"Reám néztél s én mindent elejtettem. Meghallgattál és elakadt szavam."

Gyermekké tettél. A kórházba ébredtem, a született ficsúr, és a drága parfümbe mártott hiúság helyett pelenkát és pittyegő ketyeréket kaptam játékszerként és könnyedén, fütyülve elvetted az eszem. Bár mit számít, sok úgy sem sok volt... 

Gyermekké tettél. Féltem, remegtem, toporzékoltam. Gyermekké, aki járni sem tud, aki tán enni sem. Éhes voltam, és nem tudtam elég mélyre bújna a párnába, hogy már ne szégyelljem magam. Gyermekké tettél, hogy ne fájjon, a kéz, a láb, meg a gondolat hiánya.

"Mondd, - távozzon tőlem a félelem..." Kértelek Uram! Kértelek. Még tél volt, éjszakáid súlya úgy zuhant rám, mint a vacogó rettegés; mi van, ha minden így marad? Ha megváltás lesz az örök álom, s elhiszed, az élet nem minden, hanem csak egy fertelmes, szubintenzív pillanat...

"Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg."

Csenddel büntettél. Pirulák gurultak a szobámba, és szigorú nővér fenyegetett, meg nem mozdulhatok. Kikötöz, kifeszít, a bolond gyermeket. A hajnalok lefitymálva néztek rám és hiába volt meleg a "zárkám", én a hidegbe vágytam a repülni képes galambok közé... 

"Az éveket, mik sorsom összetörték, reám zudítja minden pillanat."

Most elég, ha csak elviselsz Uram. Elég, ha elfeledkezel néhány kóbor évig rólam. Ugye értesz? Félek, képtelen lennék újra elviselni látogatásod súlyát... Félek, képtelen lennék újra felmondani az örök leckét. Mert pontosan tudom, nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem minden, de minden perc, élet, pillanat, a könyörületes Istené...  

Kereng egy videó az interneten; egy déli, pálmafás országban (államban?) egy STOP tábla tartóoszlopában addig nőtt az ég felé egy fácska, amíg ki nem tört a kényszerű csőfogságából és aztán hajrá, nekiállt lombot hajtani. Tudom, az élet már csak élni akar. A leglehetetlenebb helyeken a legelképesztőbb formában, de élni akar. Kinő, kitör, kimászik kibújik és helyet követel magának. Az élet makacs, csökönyös, rendíthetetlen ösztön, aminek elég egyetlen reménysugár…

Furcsa ez. A többség úgy ragaszkodik az élethez, mások pedig egy picit sem becsülik. Popper meséli, hogy egy kollégája kezelt egy pacienst, aki épen, egészségesen lefeküdt sínek közé, majd elgázolta a vonat. Két lábát amputálta a robogó szerelvény. A pasi ekkor döbbent rá, mit is jelent az élet, amit majdnem könnyedén eldobott. Aztán már tolószékben elkezdett ragaszkodni az élethez. Megtalálta szerelem, felesége, gyereke lett, ami lábbal nem kellett, hirtelen láb nélkül fontossá vált…

Ilyen az élet, tanít, nevel, játszani is engedi oktalan fiait is…

A STOP táblából kihajtott fa nekem most erőt és hitet ad. Hogy mondja Ady; „újból-élő és makacs halott…”

Újból élő és makacs… Él és makacsul ragaszkodik az élethez. Makacsul ragaszkodik ahhoz az életéhez, amit néha lefitymált, most égig emeli újra élő kezét, rimánkodik, könnyezve fohászkodik, mert hiszi, hogy van ajtó, lehet zörgetni, van fül, aki hallja, szem, ami látja, közösség, aki szurkol, közönség, aki izgul és kegyelem, ami utolér, felemel…

És már mindegy, ha döcög járás, ha lassan is írja a sort, csak egy számít, legyen egy kósza reménysugár, amibe, mint a kis fa, bele lehet kapaszkodni…

És hiszem, hogy az én boldog hitem lesz mások támasza…

- Tudod, félúton meggondolta magát a Jóisten. Egyszerűen rájött, nem vihetnek még el… - mondom és mosolyogsz. Folytatom.

- Tudod, már a fél oldalam átkerült a másik világba. Tetőtől-talpig. Aztán, meggondolták magukat. Az isteni kegyelem már csak ilyen, megszántak. Megkönyörültek rajtam. Egyszerűen átment a szűrőn az elszólításom. Van ilyen, egyre több a lélek, egyre több a papírmunka, a könyvelés. Aztán az égi „szupervájzer” észrevette, de akkor már béna volt a kezem, a lábam, az agyamat vér mosta, a cortexet az egyébként éltető vér cunamiként öntötte el, és lassan elfeledtem mindazt, ami oly büszkévé tett, a tudatom, az énem, a hiú valóságom. És aztán, amikor rájöttek, mégsem kellene, akkor gyorsan fordították vissza a dolgokat. Ám, akkor már mint régi hajó, recsegni-ropogni kezdett az ütött-kopott szerkezet. Micsoda küzdelem, az égiek tartják bennem a lelket. Közben ezer imádság közelít felém, mint tiszta gyolcs ölelnek az őszinte dallamok és angyali hangján a Kedves énekel nekem… Féltem. Remegtem. Nem voltam más, mint 80 kiló tiszta félelem. A testbe zárt lélek őszinte rettegése, ez a vég. A legvég. A végérvényes, a visszavonhatatlan, a tragikus, a kijózanítóan valóságos… Ott nincs már illúzió, nincs semmi, csak az ítélet. És aztán a Kedves, és Dániel ereje, rimánkodása, ószövetségi prófétákat megszégyenítő perlekedése visszakövetelt.

Álltam a szülészet májusi fényében, álltam és csöndesen szipogtam. Hát ezért jöhettem vissza. Mert szükség volt rám. Pont rám, akiről már rég lemondtak odafent, csak éppen egy malőr miatt majdnem… Mit majdnem… Hetek óta tölt a kisember roppant élni akarása, energiája, édes mosolya. És közben jön vissza az élet, a kézbe, agyba, jön elő az érzés, tör elő vérrel átmosott, tiszta gondolat, jön elő az élet, a legszebb ajándék…

Micsoda földöntúli erővel bír egyetlen, ártatlan mosoly…

Azt kérte tőlem a "szakember", hogy írjak valamit. Őszintén. Kendőzetlenül, ahogy a szavak kiperegnek belőlem. Mesélek. Néhány hete annyi örömöm akadt, hogy a kórház ablakából szabad, önfeledt, egészséges galambok röptét bámultam megkönnyezve a szabadságukat. Akkor még csak álom, és Hajnika sziklaszilárd hite volt csak, hogy újra járhatok... Ma még csak "kórházi szabadságon", de már a kertben hallgattam a rigók füttyét. Állva, álmodozva, a saját álmom megélve. Álom az álomban. Ahogy Szabó Lőrinc mondaná... Vagy Krúdy Szindbáddal. A Huszárik filmből: "élet, élet, de jó visszatérni beléd...

Ordít a socialmedia, hogy a két évig tartó pandémia, meg az orosz-ukrán háború után megérkeztek az idegenek! Az amerikaiak ugyanis most már rettentő magas szinten sem tagadják, hogy lelőttek négy valamit, és ebből kettő esetében az sem zárható ki, hogy földönkívüli repülő izék voltak. Kettő meg kínai kémballon...

„Megmondtuk!” – kurjantják a világhálóra a mindent is tudó tudorok, akik egyébként a mai napig meg vannak győződve arról, hogy a COVID-teszt is igazából IQ teszt volt és csak az ment át rajta, aki nem vett fel oltást, a többi meg úgyis megy a levesbe…

„Megyek én is a levesbe!” – mert én tényleg hiszek a tőlem okosabb orvosoknak, virológusoknak, szaktekintélyeknek, most is elhiszem, hogy ez az influenza rokon vírus, az első formájában a „túlreakciók” következtében simán okozhatott halált. A John Hopkins Egyetem oldalán ebben a pillanatban azt írják; 6 854 371 ember halála írható  COVID vírus számlájára. Még akkor is őrült szám, ha 8 milliárdan éldegélünk a bolygón…

Megyek a levesbe, de azért még sétálok Csőszék felé  a Rákóczi utcán és nézem az éppen kitisztult februári eget és a lelőtt „izékre” gondolok. Arra gondolok,  hogy az USA és Kína olyan versenyfutásba kezdett, amitől újra és még inkább fontos lett az „űr”, a Hold, meg a Mars is!  Mert hirtelen minden is kell, ami ott fent található; hélium-3 (fúziós erőművek üzemanyaga), lítium (akkumulátorok gyártásához elengedhetetlen alapanyag), arany (ezt nem kell magyarázni...) meg isten tudja micsoda, amiben az egyelőre senki földje Holdacskánk gazdag. És azé lesz, aki először megy fel érte, aki először kitermeli és hozza haza, majd értékesíti, itt a kék ég alatt. 

Az megvan, hogy egy tonna hélium-3 piaci ára jelenleg olyan 16,5 milliárd dollárra (közel hatezer milliárd forintra) rúg? Tetszik érteni? Tetszik érteni, miért lett hirtelen olyan fontos ismét az űr, miért lett fontos, hogy Holdra szálljunk, hogy kínai büfé helyett, Mennyei palota épüljön odafent, hogy állandó (bányász)bázis legyen egyetlen égi kísérőnkön?

És tetszik érteni, hogy a fortélyos félelem hogyan igazgat? Hogy a földönkívüliektől, meg a sárga veszedelemtől való rettenetes félelem azt jelenti, hogy sok száz és ezermilliárd dollárt pumpálhat az Államok a kutatásba és fejlesztésbe, mert az istenadta nép simán megszavazza. Mert fél… A zöld lényektől és a COVID-ot is exportáló kínaiaktól egyaránt.

És ilyenkor de jól jön a facebook, az insta, meg a tik-tok nemzedék, akik simán, kanyar nélkül veszik be, hogy az USA földönkívüli izéket lőtt le…  

Én meg sétálok a kék ég alatt és arra gondolok, hogy a földönkívüliek szeretik-e a bort, tudnak-e Jézusról, meg a Jóistenről? Vagy legalább tudnak-e ultizni, unózni, esetleg Fifázni, activity-zni, hogyha egyszer egymás mennénk vacsorára, akkor tudjunk valami értelmeset csinálni…

Egyébként meg csak simán hülyék vagyunk. Legyen szó vírusokról, ufókról, tömegtájékoztatásról, tömegmanipulációról… Hülyék vagyunk. Gyerekek. Pulyák. Egyszerűek, mint a faék.

De hát boldogok a lelki szegények…

Mielőtt túlmisztikálnánk egy biológiai lény létezését, körbe kell tekintenünk a világban. Körbe kell néznünk a bolygón és látnunk kell az analógiákat és a különbségeket is. Ma, amikor néhány hét téli szünet után újranyit a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház és művész, de még a ma esti csodára jegyet váltott laikus is, ünnepként éli meg a kényszerű pauza utáni kultúrnászt, akkor újra és újra kell értékelnünk a világunkat.

Olyan öt óra lehetett, amikor a lét kényszerei felkeltettek, aztán, ahogy nyári éjjeleken szoktam, megnyitottam az erkély ajtaját és beleszimatolt a téli, fagyott éjszakába. A Hold magasán járt az égen és az első gondolatom Asimov volt, meg a két értekezése a „Hold tragédiájáról”. Aki nem olvasta vegye elő, jól fog szórakozni, ahogy a remek és művelt író számba veszi pro és kontra, mit adott nekünk, hogyan befolyásolta a világképünket, az univerzumról alkotott elképzeléseinket Szeléné-Luna.

Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy a csillagászok szerint ritkaságszámba megy, hogy egy ekkora méretű kőzetbolygó, mint a Föld, ilyen nagy holddal rendelkezzen és a bennem élő elvételt, félkész, félszerzet költő nagyot sóhajtott, mert tudtam, a Hold „vér” a „vérünkből”, kiszakadt, elszakadt része a Földnek… És mint csonkolt lábú embernek, a lelkemben éreztem a Hold fantomfájdalmát…

És először persze, mint mindig, a Logodi utcában az égre bámuló Kosztolányi jutott eszembe, aztán a többiek…

Mikor a hold kibukkan, tenger terül a földre, s a szív szigetnek érzi magát a végtelenben.

(Federico García Lorca)

Nagy a menny ablaka, süt a hold éjszaka, letekint egymaga... (Weöres)

...a hold lágy fénye a fonál, a bordás szövőszékeken, s reggelig, míg a munka áll, a gépek mogorván szövik szövőnők omló álmait... (József Attila)

Milyen csonka ma a Hold, Az éj milyen sivatag, néma… (Ady)

A hold frissen vert érem. (Faludy)

... pedig sehol egy felhő, nincs egy tenyérnyi folt, más csillag sincs ha feljő, egymaga lesz a hold, ormok és tornyok dőlnek, egymásra hangtalan, minden ránca a földnek, kisímul boldogan... (Kányádi)

Bámultam a Holdat, de az gőgös-dölyfösen rám sem nézett, kölcsönbe kapott fénypalástban eltűnni, elbújni készült, lepihenni, meg elfogyni, hogy aztán újra majd és újra az égre hágjon, újból tele legyen, újból, aranytányérrá változzon.

És arra gondoltam, hogy udvarlás, nász számos állatnál megfigyelhető, de hogy az ember, a csupasz majom, az életet, szerelmet, boldogságot, dühöt, bosszúszomjat, ölelést, csókot, mámort és végtelen szomorúságot színpadon úgy játsszon el, hogy az másokból érzést, dühöt, empátiát, forradalmat váltson ki, az úgy tűnik csak az ember sajátja, és innen indultam el, innen néztem önmagamra, a vagyok, mert fájni tud a fül, fog, a gyomortól a lét kínjaitól eltávolodva, az embert a csillagokba rajzolva érted meg, hogy nem csupán evolúciós előny, hanem valami félúton ész és szív között, valami, amit sebész szikével nem tud gyógyítani, no az a valami, az bennünk – hiszed, nem hiszed-, az isteni rész…

És még csak a Holdon sem kell járnod, hogy megértsd, megcsodáld, hogy tudd, lelked haszonélvezete a teremtődé…