd meg az én galambomnak, ne sirasson engemet.Arra alá van egy erdő, jajj de nagyon messze van,kerek erdő közepében két rozmaring bokor van,egyik hajlik vállamra, másik a babáméraígy hát kedves kisangyalom tiéd leszek valaha.Egyik hajlik vállamra, másik a babáméraígy hát kedves kisangyalom tiéd leszek valaha.
Most itt énekelik a szobámban. Folyamatos lejátszás. Kintről az óriás higanylámpa, mint valami égi reflektor, szürkés-sárgás fényével, kérdőn-fürkészőn kukucskál be az ablakon. Igen régóta esik a hó. Régóta hull, nem enged a hideg, fagyott a föld és fagyott minden hóvirág, amely azóta, próbálkozott elhozni a rég várt tavaszt. Azt mondják közben volt nyár, volt jó idő, valahol az idők örvényében, rojtos, kifakult jókedv, valószínűtlenül kék Kefalónia és reménnyel töltött persely is…
Édesapám temetési értesítőket adott a kezembe. A fekete, gyászkeretes papírosok némelyike több mint százéves. Olyan emberek nevei szerepelnek rajta, akiket sajnos nem ismerhettem, de minden sejtemben őrzök. Régi csókokat, öleléseket, vágyakat, álmokat hordozok. Egyszerre vagyok temető és szülőotthon.
Aztán azon gondolkodom, lesz-e majd valaki, akinek vér szerint is fontos leszek. Aki legendákat gyárt rólam és bor mellett könnyes szemmel meséli az adomákat, miközben egykori porhüvelyemből szorgos férgek gyúrnak tápláló humuszt. Aki meg- és felidéz, miközben a génjeiben ott maradok az élete végezetéig…
Egyszerű staféta az élet. Ha tovább adod, versenyben maradsz, ha nem akkor egyszerűen kiesel...
Jajj, néha olyan pici lesz minden. Picik lesznek a történetek, aprók a vágyak. Középszerűen érdektelen. Mert hiába, minden öröm, hiába minden bánat, ha nem tudsz valamit letenni az asztalra, ha nem marad utánad semmi, csak zörgő fehérre szopott csonthalmaz, akkor nem voltál több, mint az állatok.
Aztán eszembe jut, mert eszembe jut, hogy erre a maradék 50 évre, ami még megadatik a homo sapiensnek, érdemes-e az örökkévalósággal gondolni. Pihék, szöszök vagyunk csak, amit bús szelek fújnak össze-vissza, és amikor magasba emel minket a légmozgás, elhisszük, jó dolgunkat, magunknak köszönhetjük.
Aztán valami mégiscsak mosolyt csal az ember arcára. A váratlanul nyárba forduló ősz. Egy késő délután a tarcali Bányató partján. Egy korhely halászlé savankás íze, miközben magamba szívom a Bodrog és a Tisza Cuvee illatát. Fekete Gabi buta tekintete, ami ’86 óta semmit sem változott. Te BMX bandita és én a banánüléses vagány. Butch Cassidy és a Sundance kölyök.
Miközben ezekre a mosolyokra gondolok, azt érzem, van valami egérút. Van valami menedék, egy utolsó pillanatban érkező ítélet. Valami, amitől nem hullik ki a fogunk, a hajunk, nem kell örökké rettegnünk a megszerzett karrier, a sikerek elvesztésétől. Kell lenni egy olyan helynek, érzésnek, ölelésnek, szerelemnek, ami az isten képére lett gyártva és ahol megnyugszom. Nem romlik tovább a látásom, a hallásom, nem oxidálódnak tovább a sejtek, ahol nincs betegség, rozsda és szú… Helyette ellenben mindig van, aki meghallgat, aki szeret és a vágyamtól úgy nyílik meg, akár egy bazsarózsa.
Kell lenni valaminek, egy repedésének, egy megbomlott szálnak ebben a reménytelenül szigorú rendszerben, ahol a bennünk megírt bolond parancs a habzsolásra egyszerűen megszelídül és kielégül.
Tudom, hogy ez a hely csupa zene, mert a muzsika, ez a megfoghatatlan valami, ami keresztül-kasul képes átjárni a szívem a lelkem, forralni vagy hűteni a szívem ez annyira-emberire sikeredett valami, amit rajtunk kívül senki más sem ért, mert a muzsika maga az ember. Talán maga az isten sem érti a zenét. Mert ami önmagával azonos, ami saját lénye, az érthetetlen lesz számára.
A bőröm alatt érzem, hogy van megváltás. Hogy lesz egy hely… Talán nem ebben az életben. Nem itt Nyíregyházán… De lesz egy hely és lesz egy pillanat, amikor azt mondom, jöhet a vég, nem félek tovább tőle…
