Most kell. Most kell, hogy itt legyél. Csak a párna ölel. Még fúj be a szél. Szerelemmel béleltél. Te látod, lassan elmúlik a tél, s te még mindig a szádon hordod a szám; ez életveszély…

Mihályfi Luca rendel. Mármint énekelve. Tolja a dalt és nem tudok nem gondolni arra a Vidor fesztiválra, amikor a Szerelmes hal című darabban Luca édesapja Mihályfi Balázs, György Annával és Bán Jánossal úgy varázsoltak el, hogy akkor ott azt hittem, soha, de soha nem kapok ilyet színháztól. Kiss Csaba 12 Csehov novellát gyúrt össze, hogy elénk tárja a csehovizmus kvintesszenciáját és mi ültünk, boldog tekintettel, fiatal, legyőzhetetlen, halhatatlan szívvel és néztük a színpadot, ahol épp az „élet” játszott, épp az „élet” tanított és mi nem nézők, hanem az élménytől ittas, bátor diákok, „szűz-nyüvők”. Néztük a darabot és arra gondoltam, hogy állítólag Ady, egy debreceni színésznő miatt átjött a truppal Nyíregyházára, hogy a nézőtéren, tettetett unott arccal, de lázban forgó szemekkel bámulja a fején csavarintó nőszemélyt, aki történetesen a világot jelentő deszkákon jelmezbe bújva kísértette a mindig éhes férfiakat.

Mert a hirtelen jött szépség úgy, de úgy képes még a meglett férfiból is bolond, megtévedt, eltévelyedett kamaszt varázsolni. A szép nőtől kapott szerelem delej, mágia, varázslat.

Mihályfi Luca énekel. Talán nem tökéletes, de van benne valami a Nőből, meg Lilithből, mert az igazi színésznő, énekesnő, zenész, versmondó lányban mindig ott lapul Lilith, a wamp, aki lesajnálja az izgága, besózott, bolonduló férfit. Kineveti a virágokat, az esküdözőket, az öngyilkossággal követelőző érzelmi bohócokat.

Aztán, amikor az ilyen bolond helyzetekből kijön a férfi, reggel, amikor a Nap hétágra süt, és a szerelem-másnaposságtól iszonyúan fáj a feje, meg a szíve, akkor szégyellni kezdi magát, hogy hanyadszor bolondították már el… Hányszor csalta meg magát, hányszor verte át a szívét. Hanyadszor sikerült zuhanni, beszaladni a végtelen alagútba…

Szerb Antal ott nevet egy padon, hiszen megmondta, az etruszkok is tudták már, a férfi azért vágyik folyton a Nő ölébe, mert onnan érkezett a világba, és oda vágyik vissza…

Aztán Hemingway jut eszembe, aki az egész világot, de még a szerelmet is rummal gyógyította, szóval Ernest bácsi, aki azt találta mondani, hogy az igazi férfi négy dologgal tudja bizonyítani a férfiasságát:

1. fát ültet
2. harcol bikával
3. könyvet ír
4. fiút nemz…

Mosolygok. Fát már ültettem. Hajnalka horoszkópja bika. Könyvem még nincs, de helyette van blogom. A fiam meg úton…

Kezdek férfi lenni?

Geszti mondja Fridinek, hogy számos dolgot öröklünk a szüleinktől és nem csupán egy mosolyra, vagy a szem színére gondol, hanem habitusra, életvezetési sémákra, horribile dictu „kasztokra”. Majd Geszti sietve hozzáfűzi, hogy nagy erőfeszítésekkel újraírhatjuk ezeket a sémákat.

Nagyapám aki egy brigádban a nyíregyházi főiskola építkezésén is dolgozott, a maga nyolc osztályával, de kristálytiszta, józan paraszti eszével, és persze az élethez fűződött hatalmas kedvével, szerelmével állítólag azt találta mondani, ha a gyermekem nem is, de az unokám már itt fog tanulni.

Halála után néhány évvel a főiskola falai között, főként téli estéken, későn sokat hallgatóztam, ha egyedül sétáltam a körelőadóktól a kollégium felé, hátha meghallom, ahogy súg nekem valamit…

Mindhiába…

A diplomaosztón Ő hiányzott a legjobban. Jó lett volna, ha látja, ahogy a jóslata beteljesül.

Popper mondja, és ő is idéz valakit, hogy az életet csak visszafelé olvasva, retrospective értjük meg. Szoboszlai Tibi barátom, azt találta mondani, hogy az én forrongó becsvágyam abból adódik, hogy „paraszt” vagyok. Ezzel azt akarta mondani, hogy van bennem erő, energia „valaki” lenni. „Ismert”, „elismert” lenni…

És bizony, jó egy hete Szilveszter előtt, amikor a Búza téri piacon sétáltam és ismerősök és számtalan ismeretlen gratulált a házasságkötésemhez, a fejem búbjától a egészen a lábujjakig átjárt a melegség, hogy édes Istenem, honnan tudják, honnan ismernek, engem a nyírbátori gyereket, aki a síneken túlról, a Vásártér közeléből ballagott az iskolába és már 12 évesen arról álmodott, hogy egyszer talán „benne lesz a tévében”…

Az életet visszafelé olvasva ismerjük meg. Amikor kinézek erre a szürkés januári szombatra ezer dolog jut eszembe. Hogy, ha van Isten, akkor az biztosan beszélni akar belőlünk. Az az Isten, biztosan kiválaszt magának emberkéket, akikben látja a tüzet, a szándékot, akaratot, és meglehet, hogy ezeknek az embereknek néha gyenge a testük, de akkor is, úgy is „kibeszél belőlük”.

No persze még talán neki is csak nagy ritkán sikerül, hogy Michelangélókat, Adykat, Bulgakovokat, Marquezeket csiszoljon az emberiség közös, de nyers gyémántkincséből…    

Pintyezsoltikra több idő jut, mert ezek aprópénzek, az ilyet nyomtatni kell százezer, milliószámra, de talán nekik is megvan a feladatuk, rolnizva tíz kétszázas már kétezer…

Ám mivel rajongok a sakkért, azt is tudom, hogy a kellő helyen, a kellő időben, ha a parasztnak, elnézést „gyalognak” sikerül 6(!) mezőt előre lépni, akkor bizony még „vezér” is lehet belőle.

Ám, amikor a parti indul, a szerepek még kötöttek. Állnak már a bábuk, ahogy Geszti mondja, örökölve a „feladatokat”. Nyolc gyalog a harcban. De csak nekik adatott meg a lehetőség, hogy 6 mezőt előrelépve vezérekké váljanak. Csak a parasztban van benne a lehetőség, minden másnak már előre kiadták a jussát… Már jó előre…

Éppen ezért bízom benne, hogy csak egy deresedő hajú parasztlegény vagyok ezen az örök sakktáblán…

„Kivé kell válnom? Milyenné kell válnom?” – tette fel a kérdést Papp Tibor, helynök atya a vízkereszti liturgián. Közben felmutatott a Szent Miklós templom két oldalhajójára és az új, nemrég elkészült ikonok közül kettőre hívta fel a figyelmet. Az egyiken épp Keresztelő Szent János látható Jézussal, ahogy a Jordán vízével megkereszteli, a feje felett galamb száll, és megszólal az ég: „Ez az én szeretett fiam, benne gyönyörködöm…”

A másik oldalon pedig Krisztus színeváltozása látható. A pillanat, amikor a Tábor-hegyen Illéssel és Mózessel, a törvény és a próféták szent embereivel beszélget és ahol szintén megszólal az ég: „Ez az én szeretett fiam, reá hallgassatok!”

Már az iskolások is tudják, hogy a teremtés után az Isten lelke a vizek felett lebegett, majd Krisztussal az ige testté lett és ahogy a testté lett ige megérinti a vizeket, úgy az Isten közénk, a romlandó húsok világába lépett és végigjárta az emberekre kiszabott félelmetes utat; a születés fájdalmától, az elmúlás fájdalmáig. Belépett a halál birodalmába is, majd harmadnapra feltámadt.

Ám nem szeretném én az egyházfiak kenyerét elvenni, csak épp a minap néztem meg „A menü” című filmet és azon gondolkodtam, hogy hány és hány ember nézi árgus szemekkel ezt a nagysikerű mozit, anélkül, hogy értené a bibliai, vagy keresztény-katolikus utalásokat.

Szoboszlai Gyula, mesterszakács barátom a minap pedig Rómából hívott fel, hogy ő református létére ledöbbent Róma és a katolikus rítus gazdagságán. Pergő nyelvvel mondta, hogy ott könnyű megélni a hívők eksztatikus állapotát, ahogy megérinti őket az a történet, ami 2000 év óta nem hagyja nyugodni az embert.

Valóban fel lehet támadni? Valóban csak szeretni, hinni, remélni kell hozzá? Valóban elég, néhány évtized jó magaviselet az örökkévaló békességért, jóságért, horribile dictu a halhatatlanságért cserébe?

Ennyi az egész? Nincs hókuszpókusz? Eladod a vagyonod, szétosztod a szegények között, hiszel, szeretsz, remélsz és tied a végtelen univerzum egy hatalmas nagy mosollyal az arcodon?

Ennyi kell ahhoz, hogy feltámadj, hogy ne a kukacok rágják a tested, vagy egy urnában hamu formájában pihengess…

Tóta W. karácsonykor dobta le az ateizmus atombombáját, hogy milyen jó, hogy az ünnepből már csak az ajándékozás, a nagy zabálás, meg pihi maradt. Megmosolyogtam, mert én tudtam, hogy a szüleim fantasztikus halászleve után szépen elmegyek a Szent Miklós templomba, a párommal és majd érte is imádkozom. Ráfér.

Mert ha mást nem, legalább azt kellene észrevennie, hogy az európai kultúrkör a kereszténység köré fonódik, hogy Rómát az évszázadok súlya, a tradíciók, hagyományok, a közös örökségünk teszi az örök várossá. A kultúra, ami olyan, mint a fák gyökérzete, amit nem látunk, csak, ha ledöntjük, elpusztítjuk a fát magát. Olyan szépen mutatnám meg az ilyen embernek, például a gombákat, hogy egy-egy szép példány micsoda láthatatlan, földfelszín alatti telepek erőfeszítéséből bújik elő.

És mennyire hasonlít ez a kultúra szövetére… Édes Istenem. De tudom, hogy az örök balos forradalmárok az életüket teszik fel arra, hogy végre elérjenek a végső harchoz, ahol nemzetközivé lesz a világ, ahol eltűnik az én, a nemzet, a faj, csak egyetlen nagy, hitetlen, istentelen masszává válunk és minden hátrahagyva eljutunk oda, ahonnan Madách is visszahozta Ádámot, a jéghideg, embertelen űrbe…

Maradjunk annyiban, hogy a görögkatolikus papok ma is megemlékeztek arról a pillanatról, amikor Krisztus a Jordán vízében megkeresztelkedett. Keresztelő Szent Jánosról, aki pedig felismerte, itt van az „ember”, akire vártunk, itt van, akiről az írások beszélnek…

Ahogy a háromágú gyertya a vízhez ért, újból megtörtént a csoda. A Nyírségvíz Zrt. biztosította, egyébként iható, tiszta víz, szintet lépett, megszentelt víz lett belőle, amit majd a keresztelőktől kezdve a temetésekig számos helyre, alkalomra visznek magukkal a papok. Sőt ez a víz áldja majd meg az uniós beruházások kézzel fogható tégláit, ez a víz fröccsen majd szét a lakásokban, és tisztítja meg a jegyesek gyűrűjét.

„Vízkereszt van, és de jó ilyen Istenben hinni!” – fejezte be a nyíregyházi pap és a hívek egy szelíd mosollyal tértek haza, a kabátjuk szövetén, egy-egy csepp szentelt boldogsággal.

Jól zongorázott. Mozart és Beethoven volt a kedvence. Szigorú németes életet élt. Magával szemben volt a legszigorúbb, aztán maga lett a mérce, így másoknak is szigorú embernek tűnt. Pedig bent a lelke mélyén félénk, szemérmes ember volt. A „lengyel” pápa hamar megkedvelte. Korán, viszonylag fiatalon ismerték meg egymást. Korán, viszonylag fiatalon kötöttek életre szóló barátságot. Amikor II. János Pál betegeskedni kezdett, úgy emlegették, hogy a „szent” pápa utóda lehet. Ő celebrálta temetési miséjét, nyitotta meg a pápaválasztó konklávét. Aztán történetesen neki szállt fel a fehér füst.

Szigorú életet élt. A tanítást nagyra tartotta. Gyakorolta is. Jó pedagógus hírében állt. Bonnban, Tübigenben, Münsterben tanított. Regensburgan egyetemi tanszéket alapított. Jól forgatta a tollat. Mintát mutatott újságírásból is. Communio néven katolikus folyóiratot alapított.

Az igazság embere volt. Nem tűrte a korrupciót, a hazugságot, elítélte a katolikus egyház középkori bűneit.
(Giordano Bruno ekkor sóhajtott fel a mennyországban; végre!)

A sok visszaélés, és gyűlöletes elhallgatás után elítélte azokat a papokat, akik fiatalokat, gyermekeket bántalmaztak. Küzdött az eutanázia és az abortusz, a születésszabályozás ellen, és a homoszexualitást is fenntartással kezelte.

Ellenzői a szemére vették, hogy tizenévesen a Hitlerjugend katonája volt. Azt már kevesen tették hozzá, hogy nem volt más választása. Gyűlésekre nem járt, majd ahogy lehetett, bátyájával együtt dezertált. Ellenzői nem túl kedvesen „Isten rottweilerének” nevezték. Szelíden tűrte.

2013-ban úgy döntött lemond. Az újságok találgatni kezdtek. Talán túl sok dologra derített fényt? Darázsfészekbe nyúlt volna? Meglehet, hogy az igazság bajnokát, arra kérték, hogy egy picit álljon félre? Fájdalmas lett az igazság? Ő csak szelíden ingatta a fejét és mosolygott; jobb ez így.

Benedek, mint annyi más titokkal együtt, ezt is magával vitte „odaátra”. Az a pápa volt, aki Európa védőszentjéről nevezte el magát. Az, aki szerette a macskákat és még jobban az embereket.
Ma fél tíz után egy kicsivel magához szólított az Úr. Szép hosszú, tartalmas életet élt, hiszen még a két világégés között, 1927-ben született.

Görögkatolikusként azt kívánom, hogy boldog nyugalmat és örök emléket készítsen neki a Mindenható.

Holnap karácsony. Nem is. Holnap még csak szenteste. Hóra nem számíthatunk. „Zöld” lesz. Ám azt hiszem ez picit sem számít majd, csak az, hogy egy asztalnál ülj azokkal, akiket a legjobban szeretsz. Ma a Búza téri piacon ilyen mondatokat is hallottam; „nálunk hal nélkül elképzelhetetlen a karácsony.” Aztán a net feldobta, hogy a Telexes srácok Herszonban jártak. Egy ukrán hölgy a riportban az mutatta, hogy az ágyában feküdt, amikor a közelben egy rakéta becsapódott. A fal bedőlt, egy része az ágyára, de olyan szerencséje volt, hogy a romok nem temették maguk alá…

Aztán kicseréltem a hal első betűjét és átírtam a sort; „nálunk fal nélkül elképzelhetetlen a karácsony”… Ugye milyen fontosak: halak és falak…

Aztán a szüleimre gondoltam, hogy vajon számítana-e az ünnepi az asztal, ha épp ők hiányoznának és akkor eszembe jutott, hány és hány szétszakított család, magányos ember ül majd egy székben arról álmodozva, milyen jó lenne, ha sokan, vagy ha nem is olyan sokan, de legalább néhány számára fontossal együtt ünnepelni. 

Öregotthonokra, védett házakra, lakóotthonokra gondolok, ahol egészen mást jelent a karácsony, meg olyan házakra, ahol nincs meleg, nincsenek fények, ahol a karácsony is csak egy nap a sok közül…

Aztán hazaérek. Az otthon melege, az elmúlt hónapok lázas izgalma, a nagy változások sűrű illata csap meg és ünnepelni készülök. Untig ismételt hasonlat, de a lelkemben most gyertyát gyújtok… Eh… Mit gyertyát, nagymamámtól én idebent egy sparherdet őrzök, abba gyújtok be.

A sparherd egyébként is annyi, de annyi mindenre jó; meleget ad, a tetején csülkös bab fő, a gyomrában meg kipirosodik a bejgli. Nagymamám tudta, hogy egy rendes, jól kikormozott lélek-sparherd annyi, de annyi mindenre alkalmas.

És nézek majd felfelé, hogy ott abban a fenti országban, mama meg papó lenéznek-e ránk? Látják-e, hogy idelent mire készülünk, hogy újra kigyúlnak a fények, hogy gőzpárától lesz szauna a konyha.

Nagyapa és nagymama is decemberben hagyott itt minket, akkor nem is értettem, miért teszik ezt velünk, ma már értem. Mert amikor a szívünkben fát állítunk, akkor ők lesznek a képzeletbeli fenyőnk legszebb díszei…

És közben azt is tudom, hogy most már illene előre nézni. És hinni, tudok én olyan karácsonyt varázsolni majd egy még pocaklakó „kiskrapek” számára, amilyen csak a mesekönyvben létezik.

Most kinézek az ablakon és felemelem a fejem, egy régi dallam ébred meg bennem és körbe-körbe jár…

Boldog karácsonyt te cudar világ! Boldog karácsonyt te csodálatos világ!

Krisztus születik!

Hányféle születésnap létezik a világon? Micsoda távolságokat figyelhetünk meg nagy, teátrális, széles gesztusosokkal megtartott meg az apró, pici, magányos, semmitmondó között. És milyen érdekes, hogy meglehet számos ember tudja mikor született egy hollywoodi sztár, de egyetlen szomszédjáét sem tudja, a hozzátartozókét meg rendre elfelejti.

És persze ünnepeltből is ezerféle akad. Van, aki szereti ünnepeltetni magát, meg olyan ember is akad, aki szíve szerint elbujdosna a világ elől, mert neki nincs szüksége ünneplésre. Valaki utálja a meglepetéseket, mások már hetekkel a születésnapjuk előtt azon morfondíroznak, vajon mivel fogják meglepni őket a rokonok, barátok, ismerősök…   

Többször írtam már az apagyi nagyapám a születésnapokat nem igazán értékelte, mert olyan közösségben nőtt fel, ahol egy-egy János, István, Pál, vagy Bandi, Sándor, József, György napnak nagyobb tisztessége volt, mint az egyénről szóló semmi, kis ünnepeknek. A közösség ünnepe ugyanis felülírta az egyén ünnepét…

Egyetlen nappal a születésnapom előtt, bevallom én két másik szülinapra gondolok, egyre erősödő szeretettel, hittel, reménnyel. Az egyik már négy nap múlva eljön, míg a másik majd jövő tavasszal esedékes.

És abban a korban vagyok, hála Istennek, hogy biztosan érzem, mindkettő fontosabb az enyémnél. Mindkettő izgalmasabb, felemelőbb, mint az, hogy én mikor, hol, milyen körülmények között láttam meg a napvilágot…

És hiszem, hogy a vásárlási lázon, a sok-sok dugóban várakozáson, tömegben forgáson túl, december 24-én eljutunk majd a „születésnapig” is. Amikor megérezzük, hogy nem az arany, nem a tömény és nem a mirha számít, hanem, hogy tudj ünnepelni. Át tudd élni a percet, a pillanatot.

És tudom, tudjátok, az a fontos, hogy amikor a szenteste eljön, akkor nyugodtan számot merjetek vetni; idén minden eddiginél több alkalommal segítettem az embereknek, idén mindennel többször szerettem, idén minden eddiginél kevesebb embert bántottam meg, idén minden eddiginél többször érintett meg a jóság, a remény, a szeretet lágy, földöntúli simogatása.

A többi meg… Szóra sem érdemes…    

zene: Bing Crosby: Have yourself a Merry Little Christmas...

Hajnalban a Rextorante Peti tépett disznója ébresztett. Tudtam én, hogy vigyáznom kell kezdő kondástanoncként. Mert minél később falod be a disznót, az annál hamarabb ébreszt fel. Kitörni készül, szárnyas álmokat kerget benned. És micsoda álmok ezek! Mintha a Velencei-fesztivál összes alkotását egyetlen másodpercbe kellene belesűríteni.

Az a történet megvan, amikor a császár megjutalmazza a bölcs rabbit, aki egyetlen szóba tudta sűríteni a Szentírást? Egyetlen szóba…

Szerinted melyik az az egyetlen szó, amibe belefér az egész Biblia? Azt sem tudod, hogyan kezdődik a Könyvek könyve; „In principio creavit Deus caelum et terram…”

Szóval jön a rabbi és egyetlen szóba sűríti a Bibliát. Gondolj bele! Ha az életed egyetlen szóba kellene foglalni, melyik szó lenne? Az óra négytizenhármat mutat. December van, Karácsony hava, engem meg egy befalt disznó nem hagy aludni. És álmodom. Álmomban meg Komár László énekelt. Egy ősrégi dalt. És az agyam hibátlanul játszott le a szambát:

Kék öböl, narancs vitorlák,

alkony, ég s az óceán.

Sós szelek a dalt sodorják,

s a parton egy barna lány.

Szóval az álmomban, amire már nem emlékszem, hol játszódott, nyár volt és szólt a zene. A kék öböl. Most ne nevess. Mégiscsak álom volt ez. Nem több, de nem is kevesebb. A tépett disznó korábban kelt, mint én szerettem volna, vagy le sem feküdt aludni és énekelt. Én meg még mindig azon gondolkodom, hogyan szólna az életem egyetlen szóba sűrítve? 

Nézek ki az ablakon. Még sötét van. Hosszú órákig lesz még sötét. Nem június ez. Hosszú hetekig lesz velünk még a tél, a hideg. És neked egyetlen szóba kellene belepréselni egy édesen-szomorkás élettörténetet. Amit neked kell színezni, neked kell a hősét körberajzolni, mert senki, de senki más nem teszi meg ezt a szívességet. Nem vagy te Goethe, akinek minden szavát árgus tekintettel figyelte Eckermann és azonnal papírra vetette. Te legfeljebb a magad kismestere lehetsz, aki a Bujtost óceánnak látja, aki semmi kis szerelmeket isteninek. Neked kell pityeregni magadért és az elvetélt álmaidért, neked kell magaddal kezet rázni, neked kell magadnak színpadot ácsolni, játszani és magadnak osztod a legszebb szerepeket, elismeréseket, hogy mindig újrakezdtél, hogy minden hajnal az ablakban talált, mert hittél a fényben, az új napban, isteni kegyelemben, hittél abban, hogy az életed egyetlen szóban is lehet tartalommal teli. És ezt a szót fogod majd, mint kutya a kölykét, óvatosan szádban tartva átvinni a túlsó partra.

Ez a szó lesz, amit sztaniolpapírba a gyerekednek ajándékozol. Végül. Aztán ha okos ez a szó, akkor ő egy távoli, veled már nem törődő télben, pilinkéző hóesésben egy papírzacskóban viszi magával az utcákon és ha szerencséd van, a zacskót végül becseréli egy nyelet gönci barackra. És persze abban a zacskóban nem lesz más, mint az utolsó lélegzeted.

Hát ennyi. Könnyű kitalálni mi lesz a szó, amibe belefér az életem; giccs.

De higgyétek el, jó giccs ez…

Jó 14-15 éve kaptam egy beszélgetős műsort a Nyíregyházi Televízióban. Egyik nap, az a szerencse adatott meg nekem, hogy a könyvtárban „turnézó”, csángó költőnő Iancu Laurát „láthattam vendégül”. Beszéltünk származásról, csángó sorsról, Erdélyről, Nyugat-Európáról, Magyarországról, női szerepekről… Aztán, azt találtam kérdezni, hogy mennyire büszkék az otthoniak rá? A szülei boldogok, hogy ismert költőnő lett az anyaországban?

Erre azt felelte, hogy igazából nem… Csönd lett a stúdióban. Visszakérdeztem; miért?

- Az én szüleim, akkor lennének boldogok, ha nagy Mercdesszel, sok gyerekkel, gazdag férjjel mennék haza. Mert akkor tudnák, hogy jól megy a sorom, meg boldog vagyok!

- De, hát a pénz nem boldogít – vágtam rá a közhelyt.

- Szerinted – felelte Laura. - Ahonnan én jövök, ott igenis boldogít, mert annak „szaga” van, az látszik. Akkor tudja a szomszéd, meg az utca is… A nagyokosság meg nem látszik rajtad… Attól még lehetsz csóró…

Eszembe jut az is, amikor Dzsudzsák Balázs egy, akkor 130 millió forintot érő „Lambót” tört össze, amikor épp hazafelé jött Nyírlugosra…

És eszembe jutott, hogy 2019-ben egy szép március délután átvettem a vadonatúj SUV-om, aztán másnap megkaptam a megyei sajtódíjat, és a harmadik nap meg eltörtem a bokámat, hogy tudjam, hol a helyem…

Nekem ez jutott eszembe, erről a képről, ahogy a zöld Lamborghinit megállítja a hegyi úton szemben közlekedő juhnyáj.

Hogy van, amikor meg kellene állni, van, amikor el kellene gondolkodni, sikerről, arról, honnan indultál, hová jutottál. És ha nem tennéd meg, akkor majd az élet küld neked alkalmasint egy érdekes beszélgetőpartnert, bokatörést, vagy egy nem várt juhnyájat…