Chilei bor. Egyetlen pohárral. A keskeny ország közepéből. Számozott palack. Cabernet. Parasztvakítás. Tudom, hogy Németországban palackozzák. Most nem veszek róla tudomást. Elhiszem, hogy nem harmadosztályú spanyol, olasz lőre. Elhiszem, hogy ott az Andok lejtőin, napcserzett indiánkéz szedte nekem a fürtöket… A bor nem olyan testes, mint a mi villányi Cabernet-énk. Inkább merlot-ra hajaz. Könnyed, gyümölcsös, erdei gyümölcsök, és szeder tűnik fel benne.
Közben arra gondolok, mint minden vörös borban, ebben is ott van az én istenem tanúbizonysága. Ez is vér. És minden korty áldozat, minden korty megváltás, az életem sava és borsa…
Százezer éve a legfontosabb áldozat a vér. Véres eső hullik Jézus keresztre feszítésekor. Ez a vér tisztítja meg Ben-Hur leprás édesanyját és húgát. Mindez akkor jutott eszembe, amikor a Tasnádi Kupidója végén Kate és Falk arról beszél, hogy a babysitter egész éjjel hívogatta őket, mert a kislányuk orra vérzik.
El kell sütni – mondja Falk, mire Für Anikó azt feleli, anélkül is sikerült elállítani…
Magyar Józsi barátom ezt így fogalmazta meg:
Vért! Az égi plafonra vert isten vért szemerkélt…
A vér egyébként enyhén lúgos kémhatású folyadék. Ezért nem érdemes elsavasodni. Az ananász segít visszaállítani a felborult sav-bázis egyensúlyt, de a fincsi borsófőzelék nem. Ki érti ezt?
Nem akarom elviccelni. Nem akarom elviccelni, milyen fontos lenne tudni, hogy van-e élet a halál előtt? Hogy egyáltalán, nem csak egy álom voltam, bármely fruska rémálma. Szeretném tudni, hogy ment-e egyetlen mikronnyit is a világ elébb attól, hogy éltem és szavakat dobáltam egy rakásra. Szeretném tudni, hogy legalább időnként mosolyt, könnyet csaltam az emberek szemébe. Szeretném tudni, hogy szerettek, utáltak, gyűlöltek, kívántak, vágyakoztak utánam. Ahogy én szerettem utáltam, kívántam, vágyakoztam…
Mi marad meg belőlünk, a zörgő csontokon kívül?
Milyen fura, hogy a csontoknak nincs bőrszíne, nemzetisége, vallása. Nincs semmi, ami miatt megvethetné egymást két csont, vagy akár amire büszke lehetne… A csontról nekem egy ideig a porcelán fog eszembe jutni. A legfehérebb csont-porcelánban ugyanis valóban marhacsont van. Darált marhacsont… Bizarr, de az emberé is megtenné… Most Baraonda jut eszembe, meg a katakombái…
Sokat jár a fejem Helénán. New Yorkban most délután van, közeleg az este. Elképzelem, ahogy a Broadway-en sétálgat egy Starbucks-os kávéspoharat szorongat (mert ugye ott is kutya hideg van télen) és hunyorogva keresi az eget a felhőkaparók között. Remélem jól van és valóban megcsináljuk azt az olvasókört, ha hazatér, amiről beszéltünk…
Nah erre megszólal a médiaplayerből, (szigorúan Mediamonkey!) Gershwintől a Kék rapszódia. Nicsak a szobámban egy apró darab Újvilág. Emlékszem, amikor 2001. szeptember 11-én ledőltek az ikertornyok, elővettem a New York térképem és szívtam magamba a sebzett Almát. Szívtam magamba a várost. Gyerekkori álom, hogy meghódítom. Gyerekkori álom, hogy ott állok valahol az 5. sugárút és a 23. utca sarkán és nézem a fényképen oly sokat megcsodált Flatiron Buildinget. Hot-dogot veszek az utcai árustól, vagy papírtasakos kínait és azt képzelem, hogy a new york-iak köszönnek nekem.
A vértől eljutottam Ninivéig a nagy városig… Az értől az óceánig-).
És most lecsendesítem az én lelkem… Mint az anyjától elválasztott… Nem mint az igaz szerelmétől elválasztott gyermek… olyan az én… lelkem…
