Nem tudom hallottátok-e már az éjszaka repülő darvakat beszélgetni. Nem tudom megvan-e az, ahogy épp biztatják egymást;

- Bírjátok még egy kicsit! Nem, ne szálljatok még le, ez a néhány csepp tó, még csak a Bujtos, de ide már nincs messze a Hortobágy…

Tavasszal ha jönnek, visszatérnek, olyankor tudom, jön a jóvilág, jönnek a fényes, hosszú napok, jön a tavasz, jön a hajfodrász, vele jön a csodás zöld vendéghaj, jönnek a hosszú esték, nyílnak a legszebb virágok és nevető, színes kaláris terem a lányok nyakában, mert jönnek az izgága éjszakák…

És jönnek a darvak, szállnak északra, bátran, egymást biztatva, repíti őket a mindig friss, üde, roppanós tavasz, repíti őket az ősi, 10-100 ezer éves ösztön, amiben ott a fészekrakás vágya, a felszólító mondat, hogy fiókát kell nevelni, az meg éhes lesz, enni kell neki adni, és aztán jön majd a zordabb idő, elérkezik, amikor ideje van, amikor úgy rendeltetett, az ősz, és akkor neki kell vágni, fel kell emelkedni, le kell győzni a nehézséget és olyan messzire kell repülni, amiről még a sokat próbált, sokat repült darvak is azt mondják, szinte lehetetlen.

Jó helyen élek, sokszor este, késő őszi este hallom, ahogy a város felett elrepülnek, sőt ma láttam őket nappal is a kék égen, Nyíregyháza felett. Mondom, biztatják egymást és szállnak, az én daru madaraim.

- Gru, gru - ismétlik és néznek rám a magasból, ahogy az erkélyen állok, és bámulom, hallgatom őket. Néha felemelem a kezem és mutatom nekik merre van a híres, délibábos Hortobágy és vágyom, hogy már visszafelé jöjjenek, hogy beköszönjenek, hogy ők hozzák Spanyolországból, Afrikából a meleget, a jóidőt, meg a nyarat.

Szálljatok darvak, szálljatok! Itt felettem és szóljatok hozzám, mondjátok el, hogy mind bolondok vagyunk mi emberek…