Ereszt a lufim. Érzem. Szelel. Lelassul a világ. Elmosódnak az arcok, képek. A vászonról lecsepeg a festék. A tükörben egy álmos bohóc. Egy kis pocakos, mokány magyar gyerek. Őszülő halánték, kezében két reklámszatyor. Még azok is gyűröttek. Könyvek és konzervek türemkednek ki belőlük. Ha kérdeznék azt felelné egyszerűen átsétált a 20. századból, ide a „nyúédzs”-be. Egyedül jött és egyedül is fog elmenni, csak ezt szajkózza. Imádkozzatok érte, mert élt. Némi piszok került ugyan a körme alá, de igyekezett szépen élni. Hajtották ösztönök, vágyak, főként becsvágyak, de megbékélt a sorssal.
Most azt mondja, egy pocaklakó bébinek is nehéz lenne elmagyarázni, hogy a békés, nyugodt, meleg, de vaksötét méhen kívül létezik egy színes, csodálatos világ, hófödte hegyekkel, végtelen óceánokkal, melyek mélyén nagy békés bálnák beszélgetnek egymással, virágokkal, kacagó, lenhajú lányokkal és nagy szemű álmodozó fiúkkal. Van egy világ, amiért érdemes élni… Mint ahogy az élőnek is nehéz elmagyarázni, hogy az élet csak egy állomás. Hiába rándul görcsbe a gyomrunk az öregedéstől, a haláltól, csak a tudatlanok félelme cicázik bennünk.
Fura, az elmúlástól való félelem mindig akkor lep meg, pánikszerűen, amikor félálomba kerülök. Fojtogató, riasztó ez az érzés. Mintha attól kellene rettegnem, ha nem ébredek fel, akkor örökre álomba szenderedem, mint szegény csipkerózsika.
Csipkezsoltika, ilyenkor riadtan rohan vissza az agykontrollos alfába vezető úton az ébrenlétbe. Kapaszkodom a tudatomba, a létezésbe. Görcsösen szorítom magamhoz az életet, ezt a fogfájós, aftás, herpeszes, csalódásokban gazdag életet. Talán egy picodokinak kellene elmesélni ezt a félelmet, azt a kristálytiszta félelmet, amit akkor abban a pillanatban érzek. Azt a merő elhagyatottságot, amely akkor, abban a villanásban lep meg. Ez lenne a sokat emlegetett pánikroham? Vagy valami emlék a lélekvándorlásomról? Egyetlen emlékkép, hogy talán egyszer régen már veszítettem el életet?
Nem. Nem hiszem, hogy egy örök körforgásra kárhoztatott lélek ennyire ragaszkodna a léthez.
Ez a tehetetlenség ereje. The Power Of the Inertness…
Az Eldorádóban Rózsi vágja az ura Monori fejéhez: Sanyi, te úgy fogsz megdögleni, mint egy kutya!
Na, ettől félek én is… és amitől az istentelen fél…
