Diary of Cardinalis

Cardinalis szerint...

Cardinalis szerint...

Nyomok a hóban...

2010. február 02. - Cardinalis

Egy lábnyom a hóban… Ennyi… Elindulhatsz utána, vagy csak a szemeddel simogatod az ember gyártotta krátereket. Egyetlen dolog biztos, hogy valaki járt itt előtted. Valaki már nekivágott a szűz hónak. Nem tudhatod, miért éppen ezt az ösvényt választotta, de láthatólag bátran lépkedett. Bolond volt? Szent őrült? Vagy csak a remény hajtotta? Egyre megy. Lábnyom van a hóban. Apró, kecses cipő hagyta. A léptei könnyűek voltak, szinte csak érintette, seperte a vastag hópaplant…

 Ma nem gondolkodom, nekivágok. Mezítláb, meztelen talppal lépkedek a térdig érő hóban. A lábnyomot követem. Időnként másoké keresztezik, de én el nem hagyom, el nem tévesztem. Sokáig járok így, hegyet hágok, lőtöt lépek. Rettegek a hóvakságtól, mert akkor soha nem derül ki után járok, és félem a tavaszt is mert elfonnyasztja a havat, kiengedi a föld fagyát, vízzel mossa el, füvet növeszt a lábnyomok helyén…
 
Lázas ez a menet, embert próbáló. Fekete lett minden lábujjam, jégcsapok lógnak a szakállamból, de megyek…    
 

Aki a telet is legyőzte...

2010. február 01. - Cardinalis

Egyszer majd megírom mit jelent a tél. Egyszer majd megírom, hogy Indiában miért éppen a fehér a gyász színe és nem a fekete… A fehér nem is szín... nem az, aminek látszik. Minden más, a kék, a zöld, és napsárga is az ő köpönyege mögül lép elénk.

Ha kinézek az ablakon, mint ordas, kiéhezett, villogó szemű farkasok osonnak be hozzám, a fagy, a hó és a tél… A tél nem több mint várakozás. Téli éjszakákon nem lehet önfeledten szeretkezni, nem lehet őszintén csókolni, nem lehet beteljesedni. A tél a virrasztás, a kínos várakozás, az őrületbe kergető szürkeség ideje. Nem énekes madarak csicsergenek, hanem nehéz varjak harapják a ködöt és úgy néznek rám, mintha vicsorogva szeretnék a képembe vágni: Hitchcock tojásaiból bújtunk elő…

 

Az éltető víz megfagy, minta valaki megállítani a folyók sodrát, a patakok csilingelését. 2005-ben, egy komoly influenza után, onnan tudtam, hogy megérkezett a tavasz, hogy amikor már elegem lett a plafon bámulásából, beültem a kocsiba és a szikrázó napsütésben Regécig hajtottam. Még tél volt, de látszott rajta, hogy elkezdi kigombolni a kabátunkat. Leveszi a kölcsönzött tollat a fruskák testéről. Bele akar szagolni a lenhajukba, bele kíván harapni a nyakukba, eldobja a sálukat és kivörösödött fülcimpájukat nyalogatja…
 
A Huták előtt, a jégcsaporgonák a legfinomabb tavaszidéző andantéba kezdtek és én boldogan szopogattam egy nedves, letört, patak-darabot…
 
Nem merészkedtem fel a regéci várig. Hideg volt és a testpedt betegség után még nem éreztem elég erőt magamban. Lépdeltem a hóban és nagyon boldog voltam. Így lett vége akkor a télnek…
 
Akkor márciust írtunk, most februárba fordul a naptár. Még ki kell tartani. Tavaly ilyenkor éreztem meg, mi az a pánikbetegség. Most az az érzésem, idén el fogom felejteni. Tavaly ilyenkor majdnem lemondtam Zakopanét. Most valami azt súgja, semmire sem fogok nemet mondani… Tavaly ilyenkor még angyalnak láttam életem ördögét, ma már kinevetem magam és a bolond ragaszkodásom…
 
Meg kell vizsgálni, valójában ki áll mellettem? Ki fogja a kezem? Ki repít havas fenyőerdők felett? Kinek az arcával alszom el, amikor megnyugszom…?  Tudom a remény olyan mint a kaspóban nevelt nárciszok, némi fény és meleg kell csak nekik és elűzik a havat, jeget, elűzik a hideget…
 
Rosszkedvem tele! Elég belőled! Jöjjön a fékevesztett repülés!
 
 

A rossz pulya védbeszéde...

Egy férfinak nem lehet más álma, csak az, hogy úgy szórja szét magjait, mint a nyolcvanas évek magyar sztárjai a fruttit, egy siófoki, fülledt, nyári esti koncert után. Egy férfinak úgy kell élni, mint egy istennek: ahol megfordul, gyereket kell csinálnia. Mindegy, hogy bika, vagy aranyeső képében, de ott kell hagyni - a számára vonzó nők méhében - genetikai lenyomatát.

 
Nem lehet szebb dolog egy férfi számára, minthogy bármerre is sodorják az ég örökké bolyongó, csapongó, lázas szélfúvásai, mindig, mindenhol otthon legyen. Mindig mindenhol a vérei köszöntsék, legyen legalább  egy szív, egy kar egy öl, amely öleli, magához engedi és befogadja…
 
Nincs szebb dolog, mint mindenütt házi kosztot enni. Itt a húsleves ízétől bolondulni meg, máshol a sülő hús illatától nyugodni bele a sorsba…  A férfi, mint az isten lenyomata úgyis képtelen egy helyen megülni. Hiába „über alles” Penelopé, Ödüsszeuszt nem hagyja nyugodni pogány vére és nekiindult a nagyvilágnak. Egyik helyen a „hókar”, máshol a test és megint más körülmények között a vamp hódítja meg, gyűri maga alá, csinál belőle lepedőakrobatát, hogy magja ne csak porlódjon, hanem szóródjon is…
 
(Hogy az út végén aztán mégis egyetlen nő mellett öregedjen meg...)
 
Ezt a lázas igyekezetet az örökkévalóság felé, a nők meg nem értik. Nem érthetik a férfit, akik megszámlálható petesejtekkel, 300 ezer darab, apró életkapszulával jönnek a földre, miközben a férfi, minden nap milliószámra termeli az élet apró építőköveit. Aki mikroszkóp alatt látott már spermákat, ezeket a fickándozó, apró, jópofa fickókat, egyszerre rádöbben, az élet bizony nemcsak annyi, hogy jóllakjunk, hogy időnként egészségügyi dugásokkal csillapítsuk örökké éhes, farkasétvágyú ösztöneinket. Ezek az ebihalak megtanítják az embert, miért büntetni az isten Onant, amikor az a földre hullatja magjait.
 
Önm(a)gtartóztatás! Minden vallás hirdeti. Nyugaton erőlködünk, keleten állítólag a jógik úgy büntetik magukat, ha nem bírnak az ösztöneikkel az elhullatott magjukat vissza kell enniük. Mert csak így őrizhető meg a bennük cirkuláló energia megmaradása...
 
Mindez a gyermekekről, gyermekvállalásról jutott eszembe…
 
Aztán annyit üzenek én Eszméletnek, hogy ne haragudjon. A földre dobtam egy inget és úgy tűnik pontosan az orra előtt landolt. Ember legyen a talpán, aki ilyenkor nem azt hinné, neki dobták, pedig szó sincs róla. A te boldogságod az én boldogságom. Örülök, a gyermekednek, annak, hogy látsz értelmet ebben a nyüszítő világban. De engedd meg, hogy rád pirítsak! Te aki tudsz verset elemezni, te aki térkép és GPS nélkül is tájékozódsz az irodalom világában, nem teheted meg, hogy egy gazdátlan, általános alany által készített „unisex” ruhácskát csak úgy magadra húzz. Nem engedheted meg, hogy a textus csupán egyetlen olvasatával birkózz és nem vedd  észre, a virtuális mutatóujj a közösséget veszi célba és nem az egyént…
 
Sőt azt sem hiszem el, hogy a keservek, siratók és jeremiádok mögött nem látod az élet feltétlen szeretetét. Az apró, boldogságból gyúrt fénypászmákat és rádiójeleket, amelyekkel itt a virtuális, bináris térben is bombázom a világegyetem csodáját, az értelmet.
 
Lehet lenézni, lehet leköpni, megvetni. Lehet kővel dobálni. Hidd el, itt mindig kenyér az, mégha a száraz is, amivel visszadobnak.
 
Fura, hogy te vagy a második. Luxi volt az első, akinél azt éreztem, olyat húz magára, amit nem neki szőttek. Most félek, vannak olyan emberek, akik kifejezetten ezeket a ruhákat keresik. Fogást, apró repedést, rést a pajzson… Nem kell… Bár megértem, hogy a közösség arca soha nem lehet homogén. Ezért fogadtam örömmel Luxi szarkasztikus megjegyzéseit. Persze magamban mindig attól féltem, a sötét humor mögött, sokkal lesújtóbb a megfogalmazott vélemény…
 
Baraonda és Heléna (minden név foglalt volt) számomra olyan emberek, akik a feltétlen elfogadásról tesznek tanúbizonyságot. Akik bátrak megosztani a lelkük velem és elvenni a felkínáltat. És ez azért furcsa, mert pl. Baraondát talán még soha nem láttam élőben és Helénával is többet beszéltünk telefonon, mint face to face…
 
Birkózom magammal. Birkózóm, mert a szavak csak a félreértések forrásai, nem tudják visszadani, amit érzek, gondolok, nem tudják formába önteni a lelkem, amiben fikarcnyi irigység, felsőbbrendűség, hiúság, beképzeltség, rosszindulat és mizantrópia sincsen. Mégis pontosan ez lesz az a mondat, ami leginkább kivágja majd a biztosítékot, amire a legtöbben fogják kialítani: hazudsz!
 
És ezt egyetlen vállrándítással kell elintézni. A tagadás, már az ő malmukra hajtaná a vizet…
 

Tánc a vékony jégen...

Csúszik a jég. Idén először merészkedtem a Bujtosra. Képzeljetek el egy 171 centis manót, aki némi súlyfelesleggel, a fején egy dokkmunkás sapkában, egy pár korit lóbál, este 9 óra után. Fejében Ákostól a Lámpagyújtogató dala. A jégen nincs ember, a Mcdonalds lágy, sárga fénye és a lámpák, csak ők a tanúim.

„Hizlalt” popó a jégre. Nincs hokedli. Hideg. Baromira. Gyorsan húzod a korit. Vilámgyorsan.  A jég gyatra. Nem lenne gond vele, de ráesett némi hó és a szél csak néhány helyen végzett jó munkát. Egy nyúlfarknyi részen azért van lehetőség. A rozsdás ízületek, izmok egyszer csak megérzik a játékot, a sebességet, a csúszás endorfin és adrenalin termelő képességét. A 33 éves test boldog. A 33 éves test csúszik, gyerek lesz és csúszik.
 
Csak most 33 éves, csak most boldog?
 
Szóval enyém az éjszaka, enyém a megfagyasztott tó. A beszélgetős műsor után ez a levezetés. A jutalom némi izzadság, és olyan pirospozsgás arc, hogy babám még jobban belém szeret, ha meglát…
 
 
Látom Eszméletnél kivágta a biztosítékot az Énceleb… Tudod eleinte arra gondoltam, hogy leírom, aki 5-nél több képet tesz ki magáról az iwiw-re, aki ott mutatja be a konyháját, kocsiját, nappaliját, barátnőjét, az olyan bizonyítványt állít ki magáról, amin én csak nevetek. A fogyasztói társadalom istentelen gyermekeitől nekem összeszorul a szívem, keserű lesz a szám íze, mert látom, tudom, hogy az életük sötét csillagszóró. Az életük egy 10 ezer éves mocsárban játszódik. Jelentem, ha nem lesz kőolaj, a mercik és béemvék is megállnak. Ha nincs áram a falban, lemerül a Vertu telefon is és ha nem lesz víz, az Aramani ruhácska is büdös marad… Akkor mi lesz veletek? Mi lesz velünk, gyermekek az úrban???
 
Ha nem lesz házimozi, ki mesél majd a gyerekeknek, ha a felnőttek soha egyetlen mesét, verset sem tanultak meg??? Most azt hiszitek, ez nagyon távol van? Azt hiszitek, hogy ez veletek nem eshet meg? Olyanok vagytok, mint az egyiptomiak? Akik nem vettek tudomást az idő múlásáról? És ha nem ti, hát az aranyba csomagolt gyermekeitek élik ezt meg és akkor bottal verik majd a sírjaitokat, mert megettétek előlük a jövendőt…
 
Eszmélet nem talált kedvére való kategóriát a felsoroltak között… Ne is keress! Légy önálló kategória! Légy Te, mert ahol van te, ott egyszer csak lesz én is… A személyes névmások már ilyenek…
 
De el kell mondanom az élet most mindennél több. Az élet most mindennél rejtelmesebb. Groteszk, abszurd és valahogy olyan, mintha nem velem történne, mintha csak kívülálló lennék. Mintha távcsővel nézném a Föld nevű bolygót rajta azt az embert, aki tulajdonképpen én vagyok.
 
Sorok érkeznek, morzejelek egy távoli bolygóról. Nem várt jelek és a tudat érkezik, mégsem vagyok már egyedül. Figyelnek rám, szavakkal simogatnak és becéznek…
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Közben azért tudom, a vonatom alagútba rohan, lehet hogy lesz még napfény, hosszú egyenes szakasz, de most még nem bízom benne… Megrakom a gőzmozdony parázsló bendőjét, meg én, etetem a nyerítő paripát és rohanok a saját forradalmamba…
 
 
Nyugtalanság
 
Csapkodsz, feketeszárnyú szél,
sorsom zenéje, nyugtalanság.
Suhogó crescendóidat
rohanásomban félve hallom.
Kiáltanék, de hasztalan:
zúgásodat túl nem kiáltom.
Este párnámig elkísérsz,
belesüvöltesz hajnalomba.
A templompadba ülsz velem,
a zsoltárfénybe árnyat ejtesz.
Lázízedről ma már tudom:
a gyermeklázam is te voltál.
Előbb vadűző szomjúság,
aztán űzőm a rengetegben.
 
Ki vagy, hogy ilyen véresen
sarkantyúzod sírhoz-futásom?
Prédára ajzott karvalya
bús, tolla-foszlott életemnek?
Versembe dobbant lüktető
hajszolt apáim ritmusából?
Lelkembe robbant fellege
a kénköves világviharnak?
Jaj, nem tudom, ki küld. Hagyom,
hogy sodrod hömpölygesse lelkem.
Viharos crescendóidat
rohanásomban félve hallom.
S már fáj, úgy fáj a pillanat:
egyszer megáll kengyelfutásod,
halálba fúlt hajrád felett
mint győztes angyal áll a csend -
s nem hallom már a hallgatásod -
ó, nyugtalanság, nyugtalanság...
 
Ui: kíváncsi lennék elolvasta-e valaki a bátor, hűséges kommentezők közül a Bérapát? A története profán. Készítettem egy interjút, egy politikussal, aki elmesélte milyen képtelenül személyes kérésekkel keresik fel az emberek. Na, ez lett az én ötletem. Egyesek szerint itt nem lehet vége, mások szerint pedig kár tovább bonyolítani…
 
 

Az éncelebek forradalma…

Majd egyszer fel kell tenni a kérdést, hogy ebből a trágyadombból, amit internetnek nevezünk, ki lehet-e mutatni az értéket. Amikor gyerek voltam, minden sokkal egyszerűbb volt. A Ki Mit Tud-on a zsűri mondta meg mi az értékes, az iskolában a tanárok és az osztálytársak, otthon meg a szülők. Aztán egyszer csak széthullott a világ. Főiskolás lettem a 90-es évek és a kapitalizmus kellős közepén.

Azon kaptam magam, nekem kell eldönteni, mi a jó és mi a rossz. Nekem kell választani a West Rex-ben kapható kevert, vagy egy jóval drágább, minőségi gin között. Néha rosszul döntöttünk; két nap rosszullét után az ember tudta, még egy ilyen este és a gyomrát szétmarja, kilyukasztja fertelmes, kommersz, sebészeti alkoholból pancsolt, pokoli nedű. Essenc… Meg némi alkohol…

Valahogy így vagyok manapság az önmegvalósítás különböző formáival. Az internetet ellepik a hozzám hasonló mániás depressziósok, exhibicionisták, a grafomán Barbiek, a metroszexuálisoktól hemzsegő twitter-nemzedék, az őrültek, a bolondok, az aberráltak, a „majd jól megmondók”, az önjelöltek, a képzelt betegek, a sorozatgyilkosok, a net előtt élők és a bináris számrendszertől élvezők…
 
Igen. Mi lennénk, kérem az „éncelebek”. Minket nem válogattak ki, mi magunk jelentkeztünk Noé kultúrbárkájára és hittel hisszük, hogy helyünk, rezervált szegletünk van a hajón. Egyre többen vagyunk, a hit tart bennünket össze, hogy ez a megváltás útja, ez az üdvözülés felé vezető csapás.
 
Egyszer azt mondta nekem valaki, ha képes vagy arra, hogy 10-15 ezer embert, egy kisváros lakosságát befolyásold, és azok azt tegyék, amit te mondasz, akkor már vagy valaki...
 
Na de mi van akkor, ha olyan énceleb vagyok, aki senkit sem akar befolyásolni? Nem akarok utcára vinni embereket, nem szeretnék lobogókat látni, elvadult „hittestvérek” kezében. Az én forradalmam ettől sokkal bársonyosabb. Az én forradalmam a minőség forradalma, amikor az „énceleb” rádöbben, mennyi mindent nem látott, nem olvasott még és nem azzal kellene tölteni a drága idejét, hogy elektronikus lenyomatot hagy a világ roppant országútján, hanem saját erejéből, vagy ha másképp nem megy, mások segítségével úgy csócsálja meg a világot, hogy az út végén azt mondhassa: amit lehetett befogadtam, megtanultam és úgy hagyom itt a világot mint lázas műértője…
 
Úgy ültem le, hogy majd jó felpofozom az „éncelebeket”. Majd jól megmondom nekik, milyen felületesek, buták és felszínesen műveltek. Aztán rájöttem a wrigleys spearmint ízétől is bódulatba eső, nyírbátori kölyök, aki egy négyütemű trabival utazott először 120-nál gyorsabban nem írhatja le az „éncelebeket”.
 
Szóval világ „éncelebjei” egybesüljetek! Nincs más út, mint a forradalom…
 
Egyetlen kérdésem maradt; nincs szükségetek egy karizmatikus vezérre? De? Lehetek???
 
És hogy legyen himnuszunk is, íme: erre gondoltam!
 
 
 

A bérapa…

 

-          Jött már valaki? – kérdezte foghegyről a szemüveges, miközben vadonatúj, éjfekete Boss öltönye válláról, néhány apró fehér szöszt pöckölt le. Ki fogom próbálni ezt az új korpa elleni sampont – futott végig az agyán. Az egyik nyakmozgató izma ekkor fájdalmasan rándult görcsbe, amitől egyenesbe rántotta a fejét.
 
-          Igen, igen elnök úr! – hadarta a művelődési ház vezetője – már várnak az elnök úrra! Egyelőre ketten vannak, de biztosan lesznek többen is! Két hete kint vannak a plakátok, ahogy kérte! Én még az óvodába is vittem egyet. Tetszik tudni, oda olyan sok szülő jár… - a nagyközség kultúrmenedzsere megerősítést várt, de a képviselő úr, nem foglalkozott vele, csak a plafon elnagyolt mázolását vizslatta hunyorogva.
 
-  Nagyon dicsérik ám a felújításért! – próbálkozott még egyszer az igazgató, de a hízelgés hatástalan maradt. Szavai elpárologtak, zavarban volt és a lelkébe egyre nagyobb lyukat rágott a félelem. Hetek óta hallja, hogy a polgármester meg akarja fúrni az állását. Persze, nő van a dologban. A matektanárból lett kiskirály, beiratkozott mesterképzésre és a főiskolán összeszűrte a levet valami művélődésszervező ribanccal, annak kellene a helye.
 
-          Akkor… beküldöm… az elsőt, elnök úr… – dadogta végül.
 
-          Rendben Zoltán! – nyugtázta az öltönyös – Küldje csak! – felelte szenvtelenül, miközben még mindig azt nézte, milyen rosszul szerelték fel a hosszú, energiatakarékos lámpát a mennyezetre. – Zoltán! – kiáltott a művház vezetője után, akinek már csak az árnyéka látszódott a lassan záródó ajtóban. A kultúrmókus úgy pattant vissza mint egy gumilabda.
 
-          Tessék parancsolni!?! – lihegte.
 
-          Vigye már ki a telefonom, ha megkérhetem. Ha hívnak, akkor tegye meg, hogy felveszi és annyit mond, fogadóórát tartok. Ha a fiam, Zsolti hív, vagy a nejem, – tudja úgy van beírva Ilona – akkor pedig hozza már be, legyenszíves.
 
-          Persze elnök úr! – bólogatott sűrűn Zoltán, akinek félrecsúszott az apró háromszögre kötött nájlonnyakkendője.  - És, ha a Parlamentből keresik? – csillant meg kérdőn a szeme.
 
-          Ahhoz van egy másik telefonom, – és meglapogatta a belső zsebét - az marad velem itt bent.
 
-          Rendben, értettem – vette át két tenyerébe fogva, mint egy aranyhalat, a telefont és kihátrált a fogadószobának kinevezett irodából.
 
Az első panaszost Tóth Jánosnak hívták. A korosodó férfit még gyerekkorából ismerte. „Tótjani” csak így becézték a faluban. Akkoriban nem volt szegény ember. Két lovat tartott, stráffal fuvarozgatott, szántott, boronált a háztájikban, gömbölyű, nagytőgyű tehenei kiváltak a csorda közül. Amíg élt a felesége, nagyokat kurjongatva, mindenkinek odaköszönve és oda-odamondogatva hajtott végig az utcákon. Megitta a magáét, de a kocsmában ritkán lehetett látni. Aztán egyszer csak meghalt a felesége. Tüdőrák vitte el. Pedig soha nem dohányzott. Ezután „Tótjani” eladta az állatokat. Csöndes ember lett, elvégezte a dolgát, rendbe tartotta a portáját, de már nem volt benne lendület. Hiába hívták a gyerekei, hogy költözzön hozzájuk, a temető, a neje, Piri, nem engedte.  
 
-          Üdvözlöm, János bátyám! – az öltönyös felállt és mosolyogva ment az öreg elé, aki füstöt és erős, zaccos kávészagot hozott magával.
-          Szerbusz – felelte az öreg és kezet ráztak.
-          Foglaljon csak helyet – mutatott a képviselő nyájasan az egyik székre. – Miben segíthetek?
-          Hallom jól megy a sorod – kezdte az öreg egy harapásnyi csendet kivárva, miközben mélyen ülő szemei felett felhúzta a homlokát. - A jányod férjhe’ ment, a fiad meg egyetemista. Ezt beszélik. Meg azt, hogy jóba vagytok az elnökkel…
-          János bácsi, tudja milyenek az emberek – feszengett látszólag a képviselő – az utca mindig többet, tud mint én. Tény, hogy felmerült a nevem a miniszterségre, de most nagyon meg vagyunk elégedve a Miklós munkájával…
-          Mindegy. Nem az én dógom. Én csak örülök, ha egy falubeli ott ül a Parlamentbe. Éngem az se érdekel mék pártba vagy benne. Egyik se jobb a másiknál, csak tevégett mentem el szavazni is. A nagyapád sokat segített rajtam, annakelőtte…
-          János bátyám! Az már régen volt, talán igaz sem volt. Azt mondja inkább, most miben tudnék segíteni.
-          Hát idefigyelj. Én kétszer vótam kórházba, két hónap alatt kétszer jártam meg a kórházat. Magas a vérnyomásom, meg vacakol a tüdőm is. Szívom a dohányt, nem bírom letenni. Mán kétszer megröggönyöztek. Fekélyes a nyelőcsövem is… - az öreg egy pillanatra megállt, a szavak mintha egy útkereszteződéshez értek volna lelassultak, elhalkultak. - Nem vagyok jól – folytatta valamivel csöndesebben.
- Annyi tablettát írtak fel nekem, hogy marokszám szedhetem reggelente. Én ezt fel se veszem. Mer’ ettűl sokkal nagyobb a bajom…
 
A két férfi ott ült egymással szemben. Az iroda egyik sarkában egy számítógép ventillátora búgott. Kint az utcán elment egy autó, majd egy másik. A képviselő hagyta, hogy az öreg magától mondja ki, mi a baja. Attól is félt, ha megakasztja a mondandót, sokkal hosszabban ecseteli, mi, hogyan történt a kórházban. Az öreg érdes tenyerével a kézfejét kezdte simogatni, és lehajtotta a fejét, sárpöttyös csizmáját nézte, majd így folytatta:
 
-          Nehéz ezt nekem kimondani, de a Krisztivel van baj. Ez a jány mán összeállt a Szabó Ferkével, járt hozzá valami bótós is. Este jött a kocsival, reggel elment. A szomszédok kimondták. E még csak kettő, de azt mondják vót olyan, hogy minden este más ótó állt a kapuba. Meg járkált is a férfiak után. Nem vót munkája, elengedték a bótbúl. Bejárt. Reggel ment a busszal, este jött. Na, nem vót munkája, mégis is bejárt valami kanho. Vót mán ennek annyi, mint egen a csillag… Hát én ezt nem bírom. Mondják, hogy mámma mán így van, na de nekem e nem teccik. Teng-leng ez a jány. 28 éves. Mi van, ha így  marad, mégiscsak a testvérem jánya? Ura kéne hogy legyen mán, meg pulyája…
 
A képviselő sóhajtott egyet és várta, hogy az öreg kibökje, szerezzen munkát a Krisztinek. Emlékezett a lányra. Főiskolát végzett, de nem tudott elhelyezkedni. Csinos lány, csak a szúrja falu szemét, mert előszeretettel vesz fel kivágott ruhákat és ahogy most hallja a sorba sem akar beállni.
 
-          János bátyám – szakította félbe az öreget – miért nem küldi el hozzám a Krisztikét, ha munka kell neki?
 
Az öreg az állához emelte a kezét, majd erősen végighúzta rajta az ujjait.
 
-          Nem munka kell annak… - sziszegte az öreg. - Valami gazdag ember jár hozzá mostanában is. Családos. Ez is csak éjszakára marad. Van annak pénze. Most kocsit kapott tülle. Igazábúl nem munka kell neki…
-          Hát akkor miben tudok én segíteni? – mosolygott a képviselő és elérzékenyülve nézte az öreget, aki nem tudja elfogadni a megváltozott világot körülötte.
 
-          Csinálj neki egy gyereket! – vágta rá az öreg, ellentmondást nem tűrő hangon.
A képviselő arcáról lefagyott a mosoly. Úgy vágta pofon a mondat, hogy még a lábujja is belevörösödött.
 
-          Csinálj neki egy gyereket! Te országgyűlési képviselő vagy, ha te csinálsz neki egy gyereket, akkor nem mernek majd pletykálni, akkor nem mernek majd hozzányúlni. Lesz munkája, akkor  mán nem kellesz féltenem, hogy mi lesz vele. Érted? Ha tűled van pulyája, akkor mán én nyugodtan halok meg. Én bízok benned, hogy utána eltartod, gondoskodsz rúla… - az öregnek felderült a szeme, miközben felfedte a tervét, ami napok óta nem hagyta aludni.
 
A képviselő megrökönyödött. Életében nem lepődött még így meg. Talán csak egyszer, amikor az édesanyját halva találta a konyhája padlóján, de valahol az esze legeldugottabb szegletében még arra is számított, de ez a „kérés” most nemhogy váratlanul érte, még az alatta lévő forgószék lába is a földbe gyökerezett tőle. Nem tudott megszólalni, csak nézte az öreget, aki szinte remegett az izgalomtól.
 
-          Nem kell annak sokat udvarolni! Meg én is beszélek vele. Csak rá tudom majd beszélni. Biztos hallgat a jó szóra. Meg neki is az érdeke, nem? Ha lehetlesz, vón egy kis időd, elmensz nála… Na, szép lakása van, takarítani azt tud az égetnivaló!
-          János bátyám – próbálta összeszedni magát a képviselő – nekem családom van, meg gyermekeim..  
-          Jajj, ahun jut kettőnek, ott elfér egy harmadik is. Hány ilyet látni a tévébe, hogy így  meg úgy, oszt balkézrűl még összejött neki. A Mónikába is vót mán ilyen, de hány! Hát mi az neked. Nagy ember lettél. Meg ugye csinos is ez a Kriszti, te!
 
A képviselő nem tudta, hogyan fog ebből a kutyaszorítóból kikeveredni. Az elképesztő ötlet, mint valami mérges gáz szétáramlott a testében. Azt már megszokta, hogy mindenféle ügyes-bajos dologgal kell megküzdenie, hogy soha senkit nem a köz, hanem a saját dolga érdekel: mért nem csinálnak árkot, utat a delikvens háza elé,  miért nem kátyúznak, miért nem viszi fel az Imre fiát- lányát a parlamentbe. Miért nem ment el a Törpekert óvoda báljára, ahol nagyon várták, meg hiányzott is az 100 ezer forint, amit megígért az új ugráló kötelekre… Meg miért nem segít abban, hogy Tóth Pista földjein menjen az „ótópálya” mert akkor az visszacsengetne neki… De, hogy keresztapa helyett, apának kérjék fel, az valami olyan abszurdnak tűnt számára, amivel nem birkózott meg… Az öreg közben csak beszélt, meg beszélt, próbálta érvékkel alátámasztani, miért lenne neki jó, ha elvállalná ezt a bérapaságot…
 
-… na de akkor megígéred, hogy elmensz nála?  - kérdezte meg utoljára miközben a kezében már a kucsmáját szorongatta. A képviselő kinyitotta az ajtót és leizzadva köszönt el a látogatótól…
 
A művház igazgatója szaladt feléjük.
 
-          Már vagy 10-en vannak képviselő úr! - kurjantotta. A felfehérre vált "elnök úr" hátat fordított neki.
-          Hozhatok egy kávét – kérdezte az igazgató, szinte a hóna alatt osonva be az irodába – vagy pörögessük fel ezt az estét? Jöhet a következő?
 
-          Jöhet – mondta  a képviselő, és magára zárta az ajtót.

Megereszkedve…

Ereszt a lufim. Érzem. Szelel. Lelassul a világ. Elmosódnak az arcok, képek. A vászonról lecsepeg a festék. A tükörben egy álmos bohóc. Egy kis pocakos, mokány magyar gyerek. Őszülő halánték, kezében két reklámszatyor. Még azok is gyűröttek. Könyvek és konzervek türemkednek ki belőlük. Ha kérdeznék azt felelné egyszerűen átsétált a 20. századból, ide a „nyúédzs”-be. Egyedül jött és egyedül is fog elmenni, csak ezt szajkózza. Imádkozzatok érte, mert élt. Némi piszok került ugyan a körme alá, de igyekezett szépen élni. Hajtották ösztönök, vágyak, főként becsvágyak, de megbékélt a sorssal.

Most azt mondja, egy pocaklakó bébinek is nehéz lenne elmagyarázni, hogy a békés, nyugodt, meleg, de vaksötét méhen kívül létezik egy színes, csodálatos világ, hófödte hegyekkel, végtelen óceánokkal, melyek mélyén nagy békés bálnák beszélgetnek egymással, virágokkal, kacagó, lenhajú lányokkal és nagy szemű álmodozó fiúkkal. Van egy világ, amiért érdemes élni… Mint ahogy az élőnek is nehéz elmagyarázni, hogy az élet csak egy állomás. Hiába rándul görcsbe a gyomrunk az öregedéstől, a haláltól, csak a tudatlanok félelme cicázik bennünk.
 
Fura, az elmúlástól való félelem mindig akkor lep meg, pánikszerűen, amikor félálomba kerülök. Fojtogató, riasztó ez az érzés. Mintha attól kellene rettegnem, ha nem ébredek fel, akkor örökre álomba szenderedem, mint szegény csipkerózsika.
 
Csipkezsoltika, ilyenkor riadtan rohan vissza az agykontrollos alfába vezető úton az ébrenlétbe. Kapaszkodom a tudatomba, a létezésbe. Görcsösen szorítom magamhoz az életet, ezt a fogfájós, aftás, herpeszes, csalódásokban gazdag életet. Talán egy picodokinak kellene elmesélni ezt a félelmet, azt a kristálytiszta félelmet, amit akkor abban a pillanatban érzek. Azt a merő elhagyatottságot, amely akkor, abban a villanásban lep meg. Ez lenne a sokat emlegetett pánikroham? Vagy valami emlék a lélekvándorlásomról? Egyetlen emlékkép, hogy talán egyszer régen már veszítettem el életet?
Nem. Nem hiszem, hogy egy örök körforgásra kárhoztatott lélek ennyire ragaszkodna a léthez.
 
 Ez a tehetetlenség ereje. The Power Of the Inertness…
 
Az Eldorádóban Rózsi vágja az ura Monori fejéhez: Sanyi, te úgy fogsz megdögleni, mint egy kutya!
 
Na, ettől félek én is… és amitől az istentelen fél…
 

 

Bor, vér, New York, New York...

Chilei bor. Egyetlen pohárral. A keskeny ország közepéből. Számozott palack. Cabernet. Parasztvakítás. Tudom, hogy Németországban palackozzák. Most nem veszek róla tudomást. Elhiszem, hogy nem harmadosztályú spanyol, olasz lőre. Elhiszem, hogy ott az Andok lejtőin, napcserzett indiánkéz szedte nekem a fürtöket… A bor nem olyan testes, mint a mi villányi Cabernet-énk. Inkább merlot-ra hajaz. Könnyed, gyümölcsös, erdei gyümölcsök, és szeder tűnik fel benne.

 Közben arra gondolok, mint minden vörös borban, ebben is ott van az én istenem tanúbizonysága. Ez is vér. És minden korty áldozat, minden korty megváltás, az életem sava és borsa…
 
Százezer éve a legfontosabb áldozat a vér. Véres eső hullik Jézus keresztre feszítésekor. Ez a vér tisztítja meg Ben-Hur leprás édesanyját és húgát. Mindez akkor jutott eszembe, amikor a Tasnádi Kupidója végén Kate és Falk arról beszél, hogy a babysitter egész éjjel hívogatta őket, mert a kislányuk orra vérzik.
 
El kell sütni – mondja Falk, mire Für Anikó azt feleli, anélkül is sikerült elállítani…
 
Magyar Józsi barátom ezt így fogalmazta meg:
 
Vért! Az égi plafonra vert isten vért szemerkélt…
 
A vér egyébként enyhén lúgos kémhatású folyadék. Ezért nem érdemes elsavasodni. Az ananász segít visszaállítani a felborult sav-bázis egyensúlyt, de a fincsi borsófőzelék nem. Ki érti ezt?
 
Nem akarom elviccelni. Nem akarom elviccelni, milyen fontos lenne tudni, hogy van-e élet a halál előtt? Hogy egyáltalán, nem csak egy álom voltam, bármely fruska rémálma. Szeretném tudni, hogy ment-e egyetlen mikronnyit is a világ elébb attól, hogy éltem és szavakat dobáltam egy rakásra. Szeretném tudni, hogy legalább időnként mosolyt, könnyet csaltam az emberek szemébe. Szeretném tudni, hogy szerettek, utáltak, gyűlöltek, kívántak, vágyakoztak utánam. Ahogy én szerettem utáltam, kívántam, vágyakoztam…
 
Mi marad meg belőlünk, a zörgő csontokon kívül?
 
Milyen fura, hogy a csontoknak nincs bőrszíne, nemzetisége, vallása. Nincs semmi, ami miatt megvethetné egymást két csont, vagy akár amire büszke lehetne… A csontról nekem egy ideig a porcelán fog eszembe jutni. A legfehérebb csont-porcelánban ugyanis valóban marhacsont van. Darált marhacsont… Bizarr, de az emberé is megtenné… Most Baraonda jut eszembe, meg a katakombái…
 
Sokat jár a fejem Helénán. New Yorkban most délután van, közeleg az este. Elképzelem, ahogy a Broadway-en sétálgat egy Starbucks-os kávéspoharat szorongat (mert ugye ott is kutya hideg van télen) és hunyorogva keresi az eget a felhőkaparók között. Remélem jól van és valóban megcsináljuk azt az olvasókört, ha hazatér, amiről beszéltünk…
 
Nah erre megszólal a médiaplayerből, (szigorúan Mediamonkey!) Gershwintől a Kék rapszódia. Nicsak a szobámban egy apró darab Újvilág. Emlékszem, amikor 2001. szeptember 11-én ledőltek az ikertornyok, elővettem a New York térképem és szívtam magamba a sebzett Almát. Szívtam magamba a várost. Gyerekkori álom, hogy meghódítom. Gyerekkori álom, hogy ott állok valahol az 5. sugárút és a 23. utca sarkán és nézem a fényképen oly sokat megcsodált Flatiron Buildinget. Hot-dogot veszek az utcai árustól, vagy papírtasakos kínait és azt képzelem, hogy a new york-iak köszönnek nekem.
 
A vértől eljutottam Ninivéig a nagy városig… Az értől az óceánig-).
 
És most lecsendesítem az én lelkem… Mint az anyjától elválasztott… Nem mint az igaz szerelmétől elválasztott gyermek… olyan az én… lelkem…
 

Kupidó: na de hol van a katarzis?

Az ember néha rájön, elfelejtett írni. Tegnap éjjel például félálomban olyan verseket mormoltam, olyan szavak, költői képek folytak ki a lelkemből, hogy mosolyogva aludtam el. Pedig fel kellett volna kelni, elővenni az a nyamvadt diktafont és félálomban felmondani a verset. Késmárki Zoli, operatőrök gyöngye azt mondja a legszebb képeket akkor készíti, amikor nincs kazetta a kamerában. A legszebb versek akkor buggyannak ki belőlem, amikor nincs mellettem lap-top, papír miegymás… Aztán ami marad az éppen egy picivel több a semminél. Félálomban már irodalmi Nobelt kapok, ébren pedig kacsa a jégen, pipás albatrosz a hajó tatján…

Ha nincs otthon több szó, nem marad más, elmegyünk érte a színházba... 

Kupidó. Ez volt a darab címe. Még fél év sem telt a Vidor óta és ismét eljött hozzánk az Örkény. Jujj, de jó kis társulat az. Tasnádi Pista pedig  kötelezően kortárs.  Már az első darabjaiből kiderült, jól ismeri a magyar társadalmat (mind horizontálisan, mind vertikálisan)), és sírva nevettünk azon, amit látunk. Ám főként nevetteünk, manapság főként sírunk, vagy legalább is elborít bennünket a "az emberi válságból" áradó mélabú. Nem optimista, akárcsak Scherer Pepe, az interjú alatt. A maguk módján politizálnak, ahogy a színházi ember tud: köpnek balra, köpnek jobbra, mert nem éreznek különbséget. Gyűlölik a foncsorszemű politikusokat: utálják, hogy a mélyen tisztelt káderek többsége kisstílű, enyveskezű tolvaj. Köpnek jobbra, köpnek balra, mert nem bírják a vérlázító mutyit, a keselyűket, a hiénákat.
 
Az új darab, a Kupidó nem rossz, kár, hogy elmarad a végén a hőn áhított katarzis. A swinger-pokol bár beteríti az embert mindféle kellemetlen, bűzlő és rothadó váladékkal, testnedvvel, de valahogy nem visz át a Styx túlsó part,jára nem szenvedtet eléggé. Pedig előttem párolog az intimitás, a pénzt, jólétet hazudva bedarálják a klimax felé vágtató, sápadt fényű érzékiségtől szenvedő feleséget. Férfiak hágják a korábban még nagyon is hazakívánkozó, de egy új állásért bármit bevállaló férjet. Ám talán még az eltévelyedett házaspár is úgy van vele,  már csak a sztori végén kiállított, szánalmas ÁFA-ás számla emlékezteti őket arra trágyára, ami penetránsan beterítette az életüket…  
 
Mucsi, Scherer, Csákányi a hátukon viszik a darabot. Gazdag és Für néha birkózik,  néha döcög. Katona Laci fergeteg. Takács Nóra Diána, nekem néha sok. Budai Zsófinak jó a lába, de számomra annyi derült ki róla, hogy meg tudja tanulni a szöveget és a rendező utasításait.
 
Tasnádi, a szerző, Boscht emlegeti, a Gyönyörök kertjét. Nem tudok nem emlékezni: Ötödik pecsét. Vibrál előttem a kép, néha beugrik a darab is, de az Armageddon szele nem tud úgy megérinteni, mint Fábri filmjénél… Pedig itt is sejtetnek, itt is vibrál, remeg és őrjít a fény-árny játék...
 
Mégis inkább csak önreflexiók maradnak meg bennem, hogy minden szerelem elpárolog abban a fertőben, amit magunk köré alkottunk. Hűség, kitartás, megbecsülés úgy tűnnik el mint a nők szépsége. De megöregedni valaki mellett, mégis csodás dolog... Istenem de vacak érzés tud lenni, ha valaki a lelke mélyén megrögzötten szentimentális.         
 

süti beállítások módosítása