-          Jött már valaki? – kérdezte foghegyről a szemüveges, miközben vadonatúj, éjfekete Boss öltönye válláról, néhány apró fehér szöszt pöckölt le. Ki fogom próbálni ezt az új korpa elleni sampont – futott végig az agyán. Az egyik nyakmozgató izma ekkor fájdalmasan rándult görcsbe, amitől egyenesbe rántotta a fejét.

 

-          Igen, igen elnök úr! – hadarta a művelődési ház vezetője – már várnak az elnök úrra! Egyelőre ketten vannak, de biztosan lesznek többen is! Két hete kint vannak a plakátok, ahogy kérte! Én még az óvodába is vittem egyet. Tetszik tudni, oda olyan sok szülő jár… - a nagyközség kultúrmenedzsere megerősítést várt, de a képviselő úr, nem foglalkozott vele, csak a plafon elnagyolt mázolását vizslatta hunyorogva.

 

-  Nagyon dicsérik ám a felújításért! – próbálkozott még egyszer az igazgató, de a hízelgés hatástalan maradt. Szavai elpárologtak, zavarban volt és a lelkébe egyre nagyobb lyukat rágott a félelem. Hetek óta hallja, hogy a polgármester meg akarja fúrni az állását. Persze, nő van a dologban. A matektanárból lett kiskirály, beiratkozott mesterképzésre és a főiskolán összeszűrte a levet valami művélődésszervező ribanccal, annak kellene a helye.

 

-          Akkor… beküldöm… az elsőt, elnök úr… – dadogta végül.

 

-          Rendben Zoltán! – nyugtázta az öltönyös – Küldje csak! – felelte szenvtelenül, miközben még mindig azt nézte, milyen rosszul szerelték fel a hosszú, energiatakarékos lámpát a mennyezetre. – Zoltán! – kiáltott a művház vezetője után, akinek már csak az árnyéka látszódott a lassan záródó ajtóban. A kultúrmókus úgy pattant vissza mint egy gumilabda.

 

-          Tessék parancsolni!?! – lihegte.

 

-          Vigye már ki a telefonom, ha megkérhetem. Ha hívnak, akkor tegye meg, hogy felveszi és annyit mond, fogadóórát tartok. Ha a fiam, Zsolti hív, vagy a nejem, – tudja úgy van beírva Ilona – akkor pedig hozza már be, legyenszíves.

 

-          Persze elnök úr! – bólogatott sűrűn Zoltán, akinek félrecsúszott az apró háromszögre kötött nájlonnyakkendője.  - És, ha a Parlamentből keresik? – csillant meg kérdőn a szeme.

 

-          Ahhoz van egy másik telefonom, – és meglapogatta a belső zsebét - az marad velem itt bent.

 

-          Rendben, értettem – vette át két tenyerébe fogva, mint egy aranyhalat, a telefont és kihátrált a fogadószobának kinevezett irodából.

 

Az első panaszost Tóth Jánosnak hívták. A korosodó férfit még gyerekkorából ismerte. „Tótjani” csak így becézték a faluban. Akkoriban nem volt szegény ember. Két lovat tartott, stráffal fuvarozgatott, szántott, boronált a háztájikban, gömbölyű, nagytőgyű tehenei kiváltak a csorda közül. Amíg élt a felesége, nagyokat kurjongatva, mindenkinek odaköszönve és oda-odamondogatva hajtott végig az utcákon. Megitta a magáét, de a kocsmában ritkán lehetett látni. Aztán egyszer csak meghalt a felesége. Tüdőrák vitte el. Pedig soha nem dohányzott. Ezután „Tótjani” eladta az állatokat. Csöndes ember lett, elvégezte a dolgát, rendbe tartotta a portáját, de már nem volt benne lendület. Hiába hívták a gyerekei, hogy költözzön hozzájuk, a temető, a neje, Piri, nem engedte.  

 

-          Üdvözlöm, János bátyám! – az öltönyös felállt és mosolyogva ment az öreg elé, aki füstöt és erős, zaccos kávészagot hozott magával.

-          Szerbusz – felelte az öreg és kezet ráztak.

-          Foglaljon csak helyet – mutatott a képviselő nyájasan az egyik székre. – Miben segíthetek?

-          Hallom jól megy a sorod – kezdte az öreg egy harapásnyi csendet kivárva, miközben mélyen ülő szemei felett felhúzta a homlokát. - A jányod férjhe’ ment, a fiad meg egyetemista. Ezt beszélik. Meg azt, hogy jóba vagytok az elnökkel…

-          János bácsi, tudja milyenek az emberek – feszengett látszólag a képviselő – az utca mindig többet, tud mint én. Tény, hogy felmerült a nevem a miniszterségre, de most nagyon meg vagyunk elégedve a Miklós munkájával…

-          Mindegy. Nem az én dógom. Én csak örülök, ha egy falubeli ott ül a Parlamentbe. Éngem az se érdekel mék pártba vagy benne. Egyik se jobb a másiknál, csak tevégett mentem el szavazni is. A nagyapád sokat segített rajtam, annakelőtte…

-          János bátyám! Az már régen volt, talán igaz sem volt. Azt mondja inkább, most miben tudnék segíteni.

-          Hát idefigyelj. Én kétszer vótam kórházba, két hónap alatt kétszer jártam meg a kórházat. Magas a vérnyomásom, meg vacakol a tüdőm is. Szívom a dohányt, nem bírom letenni. Mán kétszer megröggönyöztek. Fekélyes a nyelőcsövem is… - az öreg egy pillanatra megállt, a szavak mintha egy útkereszteződéshez értek volna lelassultak, elhalkultak. - Nem vagyok jól – folytatta valamivel csöndesebben.

- Annyi tablettát írtak fel nekem, hogy marokszám szedhetem reggelente. Én ezt fel se veszem. Mer’ ettűl sokkal nagyobb a bajom…

 

A két férfi ott ült egymással szemben. Az iroda egyik sarkában egy számítógép ventillátora búgott. Kint az utcán elment egy autó, majd egy másik. A képviselő hagyta, hogy az öreg magától mondja ki, mi a baja. Attól is félt, ha megakasztja a mondandót, sokkal hosszabban ecseteli, mi, hogyan történt a kórházban. Az öreg érdes tenyerével a kézfejét kezdte simogatni, és lehajtotta a fejét, sárpöttyös csizmáját nézte, majd így folytatta:

 

-          Nehéz ezt nekem kimondani, de a Krisztivel van baj. Ez a jány mán összeállt a Szabó Ferkével, járt hozzá valami bótós is. Este jött a kocsival, reggel elment. A szomszédok kimondták. E még csak kettő, de azt mondják vót olyan, hogy minden este más ótó állt a kapuba. Meg járkált is a férfiak után. Nem vót munkája, elengedték a bótbúl. Bejárt. Reggel ment a busszal, este jött. Na, nem vót munkája, mégis is bejárt valami kanho. Vót mán ennek annyi, mint egen a csillag… Hát én ezt nem bírom. Mondják, hogy mámma mán így van, na de nekem e nem teccik. Teng-leng ez a jány. 28 éves. Mi van, ha így  marad, mégiscsak a testvérem jánya? Ura kéne hogy legyen mán, meg pulyája…

 

A képviselő sóhajtott egyet és várta, hogy az öreg kibökje, szerezzen munkát a Krisztinek. Emlékezett a lányra. Főiskolát végzett, de nem tudott elhelyezkedni. Csinos lány, csak a szúrja falu szemét, mert előszeretettel vesz fel kivágott ruhákat és ahogy most hallja a sorba sem akar beállni.

 

-          János bátyám – szakította félbe az öreget – miért nem küldi el hozzám a Krisztikét, ha munka kell neki?

 

Az öreg az állához emelte a kezét, majd erősen végighúzta rajta az ujjait.

 

-          Nem munka kell annak… - sziszegte az öreg. - Valami gazdag ember jár hozzá mostanában is. Családos. Ez is csak éjszakára marad. Van annak pénze. Most kocsit kapott tülle. Igazábúl nem munka kell neki…

-          Hát akkor miben tudok én segíteni? – mosolygott a képviselő és elérzékenyülve nézte az öreget, aki nem tudja elfogadni a megváltozott világot körülötte.

 

-          Csinálj neki egy gyereket! – vágta rá az öreg, ellentmondást nem tűrő hangon.

A képviselő arcáról lefagyott a mosoly. Úgy vágta pofon a mondat, hogy még a lábujja is belevörösödött.

 

-          Csinálj neki egy gyereket! Te országgyűlési képviselő vagy, ha te csinálsz neki egy gyereket, akkor nem mernek majd pletykálni, akkor nem mernek majd hozzányúlni. Lesz munkája, akkor  mán nem kellesz féltenem, hogy mi lesz vele. Érted? Ha tűled van pulyája, akkor mán én nyugodtan halok meg. Én bízok benned, hogy utána eltartod, gondoskodsz rúla… - az öregnek felderült a szeme, miközben felfedte a tervét, ami napok óta nem hagyta aludni.

 

A képviselő megrökönyödött. Életében nem lepődött még így meg. Talán csak egyszer, amikor az édesanyját halva találta a konyhája padlóján, de valahol az esze legeldugottabb szegletében még arra is számított, de ez a „kérés” most nemhogy váratlanul érte, még az alatta lévő forgószék lába is a földbe gyökerezett tőle. Nem tudott megszólalni, csak nézte az öreget, aki szinte remegett az izgalomtól.

 

-          Nem kell annak sokat udvarolni! Meg én is beszélek vele. Csak rá tudom majd beszélni. Biztos hallgat a jó szóra. Meg neki is az érdeke, nem? Ha lehetlesz, vón egy kis időd, elmensz nála… Na, szép lakása van, takarítani azt tud az égetnivaló!

-          János bátyám – próbálta összeszedni magát a képviselő – nekem családom van, meg gyermekeim..  

-          Jajj, ahun jut kettőnek, ott elfér egy harmadik is. Hány ilyet látni a tévébe, hogy így  meg úgy, oszt balkézrűl még összejött neki. A Mónikába is vót mán ilyen, de hány! Hát mi az neked. Nagy ember lettél. Meg ugye csinos is ez a Kriszti, te!

 

A képviselő nem tudta, hogyan fog ebből a kutyaszorítóból kikeveredni. Az elképesztő ötlet, mint valami mérges gáz szétáramlott a testében. Azt már megszokta, hogy mindenféle ügyes-bajos dologgal kell megküzdenie, hogy soha senkit nem a köz, hanem a saját dolga érdekel: mért nem csinálnak árkot, utat a delikvens háza elé,  miért nem kátyúznak, miért nem viszi fel az Imre fiát- lányát a parlamentbe. Miért nem ment el a Törpekert óvoda báljára, ahol nagyon várták, meg hiányzott is az 100 ezer forint, amit megígért az új ugráló kötelekre… Meg miért nem segít abban, hogy Tóth Pista földjein menjen az „ótópálya” mert akkor az visszacsengetne neki… De, hogy keresztapa helyett, apának kérjék fel, az valami olyan abszurdnak tűnt számára, amivel nem birkózott meg… Az öreg közben csak beszélt, meg beszélt, próbálta érvékkel alátámasztani, miért lenne neki jó, ha elvállalná ezt a bérapaságot…

 

-… na de akkor megígéred, hogy elmensz nála?  - kérdezte meg utoljára miközben a kezében már a kucsmáját szorongatta. A képviselő kinyitotta az ajtót és leizzadva köszönt el a látogatótól…

 

A művház igazgatója szaladt feléjük.

 

-          Már vagy 10-en vannak képviselő úr! - kurjantotta. A felfehérre vált "elnök úr" hátat fordított neki.

-          Hozhatok egy kávét – kérdezte az igazgató, szinte a hóna alatt osonva be az irodába – vagy pörögessük fel ezt az estét? Jöhet a következő?

 

-          Jöhet – mondta  a képviselő, és magára zárta az ajtót.