Egy férfinak nem lehet más álma, csak az, hogy úgy szórja szét magjait, mint a nyolcvanas évek magyar sztárjai a fruttit, egy siófoki, fülledt, nyári esti koncert után. Egy férfinak úgy kell élni, mint egy istennek: ahol megfordul, gyereket kell csinálnia. Mindegy, hogy bika, vagy aranyeső képében, de ott kell hagyni - a számára vonzó nők méhében - genetikai lenyomatát.
Nem lehet szebb dolog egy férfi számára, minthogy bármerre is sodorják az ég örökké bolyongó, csapongó, lázas szélfúvásai, mindig, mindenhol otthon legyen. Mindig mindenhol a vérei köszöntsék, legyen legalább egy szív, egy kar egy öl, amely öleli, magához engedi és befogadja…
Nincs szebb dolog, mint mindenütt házi kosztot enni. Itt a húsleves ízétől bolondulni meg, máshol a sülő hús illatától nyugodni bele a sorsba… A férfi, mint az isten lenyomata úgyis képtelen egy helyen megülni. Hiába „über alles” Penelopé, Ödüsszeuszt nem hagyja nyugodni pogány vére és nekiindult a nagyvilágnak. Egyik helyen a „hókar”, máshol a test és megint más körülmények között a vamp hódítja meg, gyűri maga alá, csinál belőle lepedőakrobatát, hogy magja ne csak porlódjon, hanem szóródjon is…
(Hogy az út végén aztán mégis egyetlen nő mellett öregedjen meg...)
Ezt a lázas igyekezetet az örökkévalóság felé, a nők meg nem értik. Nem érthetik a férfit, akik megszámlálható petesejtekkel, 300 ezer darab, apró életkapszulával jönnek a földre, miközben a férfi, minden nap milliószámra termeli az élet apró építőköveit. Aki mikroszkóp alatt látott már spermákat, ezeket a fickándozó, apró, jópofa fickókat, egyszerre rádöbben, az élet bizony nemcsak annyi, hogy jóllakjunk, hogy időnként egészségügyi dugásokkal csillapítsuk örökké éhes, farkasétvágyú ösztöneinket. Ezek az ebihalak megtanítják az embert, miért büntetni az isten Onant, amikor az a földre hullatja magjait.
Önm(a)gtartóztatás! Minden vallás hirdeti. Nyugaton erőlködünk, keleten állítólag a jógik úgy büntetik magukat, ha nem bírnak az ösztöneikkel az elhullatott magjukat vissza kell enniük. Mert csak így őrizhető meg a bennük cirkuláló energia megmaradása...
Mindez a gyermekekről, gyermekvállalásról jutott eszembe…
Aztán annyit üzenek én Eszméletnek, hogy ne haragudjon. A földre dobtam egy inget és úgy tűnik pontosan az orra előtt landolt. Ember legyen a talpán, aki ilyenkor nem azt hinné, neki dobták, pedig szó sincs róla. A te boldogságod az én boldogságom. Örülök, a gyermekednek, annak, hogy látsz értelmet ebben a nyüszítő világban. De engedd meg, hogy rád pirítsak! Te aki tudsz verset elemezni, te aki térkép és GPS nélkül is tájékozódsz az irodalom világában, nem teheted meg, hogy egy gazdátlan, általános alany által készített „unisex” ruhácskát csak úgy magadra húzz. Nem engedheted meg, hogy a textus csupán egyetlen olvasatával birkózz és nem vedd észre, a virtuális mutatóujj a közösséget veszi célba és nem az egyént…
Sőt azt sem hiszem el, hogy a keservek, siratók és jeremiádok mögött nem látod az élet feltétlen szeretetét. Az apró, boldogságból gyúrt fénypászmákat és rádiójeleket, amelyekkel itt a virtuális, bináris térben is bombázom a világegyetem csodáját, az értelmet.
Lehet lenézni, lehet leköpni, megvetni. Lehet kővel dobálni. Hidd el, itt mindig kenyér az, mégha a száraz is, amivel visszadobnak.
Fura, hogy te vagy a második. Luxi volt az első, akinél azt éreztem, olyat húz magára, amit nem neki szőttek. Most félek, vannak olyan emberek, akik kifejezetten ezeket a ruhákat keresik. Fogást, apró repedést, rést a pajzson… Nem kell… Bár megértem, hogy a közösség arca soha nem lehet homogén. Ezért fogadtam örömmel Luxi szarkasztikus megjegyzéseit. Persze magamban mindig attól féltem, a sötét humor mögött, sokkal lesújtóbb a megfogalmazott vélemény…
Baraonda és Heléna (minden név foglalt volt) számomra olyan emberek, akik a feltétlen elfogadásról tesznek tanúbizonyságot. Akik bátrak megosztani a lelkük velem és elvenni a felkínáltat. És ez azért furcsa, mert pl. Baraondát talán még soha nem láttam élőben és Helénával is többet beszéltünk telefonon, mint face to face…
Birkózom magammal. Birkózóm, mert a szavak csak a félreértések forrásai, nem tudják visszadani, amit érzek, gondolok, nem tudják formába önteni a lelkem, amiben fikarcnyi irigység, felsőbbrendűség, hiúság, beképzeltség, rosszindulat és mizantrópia sincsen. Mégis pontosan ez lesz az a mondat, ami leginkább kivágja majd a biztosítékot, amire a legtöbben fogják kialítani: hazudsz!
És ezt egyetlen vállrándítással kell elintézni. A tagadás, már az ő malmukra hajtaná a vizet…
