Egy lábnyom a hóban… Ennyi… Elindulhatsz utána, vagy csak a szemeddel simogatod az ember gyártotta krátereket. Egyetlen dolog biztos, hogy valaki járt itt előtted. Valaki már nekivágott a szűz hónak. Nem tudhatod, miért éppen ezt az ösvényt választotta, de láthatólag bátran lépkedett. Bolond volt? Szent őrült? Vagy csak a remény hajtotta? Egyre megy. Lábnyom van a hóban. Apró, kecses cipő hagyta. A léptei könnyűek voltak, szinte csak érintette, seperte a vastag hópaplant…
Ma nem gondolkodom, nekivágok. Mezítláb, meztelen talppal lépkedek a térdig érő hóban. A lábnyomot követem. Időnként másoké keresztezik, de én el nem hagyom, el nem tévesztem. Sokáig járok így, hegyet hágok, lőtöt lépek. Rettegek a hóvakságtól, mert akkor soha nem derül ki után járok, és félem a tavaszt is mert elfonnyasztja a havat, kiengedi a föld fagyát, vízzel mossa el, füvet növeszt a lábnyomok helyén…
Lázas ez a menet, embert próbáló. Fekete lett minden lábujjam, jégcsapok lógnak a szakállamból, de megyek…
