Kettőezer-tizenkettő őszén egy Merlot-tal kezdődött az ismeretségünk. A debreceni Numero Uno étteremben szerepelt az itallapon. Az első korty után meg is jegyzetem magamnak a borászt: Kúcs Gyula. Akkor még fogalmam sem volt, hogy tíz év után a tehetséges fiatalember szakít korábbi társával Sauska Krisztiánnal és a 8 és fél hektáros bólyi ültetvényén belevág élete kalandjába. Pedig micsoda 10 év áll mögötte; tanulmányutak Kaliforniában és Argentínában, majd az újvilági trendek ismeretével, nagy lendülettel borzolja fel a villányi borászok kedélyeit. A „know how” azt is jelentette, hogy a legmodernebb technológiát honosították meg, és ha kellett, akkor az egy tőke, egy fürt kíméletlen maximalizmusával állították elő az üstökösként az égre lépő, kivaló borokat. Sauska bezzeg „borgyermekei” igazi rajongótábort kerítettek maguknak. Aztán 2011-ben beütött a ménkű, megtörtént a nagy Sauska-Kúcs skizma, ahogy az lenni szokott, ha egy csárdában két dudás próbál játszani.

Kúcs Gyula pedig visszatért a gyökerekhez. Apukája 14 évesen egy fél hektár szőlőt bízott rá; „Ha zsebpénzt akarsz, dolgozz meg érte!” felkiáltással. Innen indult a diplomás szőlész-borász, birtokigazgató karrierje, hogy aztán évtizedekkel később a nulláról indulva ismét újrakezdjen. Láttunk már ilyen amerikai filmeket; törik a karrier, szakad a magánélet és amit nem visznek el az ügyvédek, viszi az asszony! Innen szép nyerni és bizony azt hiszem, a bólyi fenegyereknek, Kúcsnak ez is összejött!

Legalább is február harmadikán, azon az estén, amikor idén először szakadt a hó, Kúcs Gyula Napkoron, a Napkeltében is letette  névjegyét néhány jól megválasztott tétellel. Tegyük gyorsan hozzá, hogy Hegedűs Koppány a Napkelte tulajdonosa és Kúcs Gyula kooperációja sokat emelt a borok egyébként is ragyogó fényén!

Történt ugyanis, hogy a palackos tételek mellé Napkoron egy alternatív pályán mozgó disznótoros estebédet álmodtak meg. Az alternatívat tessék kifejezetten szó szerint érteni; semmi sem volt az, amit a menüsorra nyomtattak!

Példának okáért a hagymás vér ezüstkanálon érkezett és inkább hasonlított egy Ferrero Rocher bonbonra, mint egy klasszikus disznóvágás reggeli fogására.

Kúcs Gyula pedig rozéval indított, hogy aztán a hagymás vérhez Chardonnay-t bontson és a szintén nem klasszikus formát öltő disznósajthoz pedig egy olyan Irsait virítson, hogy attól szánkózni, korcsolyázni, síelni legyen kedvünk. A bor olyan friss volt, mint a babám szerelme, szigorúan „ződhajnalban”, friss, mint a reggeli harmat egy júliusi napon, vagy friss, mint a hirtelen tépett saláta, vagy éppen, a sütőből kikapott kenyér. És ez a bor olyan, mint a kölyökmacska; mindenre ráugrik, mindennel is játszik, mindenkivel incselkedik.

A hideg téli estét egy különleges orjaleves tette kellemessé, hogy aztán a toros káposzta egy paprikás szósztóban, omlós cseburek-szigetként kerüljön az asztalra. Kúcs ehhez a villányi klasszikust, egy saját készítésű Portugiesert bontott, amiről elárulta, hogy alapanyagát nem ő, hanem egy idős, nagy szakértelemmel dolgozó bácsika termeli Villányban.

A főételhez aztán megjött a várva-várt Merlot is. Azt gondolom, hogy Kúcsot elvarázsolták a kaliforniai, meg az argentin Merlot-ók, hogy aztán hazatérve azt a vagány, frappáns, lehengerlő fonalat gombolyítsa tovább. Mert ez a Merlot ismét jött, látott, győzött. Persze megtudtuk, hogy a piros, erdei gyümölcsösségét az egyik nemesgáz, történetesen az argon segít megőrizni, amelynek felhasználása a nagy mesterségbeli tudás mellett, komoly és drága technológiát, meg vastag pénztárcát kíván.

A főételről még annyit, hogy bizonyosak vagyunk benne, hogy a mesterszakács jókedvében lehetett, a pankómorzsában rántott, falatnyi májas hurka, a sertésszűzbe göngyölt kolbásztöltelék, na meg a roppanós malacsült, a párolt káposztával, a lilakáposzta krémmel, és a hercegnő toilettben megjelenő hagymás burgonyával egyetemben simán vitte a showt. A Kúcs Merlot-ból meg kaptunk érleltet és tinédzsert is, hogy értsük, mire képes az idő, meg nem mindenből a fiatal az előnyösebb!

A vacsorát egy pompás tányérdesszert koronázta meg, amit édes hümmögéssel fogyasztottunk és bólyi muskotályos borral kísértünk. Ennél a képletnél én azért hazabeszéltem. Nyíregyháziként hozzá vagyok szokva az aszúk ínykényeztető világához és ha őszinte akarok lenni, akkor nekem ez a tétel nem adta. Persze lehet, hogy én vagyok képzetlen, de az egyébként nem túlságosan cukrozott túrós rétes nekem édesebbet, bársonyosabbat kívánt volna, minimum késői szüretet, vagy édes szamorodnit, de tudom arrafelé (Pécs, Villány) az ilyen nem létezik.

Összességében Kúcs Gyula Merlot verziói, meg az Irsaija vitte el nálam pálmát. A vacsora végén még, hogy a kedvünk kerekedjen a kocsija hátuljából egy rizlingszilváni is előkerült, hogy már vigyorogva mondjam, ebből is kérnék repetát.

Sok ilyen borestet kívánok a napkori barátaimnak, Kúcs Gyula meg veheti fenyegetésnek, hogy élek a meghívásával és igyekszem abszolválni majd a Nyíregyháza-Boly, Máriahegy 52. szám közötti néhány száz kilométeres távolságot!

Néha ki kell szállni az életünkből, le kell dobni a bőrünket és mint semleges kommentátor elbeszélni, hogy mit látunk, különösebb érzések nélkül, már-már a közöny határát súrolva, a részrehajlás egyetlen apró, jelentékeny, sóhaja nélkül…

Nézni az embert. Nézni magunkat, egy egészen jelentéktelen napunkat, a reggeli ébredéstől, a reggelin át, az emberi kapcsolatokig. Nézni, az embert, aki eszik, iszik, dolgozik, telefonál, megy, jár-kel… És nézni azt, hogy mit visz magával, mi van mélyén a szívébe, alaposan megtörölgetni majd górcső alá venni az érzéseit, álamit, vágyait.

Engem nem érdekel a boldogságod… Csak az érdekel, hogy élted meg a bukást, a sikertelenséget, hogy másztál ki a slamasztikából, hogy álltál fel, hogyan lettél újra önmagad!

Nem érdekelnek a derűs napjaid, csak azok, amikor álltál az esőben, hóban, fagyban, amikor semmi sem sikerült, amikor azt érezted, te vagy az a hidrogénatom, akitől az egyetlen elektronodat is elvették!

Mutasd meg a hegeket, megmondom ki vagy! Mondd el, mi fáj, mi nem gyógyul benned, mikor kell elővennem a legjobb borom, ott kezdjük, ahol más abbahagyná. Ott, amitől nő a gombóc, amitől csuklik a hang, amitől újra mutálni kezdesz, mint egy gyerek…

Mondd el a titkaid, a szégyeneid, mondd el, amit másnak nem mernél. Mondd, mibe keveredtél, és aztán hogyan törölted meg magad…

Az a szép, amikor olyan őszinte leszel, mint egy gyerek, az a szép, amikor simán küszködsz hangokkal, szavakkal, mondatokkal. Amikor nem lesz kerek a beszéd, csak suta, csak épphogy érthető…

Van egy ismerősöm. Minden tüntetésre eljár. Mindenfélére. Most éppen a debreceni akkumulátorgyár ellen tüntet. Aztán hazamegy és a Face-en elküldi a tüntetőket a sunyiba, hogy bolondok, hogy bolsevikok, akik nem akarják, hogy Magyarország sikeres legyen. Imádja, ha valami ellen lázadhat. Aztán, amikor hazafelé megy elsírja magát, mert nem tudja, kinek van igaza. De a tüntetést szereti. Ott ordít, kiabál. Ő a legvéresszájúbb, ő fröcsög a legjobban, cifrán, hosszan káromkodik, olyankor földöntúli gyönyört érez. A legcifrább szavaktól önti el a legtisztább boldogság. Egyszer egy nyáron elment a Pride-ra. Apácának öltözött, majd időről-időre mutogatni kezdte, hogy a ruhája alatt nincs semmi, csak a férfiassága. Egyszer csak meglógott a tömegből. A kocsijában átöltözött, ledobta magáról a fityulát, a parókát, majd bakancsot, fekete farmert és fekete pólót húzott, és a kordonig, a rendőrökig tülekedett. Ott aztán rázendített: „Mocskos buzik! Mocskos buzik!” 

- Nem lehet tudni kinek van igaza? Azt meg végképp, kit szeret az isten... Lehet a nácikat, lehet a buzikat... Ilyenkor Pál vagyok, a damaszkuszi úton... - magyarázza. Nézek rá. Nettó bolond és zsigerből ömlik belőle a blaszfémia. Jó, hogy csak távolról ismerem... 

Van egy ismerősöm. Swinger klubba jár a feleségével. A neje nem tudja, hogy egyszer a férje megcsalta. A pasi így vezekel. Elviszi a klubba a feleségét és nézi, hogy mások magukévá teszik az asszonyt. Távolabbról nézi, ahogy hozzáérnek, ahogy használják a nő testét. Olyankor sírni kezd. Majd közelebb megy és mosolyog, mintha mi sem történt volna…

Van egy ismerősöm. Horgász. Jó horgász. Ért hozzá. Szerencséje is van. De soha egyetlen halat sem vitt még haza. Kifogja őket, a szákban tartja a halait. Estig. Egyszer-egyszer kivesz egyet. Főként az aranykárászokat szereti. Végigsimítja a kezét a nyálkás pikkelyeken és elmondja a három kívánságát. 42 éves, de egyszerűen hisz abban, hogy egy aranyhal teljesíti a kívánságait. Szentül hisz benne.  

Van egy ismerősöm. Alkudni szeret. Kijár a Búza téri piacra és mindenre alkudik. Felbosszantja az árusokat. Blődli összegeket mond, toporzékol, cigánykodik. Mondja a magáét. Valaki, mindig megsajnálja. Pedig kőgazdag. Aztán viszi haza a hóna alatt az embertelenül lealkudott árut. Olyankor mindenkinél boldogabb…

Van egy ismerősöm, aki imádja a könnyeket. Moziba jár. Mindig elolvassa, hogy melyik filmen lehet sírni. Arra vesz jegyet. És nézi az embereket, akik könnyeznek. Olyankor azt érzi, hogy ezen a bolygón nincs nála boldogabb. Egyszer el is vétette a sulykot. Egy nő ült mellette, akinek a valami romantikus filmen patakokban hullott a könnye. És nem bírta tovább, hozzáért a mutatóujjával nő arcához, majd azonnal lenyalt a könnycseppet. Azóta nem engedik be a moziba…

Van egy ismerősöm. Mindent meg kell kóstolnia. Mosóport, májkrémet, akciós narancsot. Bejár a szupermarketekbe és mindent kibont. Egyszer egy flakon hypót is kibontott, majd beletolta az ujját és lenyalta. Orvoshoz került. Nem lett nagyobb baja, de bent tartották megfigyelésen. A végén nevetve mondta; „megérte”…

Idegeneket keresünk a világegyetemben, közben minden reggel úgy ébredünk: ki ez az ember a tükörben? Érzéseket kergetünk, miközben egyetlen apró, remegő, magányos érzést sem öleltünk még magunkhoz, hátha az öleléstől a szeretettől, megnő, és akkor majd ő ölel minket magához…

Távoli csillagok felé fordítjuk a világ legnagyobb távcsöveit, de még a keresztnevét sem tudjuk a szomszédunknak.

Mondogatjuk, hogy az ember társas lény, de fütyülünk egy olyan egyszerű társasjáték szabályaira, mint a KRESZ…

Mindenkinek a család a legfontosabb, de tavaly 240 ember halt meg Magyarországon, többségük családi erőszak miatt és csak Szabolcsban közel 400 eldobott, (kemény leszek kidobott) gyermek várja, hogy esetleg családban nőjön fel. Megesik a szívünk a kóbor állatokon, de emberkölyköt azért nem vinnénk haza... Mély tisztelet az üdítő kivételeknek.

Nem lopnánk meg anyánkat és apánkat, mert arra nem visz a lélek, de a közpénz az persze ugye a senki pénze.

És nézünk egymás szemébe, köpködünk, ordítunk, lenézünk, arrogánsak, beképzeltek, okoskodók vagyunk. Többet tudunk a szakértőktől, hiszen született szakértők vagyunk és hazudunk, folyton hazudunk, magunknak, a szeretteinknek és az idegeneknek…

De jó vagyunk a képmutatásban, az önzésben, a porig alázásban, a fennhéjázásban, a gőgben, a telhetetlenségben és a kéretlen magyarkodásban.

De Radnóti is megírta, bűnösök vagyunk, és legalább tudjuk miben vétkeztünk, mikor és miért, meg élnek itt csecsszopók… ártatlanok, tiszták, bűnvallók és fehérek… Élnek itt csöndben próféták, mesterek és őszinte tanítók.

Talán élnek…

A rendszerváltás környékét pulyaként is pezsgő, fordulatos, optimista éveknek látom. Volt benne valami gyermeki naivitás, valami esetlegesség, sok illúzió, meg ártatlanság, hogy a múlt hibáit könnyedén ki lehet javítani.

A kilencvenes évek gyermek és ifjú fejjel csodálatosak voltak. Az én világom olyan ártatlanul tiszta volt, mint egy frissen felmosott székesegyház. Ha elvesztettem volna a  hitem, nagyanyám kék Bibliájában mindig találtam valami nekem szánt üzenetet.

Attól tartok, hogy végérvényesen 2001-ben kezdett el romlani a világ és a romlása, néhány kegyelemmel teli évtől eltekintve a romlás folyamatos…

Állítólag a Búza téri piac közelében réges-régen ácsorgott egy vak, cigány koldus. Ő kiabálta: „Jegyezzétek meg, amíg a világ, világ lesz, mindég csak rosszabb és rosszabb lesz…”

Amikor ezeket a sorokat írom a youtube épp Morriconét taláta meg. Volt egyszer egy vadnyugat… Jill’s theme…

Ha valaki ismeri (mindenki is) a melódiát, az tudja, hogy a melankolikusan romantikus harmónia üzenet is, üzenet, hogy talán a messzi jövendőben, egyszer, sokkal, de sokkal jobb lesz embernek lenni…

És milyen furcsa, hogy Ady Endre jut eszembe, aki adna nekünk mai, eltunyult, elpuhult magyaroknak, adna a politikusainak, ennek a félszerzet demokráciának, ennek a felfeslett, frázisokkal koptatott társadalmi szövetnek.

Adna az a szerencselovagoknak, az uram-bátyámoknak, az ország legnagyobb szerencsejátékának a korrupciónak.

„Operett-kasznió” a hazám! – írná dölyffel, daccal, majd egy borozgatós estén úgy ölelné magához ezt cseppre szabott országot, mint ahogy a tékozló fiú apja a család fekete bárányát…

Műtött, bottal, fizikoterápiára járó nemzet a miénk, és olyanok vagyunk mint a bolond, aki egy cserépben parlagfüvet nevelget, nagy műgonddal, valami provinciális orchideát látva bele…

És tudom, lakik bennem egy romlatlan, mindig, minden újra kíváncsi diák, egy mindig bűntelen forradalmár, egy humanista bíró, aki a maga bűneit is mérlegre teszi. De lakik bennem egy sokat próbált, kígyók és rókák között szocializálódott újságíró is, aki látja, belátja, hogy a galambok szelídsége mellett, a kígyók ravaszságára éppúgy szüksége van az embernek, nemhiába mondogatta ezt Jézus urunk…

És mindent osszatok, mindent megvizsgáljatok, mindenben kételkedjetek, csak abban nem, hogy vigyáznotok kell a szívetekre, mert abban van az összes kincsetek!

A február már nem tél, ezzel bíztatom magam. Kinövik a napok a sötétséget; nyurgulnak, legyőzik a végtelenül kormos estéket és a seprűre vetkőzött fák körül lombforma glóriát káprázik a szem. Mágusok csontra vetkőzött ágak közé bámulnak és éjjeli menedékre térő varjak rút nyelvéből fejtegetik, holnap havat, vagy már ragyogó napot hoznak az északi szelek.

Az ember meg, mint fonalból gombolyagot, egyre nagyobbra gömbölyíti a reményt, és tervezi, hogy ha másképp nem majd meggyújtja és az égre dobja, hogy az hozzon új, fondorlatos tavaszt.

A február már nem tél, az már tavaszelő, az már könnyebb, vidámabb, gyertyáink sem fogynak úgy, az imádság is mosolygósabb, és érzik már a galambok, rigók, cinkék, hogy belefér az ének, picinkét, bele már a somolygás, meg egy adag zöldben álmodó élet…  

1823 különleges esztendő a magyar történelemben. Rögtön az év első napján felsír a kis Petőfi Sanyika (Kiskőrősön?), huszadikán Madách Imrét pólyálják, 22-én Kölcsey Ferenc pedig letisztázza a Himnuszt Szatmárcsekén. Március harmadikán az Andrássy családban tartanak tejfakasztót Oláhpatakon, mert a kis Gyula követelt helyet magának az élők között. Igen, ő lesz a szabadságharc hőse, a Párizsban bujdosó „szép akasztott”, majd a kiegyezés után miniszterelnök és honvédelmi miniszter.

De ez az az év, amikor a 11 éves kis zseninek, akit történetesen Liszt Ferencnek hívnak, maga Herr Beethoven gratulál egy fellépés után, és Kossuth apánk már ügyvédi oklevéllel a kezében kezd bele karrierjébe.

Pedig 1823 nem könnyű esztendő. Reformkor ide vagy oda, egy felvilágosult, olvasott magyar nem igazán érezheti magát jól a bőrében. A bécsi kétfejű sas tépi, marja, cincálja a mindig is önérzetes magyarokat. A Szent Szövetség, amely kínok és keservek között de legyűri a nagyot álmodni merő korzikait is, befagyasztja a világot. A fagyasztás pedig olyan jól sikerül, hogy Magyarország ebben az időben sokkal jobban hasonlított egy ósdi feudális monarchiára mint bármi másra. 1823 jeges, ködös, csípős, embert próbáló januárjában, a kisnemes Kölcsey Ferenc, csekei magányában így veti papírra a magyarok keserveit, a Himnuszt…

Sokat gondolkodom azon, hogy Kölcsey, ha visszatérne közénk mit gondolna most erről az országról. Ki merné-e jelenteni, hogy megbűnhődtük már a múltat és jövendőt? Mit szólna, ha elmesélnénk neki, hogy jön majd egy szabadságharc, ami elbukik, hogy két világégés sújtja majd a magyarságot, hogy a Szent Korona országáról két harmadát lenyirbálják, hogy ’56-ban orosz tankok ellen pesti srácok is fegyvert fognak, de ettől még negyven évet kell várni a kommunizmus bukására…

Most meg… Háború a szomszédban; bujkáló, menekülő kárpátaljai magyarok nézik, hallgatják a híreket ráncos homlokkal egy olyan országból, amelynek többségi lakói minden kínjukért őket teszik felelőssé…

Ismerve Kölcsey életrajzát, tudva, hogy saját kortársai szerint is „szent életű” ember volt, nagyot sóhajtana, amikor látná, hogy kuruc vérünk nem lankad, hogy néha magunk megyünk házhoz a pofonért, hogy csökönyösen ragaszkodunk vélt, vagy valós igazunkért…

Kölcsey tudná, érezné, hogy nem vagyunk jobbak másnál, hogy az igazunk relatív, de biztosan arra biztatna minket, hogy a megosztottság helyett az összefogás irányába induljunk el. Majd lehorgasztott fejjel konstatálná, tömeges bevándorlók hiányában sem homogén az ország, ahány porta annyi vélemény.

Lehorgasztott fejjel nézné, hogy a komoly, sokrétű iskolarendszer ellenére sem lettünk sokkal okosabbak, érzelemből politizálunk, rátartiak vagyunk, kapzsik, dölyfösek, cinikusak és korlátoltak.

De bizonyosan örülne annak, hogy vagyunk, hogy élünk, hogy ez az operettország a herderi jóslat ellenére is fennmaradt. Örvendezne, hogy sokan, milliók éneklik a himnuszt, ha ünnepi alkalom akad, ha nyit, zár az iskola, ha átadnak valami új épületet és sok-sok millióan minden versszakát kívülről fújjuk a Himnusznak. Örülne, hogy van magyar, aki okos, aki híres, hogy magyar Nobel-díjasok, olimpiai bajnokok, írók, képzőművészek, énekesek, zenészek öregbítik egy régi, ősi nemzet hírnevét.

Szeretném vendégül látni Kölcsey Ferencet! Itt a szűkebb pátriájában. Szeretném elhívni abba a városba, ami a Himnusz születése idejében még csak az evangélikus tótok szépreményű faluja volt, Nyíregyházára. Szeretném töltött káposztával, tokaji furminttal, kunsági gabonából sütött kenyérrel kínálni.

Aztán szeretném átvinni Husztra és a háború sújtott országban, együtt könnyeznénk  meg, amikor mormoljuk:   

Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;

Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!

A Himnusz ma 200 éves lett. Kölcsey 33 évesen, krisztusi korban vetette papírra. 1989 óta ez a nap a Magyar Kultúra Napja. Mert még van magyar, mert még van kultúrája, mert még van gyermek, aki szavalja a Himnuszt és ha Jóisten is úgy akarja, akkor az én fiam is megtanulja, hogy mi az a magyar és hogy hangzik a nemzeti fohásza. És hiszem, vallom, tudom, ez mindennél, de mindennél fontosabb!

Még pulyák voltunk. Az élet kapujában; a Bessenyei György Tanárképző Főiskola kollégiumában. Egyik sokat nevetős, sokat iszogatós este Fisli Gyula barátomból tört elő - miközben Jimmyt ekéztük-, hogy azért egy nótája van. Egy olyan igazi. És Gyula dúdolni kezdte;

Szép volt, kibontott hajjal…

És mi rögtön folytatni tudtuk;

Ahogy táncolt, súlytalan… és szép volt, ahogyan várt rám, a párnámon kócosan… Még nevetett, amikor súgta; menekülj szabadulj innen, ez a város nem boldogít…

És bármennyire állt tőlünk távol, mindaz, amit Jimmy képviselt, legalább egy dalát mindenki fújta. Most, hogy befejeződött a tízrészes sorozat nem csupán valami avítt, avas nosztalgia beszél belőlem, de nyugodtan leírhatom, a youtube-on ezt a dalt indítottam el.

Amikor mi a kollégiumban felidéztük a dalt, akkor már tíz, hosszú év homálya ült az 1988-as Interpop fesztiválon és talán egyikünk sem sejtette, hogy micsoda Panama áll a siófoki "bulicska" hátterében. Hogy az ORI igazgatója, a főszervező, Bulányi László az öngyilkosságba menekült, amikor kiderült mindent is túlszámláztak. Kilenc-tíz éves pulyaként azt sem sejtettem, hogy a fehér ruhás szaxofonos lány, talán egyetlen hangot sem tudna kicsikarni a hangszerből, mert főállásban modell, meg a Bundesliga-loboncos, de arany torkú „király” szeretője, barátnője, alvótársa. A megfelelő rész aláhúzandó.

Félreértés ne essék, nem Zámbó Imrének készülök emlékművet állítani. Sokkal inkább annak az alkotógárdának, akik bebizonyították, érdemes olyan sztárokról is filmsorozatot készíteni, akinek sem életében, sem halálában sem sikerült a kanonizált, magyar alkotóművészek táborába bekerülni.

Jimmy élete ízig-vérig magyar sztori. Vagy inkább kelet-európai. A Jimmy-sztori döbbenetesen a miénk. Ahogy a Besúgó, meg az Aranyélet is. Szakács Tibi barátom, aki a nyíregyházi Retro Rádió atyja, rögtön hozzátenné, hogy nem szabad a nosztalgiafaktort elfelejteni! Ez a sorozat betalál a harmincasoknál, a negyveneseknél, de az ötveneseknél is. És bizony ez az utóbbi az a korosztály, akiket rá kell vezetni a streamingre, mert ők azok, (minél idősebbek, annál inkább) akiket nem tudott a Netflix, meg az HBO Max beszippantani. Ők azok, akik még mindig képesek a reklámblokkokkal teletűzdelt filmeket végignézni, és ők azok akik a leginkább rá tudnak csodálkozni arra, hogy a streaming esetén nincs reklám…

A nosztalgiáról pedig annyit, hogy a sorozat a hetvenes évek végétől egészen az új évezred első napjaiig enged bepillantás a magyar „kisemberek” hétköznapjaiba. A kisembert, most átlagemberként tessék érteni, mert Jimmy a négy oktávos torka ellenére is egész életében „kisember” maradt. A kisemberek kiskirálya. Fülbemászó slágerei, mélység nélküli dalszövegei, könnyen megragadtak az arra fogékony emberekben és milyen fura, hogy a mai napig sincs olyan vidéki lagzi, ahol a zenekar, vagy a Dj egy kis ovációért cserébe, ne játsszon le valamit a királytól. Egy jó asszony mindent megbocsát, Gyere sírj a vállamon, Szemeddel látsz… És még sorolhatnám.

Jimmy, Lajcsi, a népi pop bugyraiba leereszkedő (kapott is érte) Pataki Attila, „háromkirályokként” a legnagyobb sikerrel koncerteztek, a Dáridó az egyik legnézettebb produkciónak számított és bárhol hirdetett koncertet Zámbó Imi, ott biztosan telt ház várta, még akkor is, ha esetleg az alkoholgőztől már énekelni sem tudott…  

Az RTL Jimmy sorozata pedig arról is beszél, hogy ügyes kezek között egy ilyen „kisember” élete azokat is a képernyők elé ragasztja, akik soha, egyetlen pillanatig sem rajongtak a királyért.

Már a nyírpazonyi iskolában tanítottam, amikor a tanáriban Jimmy haláláról beszéltünk, és én a magam alig több mint 20 évével könnyedén vetettem oda; hát nem rázott meg a halála… Ezen az egyik tanárnő, aki nettó rajongója volt az énekesnek, meg is rökönyödött, mert szerinte óriási veszteség érte az országot…

Most a sorozat utolsó epizódja után éreztem azt, hogy valóban nagy a veszteség, mert nincs több epizód, egy kiváló sorozatnyi űr marad helyette.

És akkor beszéljünk az alkotókról meg a színészekről. Alig van köztük ismeretlen arc, új figura, mégis úgy ünnepeljük őket, mintha a semmiből ugrottak volna elő. A scriptet Zomborácz Virág, Akar Péter, Bárány Márton jegyzi, rendezők Kovács Dániel Richárd, Zomborácz Virág, Kovács István, a címszerepet pedig Olasz Renátó és Nagy Ervin viszi, parádésan. De valami csoda, amit művel Rainer-Micsinyei Nóra, Csákányi Eszter, Schell Judit. Sőt tessék nagyon odafigyelni amikor Gyabronka József, meg Alföldi Róbert tűnik fel a képernyőn, mert mindketten átlagon felül teljesítenek. Hadd tegyem hozzá, hogy a filmsorozat sikeréhez két szabolcsi gyerek, a már említett, Tiszavasváriba való Olasz Renátó, meg a nyíregyházi Thúróczy Szabolcs is nagyban hozzájárul, nem is beszélve a legendás modellt, Háfra Marit alakító Bíró Panna Dominikáról, aki Kárpátaljáról, egészen pontosan Beregszászról indult, hogy elvarázsolja a nézőket.

Az RTL iszonyú magasra emelte a mércét. Saját magával szemben is. Az Aranybulla körül kialakult anomáliák után el-elgondolkodtam, mi lett volna, ha egy ilyen alkotógárda kap pénzt, paripát, fegyvert, hogy egy középkori filmet forgassanak…   De már A besúgónál is azt éreztem, hogy a dac, az odamondogatás, az ellenzéki szerep jót tesz a művészeknek, a művészetnek, mert az olyan kreatív energiákat szabadít fel, amitől élni kezd az alaktás.

Tetszenek emlékezni Anatole France az Angyalok lázadása című művére? Hiába áll fel a mennyi és pokoli alakulatokból álló sereg a mindenható ellen, Lucifer végül nem vállalja, hogy a seregek élére álljon. Nem, mert ha nyernek, akkor azzá kell válnia, ami ellen egész életében harcolt…

Talán a Jimmy sorozat titka is ez, valami dac, valami őrült dac, ami repít, szöktet. Ez a csípős, kutyfasza paprikából font korbács, amit a csepeli betyár kacagva forgat a feje felett. Aztán meg leborul és sírni kezd. Esküdözik, hogy megjavul, de nem megy az könnyen faluhelyen, ezt már Bendegúz is megmondta. És megjavulni egy egész nemzetnek kellene, mert a mi operánk mindig operett, a királynőnk csárdás, a mi Jerry Lee Lewis-unk egy Fenyő, és ami Elvis-ünk egy Imre.

De hát a hátrányokból majd erényt kovácsolunk, ahogy az RTL alkotógárdája tette, egészen nem mindennapi módon. Ha szabad lándzsát törni a sorozat mellett, akkor most megteszem. Ha nem is Jimmy, de a Király sorozat egyértelmű rajongója lettem.

Édesapám, aki „gerbelyés maltertől”, a borkészítésen és hegesztésen át, a kolbásztöltésig mindenhez is ért, egy furcsa fiút nemzett. Egy fiút, aki az ellentmondáshoz ért a legjobban. Mármint neki ellentmondani.

Épp most találtam egy oldalt, ami megmutatja, hogy ha elkezdünk ásni és bírjuk a Földmagama hőmérsékletét, akkor valahol Új-Zélandtól néhány ezer kilométerre a Csendes-óceánban találjuk magunkat: pólus, antipólus, hős és antagonista. Skorpió-nyilas…

Szóval állok apám piramisa előtt, trónörökös-jelöltként, kritizálom a piramis avítt, anakronisztikus stílusát, harcolok, küzdök vele, hogy a nagy fa árnyékából kilépjek, hogy ne olyan legyek, mint ő és aztán be kell látnom, egyre jobban hasonlítunk. Piramis tövében piramis, kukorica mellett fiakukorica. És jól van ez így, de milyen jól van ez így!

Hajnalka szerint a munkám a hobbim, és mindent alárendelek a munkának.  Egyébként hol nyers, hol édes vagyok, mint a hat puttonyos aszú, de leginkább nyers, mint az orja, amiből főzve lehetne finom, vasárnapi leves is… Nem tudok megpihenni, nem tudok megnyugodni, és ha nem is "dudus", kézműves kolbásztöltésre, de mindig valami munkára gondolok. Lázasan, gyorsan, néha, gyakran káromkodva, szembeszélben pisilve, aztán jól összetörve, magamba fordulva.

Apa, emlékszel még a Malacpofára? Meg a filmre? Malacpofa, az nem más mint Lovas Endréné Kertész Lívia, alias Ronyecz Mária, magyartanár, aki a Gothár Megáll az időjében akkorát alakít, hogy rajongani kezd az egyszeri filmnéző is. Tudod Apa, miközben néztem a filmet, nekem te voltál Pierre, meg Dini is, a lázadó, aki ott akkor Pesten 64 és 68 között Szabad Európát meg a Radio Luxembourgot hallgattad, aki egy ötvenhatos vers miatt, megütötted a bokádat, aki az „x”-ik kerületi rendőrkapitányságon éjszakáztál, mert valamelyik tanár beköpött…

Édesapám a lázadáshoz is ért. Én kevésbé. Engem már úgy neveltél hogy tiszteljem a tanárt, ügyvédet, orvost, politikust, az embert, aki errare humanum est… Tiszteljem azt, aki. Közben köpni kellene mindenre, csak járni az utam, ordítani, hogy a jó az nem itt, nem így van!

És apám az, aki az első könyvet a kezembe adta, hogy aztán a könyvek hátán lovagolva megéljem, átéljem Jevgenyij Vasziljevics Bazarov és apja Vaszilij közti roppant feszültséget.

És az ég úgy akarja, hogy majd János, aki Istvánt, István, aki Zsoltot nemzett, Zsolt majd talán Dániel-Mártont nemz, hogy a nagy, de mégis édes ellentétek, amelyek szükségesek apa és fiú között megismétlődjenek.

Sokat jársz a fejemben. Megkezdett családi szimfónia ez, melynek záró tételét már nem nekem kell megírni. Mindig mondtad, fiam, ha neked nem lesz fiad, ez a Pintye ág kihal, mint az ecsedi Báthoriak…

De addig még majd össze-összecsapunk; te majd, azt mondod semmit sem értek a világból, én majd bosszankodom, hogy milyen konok vagy, és a nagy feszültséget egy pelenkás, mosolygós, kis, jószagú apróság oldja fel, aki boldogan pisil, meg kakil a világ nagy kérdéseire és akinek a legfontosabb sokáig csak az lesz, hogy aludhasson, meg ehessen egy cseppet.

Dolce far niente. Apa! Ugye nem érted? Pedig ez a legfontosabb. Az édes semmitéves. Sem neked, sem anyának nem megy. Lázasan dolgoztok, mintha a gyermekek mosolyán túl értelme lenne még a világnak. Anyám felgereblyézi a bicikli- és az aszfaltút közötti sávot, te pedig sietsz, mert dolgod van. Ülni nálam sem tudsz. Pedig, ha úgy tetszik a széket is te vetted, amiben elüldögélhetnél... Emlékszel egyszer Korfun, tudod, ott Glyfada strandján, a vihar előtt, mint két rongy pulya úgy ugráltunk, mintha csak Szoboszlónak hívnák a szigetet. 

Dolcsefárniente! És akkor töltünk még egy barackot, iszunk még valami jó bort és beledúdoljuk az éjszakába, hogy apák és fiak és unokák és ifjúság és lázadás, aztán könnyű belenyugvás, megellik az három tőggyel is, csak együtt legyünk, csak együtt nevessünk, számos éven át.

Akárhogyan igyekeztek is az emberek sokszázezrével kis helyre összezsúfolódva elcsúfítani a földet, amelyen megtelepedtek, akárhogyan teleépítették kővel, hogy semmi se teremjen rajta, akármilyen buzgón kiirtottak is minden előtörő fűszálat, akárhogy összefüstölték kőszénnel meg olajjal a levegőt, akármennyire megcsonkították is a fákat, s elüldöztek minden madarat meg négylábút - a tavasz mégis tavasz volt, még a városban is. (Tolsztoj )

Egyszer Párizsban. Túl romantikus mondat. Olcsó ponyvák, romantikára fogékony hölgyeknek szánt regényújságok első mondta a lehetne. Egy szabolcsinak biztosan távoli, meg szirupos. Nálunk inkább úgy kezdődnek a történetek, hogy „egyszer Penészleken”. Ez már annyira realista, hogy Zola is csettintene a nyelvével. Szóval, azt leírni, hogy „egyszer Párizsban csókolóztam az Eiffel torony tetején” - sokan nem is olvasnák tovább a történetet.

Sokkal realistább azt írni; „egyszer Párizsban május elején olyan hideg volt, hogy az emberek télikabátban, sietve közlekedtek az utcákon, a kávéházak nagy üvegportáljai mögött szürke vendégek ültek, az asztalokon pedig átázott szájmaszkok száradtak…”  

Az embernek egyébként nem kellene semmi mást csinálnia igazából az életben, mint szerelmeskedni és könyveket olvasni. Na jó, néha vacsorát és bort is.

„Ha jó könyv akad a kezembe, úgy érzem magam, mintha hirtelen megvilágosodna előttem az élet értelme” - írja Kassák Lajos. Miközben egy januári zivatarban írom ezeket a sorokat egy Móricz-Tolsztoj párhuzam jut eszembe.

„Én elmondhatom, hogy egész életemben boldog voltam, soha semmi bajom nem volt.” – kezdi a szatmári Joó György a beszédét.

„A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.” – ezzel pedig már Tolsztoj kezdi az Anna Kareninát jelezve, hogy a boldog családok kevésbe izgalmasak a boldogtalanokhoz képest. Lev bácsi igazából ráérez a „bulvár” ízére, már az első mondatban sejteti, hogy egy olyan boldogtalan családot fog bemutatni, aki nagy tanulsággal és számos szaftos részlettel járul hozzá a „tanításunkhoz”…

Móricz pedig joviálisan kérdést intéz hozzánk egy kijelentő mondatban, hiszen az ember rögtön kételkedni kezd, ilyen „nagyotmondás” hallatán. Valóban létezik olyan ember, aki egész életében boldog volt? Főként úgy, hogy az apját kilenc évesen elveszíti?

„Ha jó könyv akad a kezembe, úgy érzem magam, mintha hirtelen megvilágosodna előttem az élet értelme.” – írja Kassák Lajos miután elolvasta Hemingway regényét a Búcsú a fegyverektől című nagyszerű írást.

Ha jó könyv kerül a kezembe. Vajon a jó könyv mindig jó mondattal is indít. Számít-e az első mondat?

„Az erdő barna, tűlevélszőnyeggel borított földjén hasalt, állát összefont karján támasztva; magasan feje fölött, a fenyők csúcsán motozott a szél.” - Hemingway így kezdi az Akiért a harang szólt. Voltam már ilyen erdőben, és tudom milyen, amikor a fenyők csúcsán motoz a szél. Látom magam előtt az embert, aki az erdőben hasal.

És mondd, így beszél egy 17 éves gimnazista? „Hát  ha  tényleg  kíváncsi  vagy  rá,  először  biztos  azt  szeretnéd  tudni,  hogy  hol  születtem,  meg hogy  milyen  volt  az  én  egész  tetű  gyerekkorom,  meg  hogy  mik  voltak  a  szüleim,  mielőtt beszereztek  engem,  meg  minden,  szóval  hogy  egy  ilyen  Copperfield  Dávid-féle  marhaságot adják  le,  de  ehhez  nincs  kedvem.”

Holden Caulfield azt mondja a Zabhegyezőben, hogy nem szabad senkire emlékezni a múltunkból, mert akkor az az ember hiányozni kezd.

„Az asszony Ravic felé vitorlázott.” - Remarque visszavisz bennünket Párizsba. Ahol az utcákon a nők „vitorláznak”. Ez pedig leheltfinom szleng, hiszen senki sem vitorlázik, még a Szajnán sem. Csak legfeljebb légiesen jár, kószál, amerre a szél viszi, könnyű lábakon, bő szoknyákáját és finom selyem sálját fújja szellő… Még a diadalív árnyékában is.

Az megvan, hogy a diadalívtől 12 utca indul el. 12 apostol. 12 csillagösvény. Vagy 12 utca érkezik ide. És az ív alatt egy örökmécses emlékezik az elhunyt hősökre, katonákra.

És kellene egy örökmécses is a legjobb könyveknek. Mert a legfontosabb a történet. A történetekben ugyanis ott az élet. A legporosabb, legrégebbi könyvek is az élettel foglalkoznak, az élőkhöz szólnak, egy szempárhoz, egy-egy agytekervényhez, egy dobbanó szívhez.

Egyszer Párizsban boldog voltam. Egyszer meg vízszintes eső esett és fáztam. A járvány miatt a város hűvös volt és veszélyes, a metrókocsik majdnem üresen jártak, de a Louvre megállója a nagy szobrokkal ugyanolyan szép volt, mint amikor tömegek járnak erre…

És azt is hiszem, hogy az élet, ez megfoghatatlan, ez a hol édes, hol ürümkeserű ajándék a legizgalmasabb hullámvasút, persze az is lehet, hogy nem több Ivan Gyenyiszovics újabb küzdelmes napjánál…

„Reggel ötkor - mint mindig - a parancsnoki barakk előtt lógó síndarabon a kalapács elkongatta az ébresztőt.”

De van még kávé, van még aki megsimogassa a fejem, van kedves, barátok, cél, meg hit remény, szeretet. A többi? Mondd mi számít még? Ja, hogy legyen egy jó történeted. Egy igazán jó történeted…

Hát akkor kezdjük; egyszer Párizsban megláttam az élet értelmét…

(fotó: Molnár Tamás)

Az ellenzéki sajtóban, mint véres kardot hordozzák körbe a debreceni közmeghallgatást; íme a corpus delicti, a narancsízéről ismert, cívis városban, a bezzeg Debrecenben, ahová Kósa Lajos, mint Toldi Miklós, petrencés rúddal tereli a befektetni vágyó tőkét, a „népek” hangosan méltatlankodva elleneznek egy beruházást.

Az ellenzéki médiumoknak ez a gumicsont bőven elég, ahhoz, hogy tűpontos, kritikus lézerirányzékukkal ismét és ismét rámutassanak: az általuk csak „rezsimnek” nevezett politikai kurzus „ezer sebből vérzik”.

Igazuk is van, meg nem is, ahogy ilyen kérdések esetén lenni szokott.

Tény, hogy Mikepércs közelében a CATL kínai akkumulátorgyártó, egy gigagberuházással, 3000 milliárd forint értékben kíván gyárat építeni. Tény, hogy talán még a BMW földvásárlásai sem rázták meg ennyire Hajdú-Bihar vármegye lakosait. Mondták ugyan a magukét, hogy azokat a drága, jóféle, zsíros földeket nem kéne pitykéért odaadni a híres-nevezetes burkus kocsigyártónak, de tüntetés nem lett belőle. Nem mert még az ízig-vérig balos, debreceni nagygazda is azt mondta, többet hoz a városnak a BMW befeketése, mint azokon a földeken 100-1000 évig gazdálkodni. Így aztán ő is eladott a birtokaiból a befektetőnek.  

Csak közben a debreceniek megéltek egy olyan szárazságot, amire csak a református, Károli-féle Bibliában van példa, meg odáig jutott a kisgömböcként hízó város, hogy már a Tisza drága vízét kell arrafelé kanyarítani, hogy jusson mindenkinek a közös kincsből, ami a szomjukat oltja. Megélték, hogy poros gödör lett a Vekeri-tóból, hogy a Hortobágy felől érkező puszta szelleme be-békacsint Nyilas Misiékhez…

És amikor kiderült, hogy az opportunista kínaiak (horribile dictu) savval teli akkumulátorokat akarnak gyártani, amihez töméntelen sok víz is kell, akkor a mindenhez is értő választópolgár leporolta a szekrényben régóta senyvedő cívis önérzetét és elindult a közmeghallgatásra.

És ott pedig kiderült, hogy a pulpitus öltönyös emberei, mellettük az egyébként általában mosolygós Papp László polgármesterrel, meg a pulpitus tövében helyet foglaló, mérgüket két tenyerükben gombolyító egyszeri emberek nem egy nyelvet beszélnek.

A beruházó, melynek képviselője egy kis gőggel állt a jóemberek elé, megpendítette hangvilláját és bizony a magas „C”-t kivágva, olajat vetett a tűzre. Papp László pedig szerte nézett, de nem érté mi folyik szűkebb pátriájában, mert ő csak abban biztos, hogy a befektetés sok-sok milliárd forintot hoz a konyhára; iparűzési adót, infrastruktúrafejlesztést, munkahelyeket, szalagátvágást, és jókora muníciót a következő választásra.

A nép, az isten adta nép pediglen csak azt látja, hogy elszabadultak az ingatlanárak a városban, hogy este-reggel nagy a dugó, hogy a korábban élhető város infrastruktúrája nem tud lépést tartani az erőltetett ütemű fejlesztésekkel. A közmeghallgatáson többnyire idősek adtak hangot a nem tetszésüknek. Idősek, akik most kapkodják a fejüket, hová lett a régi jól megszokott városuk, életük, életritmusuk. Ugyanaz a fajta-féle embertípus, aki a Nagyszerű-Britanniát simán a kiszavazta abból az unióból, ami bizony egyértelműen pozitív hatással bírt a brit nemzetgazdaságra.

A Debrecen kontra debreceni bennszülöttek közmeghallgatás így aztán kudarcba fulladt. Kudarcba, mert a beruházó és a város nem tudta megnyugtatni az ellenzőket, hogy lesz pénz vízre is, meg mindenre is, a „népek” pedig nem tudták megérteni, hogy bizony itt már akkora pénzek forognak kockán, hogy attól még a demokráciát is, zavarba hozott bakfis lányok orcáját megszégyenítő pír önti el… Ellentétben a közeli Nyíregyházával, ahol a dél-koreai WSCOPE minden mellékzönge nélkül épít "akkumulátorgyárat". Egészen pontosan "fóliagyárat", olyan fóliát, ami szeparátorfilmként kerül majd az akksikba.  

És persze az újságíró ül a székében és néz maga elé. Mindent is elolvasott a gödi akkumulátorgyár anomáliáiról, tudja azt is, hogy a nagy autógyártókat, akik elektromosságban gondolkodnak, akksikkal kell ellátni, és úgy tűnik, hogy Magyarország akkumulátorelőállításban, világszerte irigyelt nagyhatalom lehet. Persze mindennek ára is van. Szerencsés esetben azonban, a tőlünk sokkal okosabbak alaposan meghányták, vetették a kérdést. Számoltak. Jól sáfárkodtak a vannal, és azt is kiszámolták mennyi víz lehet még a lábunk alatt. Ha szerencsénk van, akkor a pillanatnyi haszonszerszerzésen túl szemüket a távoli jövendőbe is vetették.

Persze az egy tál lencse története engem mindig óvatosságra int, ám én se nem politikus, se nem nagytőkés vagyok, csak egy középosztálybeli értelmiségi, aki talán még azt is érti, hogy gyógyszer sincs a világon mellékhatások nélkül.

Mellékzönge

A közmeghallgatás egyik pikánsnak tűnő rejtélye, hogy vajon milyen szerepet játszott az eseményen, egy a médiából is jól ismert kelet-magyarországi politikus. A Kölcsey Központban ugyanis a sorok között sokat járt-kelt, egy-egy felszólalóval sugdolózva beszélgetett és telefonjával az eseményről felvételt is készített Orosz Mihály Zoltán, Érpatak egykori polgármestere, jelenleg Nagykálló(!) város képviselő-testületének tagja. Jelenléte bár törvénybe nem ütközött, hiszen a rendezvény nyilvános volt, de mégis találgatásokra adhat okot bizonyos politikai körökben. OMZ feltűnése  - hozzáértők szerint -, ugyanis többről szól, mint az átlagos szavazópolgár kíváncsisága.  A debreceni polgári körökben ugyanis tudni vélik, hogy OMZ egy ideje a DK helyi szervezetével és annak vezetőjével áll(hat) kapcsolatban. Ha valóban így van, egy esetleges együttműködés azért lehet minimum pikáns, mert korábban az OMZ által csak balliberális sajtónak nevezett hírportálok legtöbb esetben éles kritikával ábrázolták a korábbi polgármester tevékenységét, ami miatt sokszor került összetűzésbe ezen lapok újságíróival, a balliberális oldal politikusaival. Orosz Mihály Zoltán a magyar médiában többször megfordult, nem egyszer feltűnő, meghökkentő kijelentéseivel, megmozdulásaival. Akasztott már Simon Peresz és Benjamin Netanjahu bábut Érpatak főterén, valamint a nyíregyházi ügyészség épülete előtt. A Becsület Légiója elnevezésű szervezet tagjaival pedig, vállvetve akart rendet tenni a tiszavasvári cigánytelepen, és tőle származik az "érpataki modell" ötlete is, de feltűnt már a Budapest Pride rendkívül hangos és feltűnő ellenzői között is.