Az ember néha rájön, elfelejtett írni. Tegnap éjjel például félálomban olyan verseket mormoltam, olyan szavak, költői képek folytak ki a lelkemből, hogy mosolyogva aludtam el. Pedig fel kellett volna kelni, elővenni az a nyamvadt diktafont és félálomban felmondani a verset. Késmárki Zoli, operatőrök gyöngye azt mondja a legszebb képeket akkor készíti, amikor nincs kazetta a kamerában. A legszebb versek akkor buggyannak ki belőlem, amikor nincs mellettem lap-top, papír miegymás… Aztán ami marad az éppen egy picivel több a semminél. Félálomban már irodalmi Nobelt kapok, ébren pedig kacsa a jégen, pipás albatrosz a hajó tatján…
Ha nincs otthon több szó, nem marad más, elmegyünk érte a színházba...
Kupidó. Ez volt a darab címe. Még fél év sem telt a Vidor óta és ismét eljött hozzánk az Örkény. Jujj, de jó kis társulat az. Tasnádi Pista pedig kötelezően kortárs. Már az első darabjaiből kiderült, jól ismeri a magyar társadalmat (mind horizontálisan, mind vertikálisan)), és sírva nevettünk azon, amit látunk. Ám főként nevetteünk, manapság főként sírunk, vagy legalább is elborít bennünket a "az emberi válságból" áradó mélabú. Nem optimista, akárcsak Scherer Pepe, az interjú alatt. A maguk módján politizálnak, ahogy a színházi ember tud: köpnek balra, köpnek jobbra, mert nem éreznek különbséget. Gyűlölik a foncsorszemű politikusokat: utálják, hogy a mélyen tisztelt káderek többsége kisstílű, enyveskezű tolvaj. Köpnek jobbra, köpnek balra, mert nem bírják a vérlázító mutyit, a keselyűket, a hiénákat.
Az új darab, a Kupidó nem rossz, kár, hogy elmarad a végén a hőn áhított katarzis. A swinger-pokol bár beteríti az embert mindféle kellemetlen, bűzlő és rothadó váladékkal, testnedvvel, de valahogy nem visz át a Styx túlsó part,jára nem szenvedtet eléggé. Pedig előttem párolog az intimitás, a pénzt, jólétet hazudva bedarálják a klimax felé vágtató, sápadt fényű érzékiségtől szenvedő feleséget. Férfiak hágják a korábban még nagyon is hazakívánkozó, de egy új állásért bármit bevállaló férjet. Ám talán még az eltévelyedett házaspár is úgy van vele, már csak a sztori végén kiállított, szánalmas ÁFA-ás számla emlékezteti őket arra trágyára, ami penetránsan beterítette az életüket…
Mucsi, Scherer, Csákányi a hátukon viszik a darabot. Gazdag és Für néha birkózik, néha döcög. Katona Laci fergeteg. Takács Nóra Diána, nekem néha sok. Budai Zsófinak jó a lába, de számomra annyi derült ki róla, hogy meg tudja tanulni a szöveget és a rendező utasításait.
Tasnádi, a szerző, Boscht emlegeti, a Gyönyörök kertjét. Nem tudok nem emlékezni: Ötödik pecsét. Vibrál előttem a kép, néha beugrik a darab is, de az Armageddon szele nem tud úgy megérinteni, mint Fábri filmjénél… Pedig itt is sejtetnek, itt is vibrál, remeg és őrjít a fény-árny játék...
Mégis inkább csak önreflexiók maradnak meg bennem, hogy minden szerelem elpárolog abban a fertőben, amit magunk köré alkottunk. Hűség, kitartás, megbecsülés úgy tűnnik el mint a nők szépsége. De megöregedni valaki mellett, mégis csodás dolog... Istenem de vacak érzés tud lenni, ha valaki a lelke mélyén megrögzötten szentimentális.
