Egyszer majd megírom mit jelent a tél. Egyszer majd megírom, hogy Indiában miért éppen a fehér a gyász színe és nem a fekete… A fehér nem is szín... nem az, aminek látszik. Minden más, a kék, a zöld, és napsárga is az ő köpönyege mögül lép elénk.
Ha kinézek az ablakon, mint ordas, kiéhezett, villogó szemű farkasok osonnak be hozzám, a fagy, a hó és a tél… A tél nem több mint várakozás. Téli éjszakákon nem lehet önfeledten szeretkezni, nem lehet őszintén csókolni, nem lehet beteljesedni. A tél a virrasztás, a kínos várakozás, az őrületbe kergető szürkeség ideje. Nem énekes madarak csicsergenek, hanem nehéz varjak harapják a ködöt és úgy néznek rám, mintha vicsorogva szeretnék a képembe vágni: Hitchcock tojásaiból bújtunk elő…
Az éltető víz megfagy, minta valaki megállítani a folyók sodrát, a patakok csilingelését. 2005-ben, egy komoly influenza után, onnan tudtam, hogy megérkezett a tavasz, hogy amikor már elegem lett a plafon bámulásából, beültem a kocsiba és a szikrázó napsütésben Regécig hajtottam. Még tél volt, de látszott rajta, hogy elkezdi kigombolni a kabátunkat. Leveszi a kölcsönzött tollat a fruskák testéről. Bele akar szagolni a lenhajukba, bele kíván harapni a nyakukba, eldobja a sálukat és kivörösödött fülcimpájukat nyalogatja…
A Huták előtt, a jégcsaporgonák a legfinomabb tavaszidéző andantéba kezdtek és én boldogan szopogattam egy nedves, letört, patak-darabot…
Nem merészkedtem fel a regéci várig. Hideg volt és a testpedt betegség után még nem éreztem elég erőt magamban. Lépdeltem a hóban és nagyon boldog voltam. Így lett vége akkor a télnek…
Akkor márciust írtunk, most februárba fordul a naptár. Még ki kell tartani. Tavaly ilyenkor éreztem meg, mi az a pánikbetegség. Most az az érzésem, idén el fogom felejteni. Tavaly ilyenkor majdnem lemondtam Zakopanét. Most valami azt súgja, semmire sem fogok nemet mondani… Tavaly ilyenkor még angyalnak láttam életem ördögét, ma már kinevetem magam és a bolond ragaszkodásom…
Meg kell vizsgálni, valójában ki áll mellettem? Ki fogja a kezem? Ki repít havas fenyőerdők felett? Kinek az arcával alszom el, amikor megnyugszom…? Tudom a remény olyan mint a kaspóban nevelt nárciszok, némi fény és meleg kell csak nekik és elűzik a havat, jeget, elűzik a hideget…
Rosszkedvem tele! Elég belőled! Jöjjön a fékevesztett repülés!
