- Vértes kincse! – sóhajtottam fel, miközben a kis homokfutó belefúródott a nyíregyházi éjszakába. A móri borra gondoltam, ami annyira ízlett.

- A vagy te, kincs! – felelt nevetve Gyula bátyám, aki a két nagyfröccstől, meg ugye a cigánymeggy pálinkától kipirulva, a gyeplővel a lovat noszogatta. Neki száraz, tokaji furmint, nyíregyházi szódával. Semmi más. 

- Nem fél, Gyula bátyám? – kérdeztem, mert én bizony igen féltem, hogy a pálinka és a bor házassága, ez a két bogyós gyümölcs majd lebirkózza az öreget és beleborulunk az árokba, úgy gurulva kétfelé, mint két, zöld üveges Durbints sógor.

De a ló csak futott, a két kerekű homokfutó pedig pattogott, akár egy nikkelbolha. Egy pillanatra azt képzeltem a csillagos éccakában, hogy görög harcos vagyok. Szekerünkkel a perzsák ellen vonulunk. Gyula bátyám igazából makedón, mint Nagy Sándor. Ő hajtja a kocsit, mi pedig valami vert perzsa fejedelmet üldözünk.

„Fut, robog a kicsi kocsi, rajta ül a Haragosi” – írja majd a valahol, valamikor a költő, én meg mondogatom magamban. 

Futunk, robogunk a gaz lator perzsa után. Védjük a várost, védjük a demokráciát, az athéni nőket, férfiakat, gyermekeket, az athéni iskolát. Védjük Szókrátészt, Plátónt, Arisztotelészt. Mindazt, ami fontos, ami érték, ami érdek nélkül szép.

Fut a kocsi a tölgyek, hársok, szilek, akácok között. A fák most harcosok, akik küzdenek, csak mi robogunk, hogy utolérjük a gaz perzsát, aki túlerővel támadt ránk, de nem gondolt bele, hogy a szív és az ész, a dac, a féltés, a hit az igazunkban megsokszorozza az erőnket.

- Gyí te! – legyinti meg az ostorral a szép almás-deres paripát Gyula bátyám.

Majd hirtelen lefékez. Csörög-csattog, nyikorog az éjjeli erdő tőlünk. Majd kiesünk a kocsiból, látom, ahogy előreborultam, közelről látom hogy a ló verejtékezik, csatakos, megcsillan rajta a telihold fénye.

- Nézd! – int a fejével az öreg az ég felé. – Látod? A telihold olyan, mint a szépasszony szépsége teljében. Nekem minden teliholdról egyetlen nő jut eszembe. Itt Nyíregyházán pillantottam meg. Fiatal voltam és azt hittem enyém a világ. A nőkről nem gondolkodtam. Csak úgy voltam velük, mint a levegővel. Nélkülük nincs szívdobbanás, pulzus, élet. Nélkülük csak unalom van, végtelen tél, halál. Jaj, tudod is te milyen egy asszony szívét elnyerni. Egy asszonyét, akit vár az ura, aki kötelékben él, aki béklyóval jár az utcákon és az arca körül, apró, csak a magam féléknek látható szomorúságból gyúrt felhőcskék lebegnek. És néha esőcseppekkel pettyezik a szépasszony porcelán orcáját… Ej ez a Nyíregyháza! Szent hely ez! Mert nem csak itt hozott világra anyám, hanem mert itt ismertem meg a legnagyobb tüneményt ezen a bolygón a szépasszony szerelmét.

Ittam a szavait. A lábam között őrzött demizsonért nyúltam. Felemeltem.

- Ha meg nem sértem, Gyula bátyám… - nyújtottam feléje.

Az öreg nem is nézett rám. Elvette a demizsont, és mint aki épp a Szaharát kelte át egyetlen korty nélkül, kitámasztotta a gigáját és döntötte magába a bort. Innen értettem meg, hogy nem a telihold, nem az erdő, nem is Nyíregyháza, de még csak nem is a bor, hanem az a szerelem számít és semmi más.

A világ egyik legszebb tengerszemét Budapesttől, és Nyíregyházától is mintegy háromszáz kilométerre találjuk. Ez nem egy szubjektív mondat, ha valaki rákeres, talán meg fog lepődni, hogy a Morskie Oko, azaz a Tátrában található, lengyelül csak nemes egyszerűséggel Halas-tónak becézett csodát a világ 10 legszebb fekvésű tava között tartják számon. A matematikusok szigorúan a tényeknél maradva így jellemeznék; 1395 méter magasan, a felhőket és a környező 2000 méter körüli csúcsokat visszatükrözve tündöklik a 862 méter hosszú és 566 méter széles tengerszem. Legnagyobb mélysége eléri az 51 métert, amit csak a benne élő Sebes- és a Pataki-pisztrángok tudnak igazán élvezni.

(Tessék nekem megbocsátani, hogy a Tátra szlovákiai oldalán a Csorba-tó is eszembe jusson, ha már a szépségről lenne szó, mert Fejes Endre Hazudósa szerint, ebbe a tóba járnak fürödni a (hulló)csillagok…)

De térjünk vissza a lengyel oldalra! A budapestieknek Poprád, a nyíregyháziaknak az energiaínség miatt, már Csütörtökhelynél már érdemes elhagyni a pályát, és elindulni a csodás, Ausztriát idéző csúcsok irányába.

(„Szepescsütörtökről” remélem a Felvidéki Mesemondó is ír majd néhány keresetlen szót, már csak a lenyűgöző, gótikus Szent László templom és a Szapolyai-kápolna miatt…)

Guruljunk a Tátrai Nemzeti Park felé, magunk mögött hagyunk olyan csodás kis, hetyke helyeket, mint Tátralomnic, meg Zár, ami szintén megérne egy-egy misét, de minket hajtson a vágy, hogy azt a tavat lássuk, amit Szent II. János Pál pápa is felkeresett, méghozzá illő módon - (tudtommal)-, gyalogosan.

A határ szlovák oldalán Javorina található, cseppnyi hegyi falu néhány ház, meg boltocsoka, lengyel oldalon pedig csak egy árva, rég elhagyott határállomás, ami a keresztségben Lysá Poľana nevet kapta. Ha valóban látni szeretnénk a Halas-tavat, akkor itt már a parkolás gondjával kell megküzdeni. A Morskie Oko ugyanis valóságos zarándokhely hegyi turistáknak, meg a kíváncsiskodó tömegeknek.  A lengyelek és szlovákok mellett, ugyanis a fél világ idejár, hogy megpillantsa a csodát!

Ennek megfelelően a határ mindkét oldalán parkolók állnak rendelkezésünkre. Az ingyenes a menő, mindenki így szeretne parkolni, sokszor csak az az út mentén a tó felé, de sok helyen a megállni tilos tábla, meg a rettenetes „elszállítjuk” kiegészítő jelzés figyelmeztet, ha ott akarod meglelni az autód, ahogy hagytad, akkor tartsd be szabályokat! Ünnepnapok és hétvégék kivételével persze megpróbálhatunk a tóhoz legközelebbi parkolóban is megállni, ami nem pénzkidobás, de a hatalmas mérete ellenére sem mindig járunk majd szerencsével, mert itt évszaktól függetlenül tényleg sok-sok emberre kell számítani.

Ha leparkoltunk, akkor elő egy kényelmes cipővel. Nem muszáj méregdrága túracipőbe beruházni! Akár végig aszfalton is el lehet a Morskie Okóhoz bandukolni, de hogy kényelmes legyen abban biztos vagyok, mert legideálisabb parkolás esetén is 20-22 kilométeres gyalogtúrára készülhetünk! Ha most valaki meghőköl, akkor oda-vissza számolva!

Az okosak visznek magukkal egy csinos kis hátizsákot pakolnak bele némi csokit, vizet, esőre, hóra (évszaknak megfelelően) készülve extra cuccot is. Amikor így nekibuzdultunk, akkor kivehetjük az autóban addig csak méltatlankodó „apostolok szamarát” és felülhetünk a hátára.  

Persze nem csupán gyalogszerrel indulhatunk a tóhoz. Ha leparkoltunk, kifizettük a felnőttek számára meghatározott 8 złoty-s belépőt a nemzeti parkba, akkor egy lovaskocsira is ülhetünk és vigyorogva nézhetjük a sok gyaloggalopost, ahogy fújtatva küzd a fene hosszú kilométerekkel. A gurál kocsisok felfelé 50, lefelé 30  złoty-t kérnek a kocsikázásért. Azaz, összesen 80 pénz a fuvar, és közben mosolyogva csodálhatjuk meg a vérbeli túrások (a bakról nézve persze a csórik) megvető pillantását.

Bevallom, mi amatőrként indultunk neki a hegynek. Októberi hétvégén, egy manierista délután érkeztünk meg a határhoz és viszonylag közel a nagy parkolóhoz tettük le a kocsit, ingyen, okosba. Fél liter Coca-Cola, bankártya, Euro volt velünk. A Kedves pulóver, mellény, farmer, túracipő, bőr hátizsák felszereléssel, jómagam farmer, túracipő, technikai póló, felette hosszú ujjú vízhatlan, cipzáras technikai „izével” felszerelve, vigyorogva indultam neki az „ugyanmár” túrának.

Nagyképűen azt mondogattuk, hogy néhány hete simán lesétáltunk, egy este is vagy hat kilométert, mit nekünk az a hegyi 20! Az alföldi emberek gondatlanságával, nagyképűségével vágtunk neki, látva, hogy szó szerint kicsitől nagyig, Jóska, Sára, Tercsi, Fercsi, Kata, Klára és valahány név a naptárba, mind nekivág…

Ballagnak a lovaskocsik is, lefelé inkább galoppba, mindenki boldog, aki megy, aki jön mosolyog, szép az idő, ráadásul még pólóban indulsz, simán meglesz, ugyanmár…

Az első három kilométer még csak-csak. Nem győzöl betelni az őszbe forduló természettel, az egy hete leesett hó, olyan a hegyek tetején mint a porcukor, az enyhülés miatt olvad is, a patakok kisebb folyócskává híznak, fotózol szakmánba’, mintha fizetnének érte és elönt az gyöngéd boldogság. Ám valahogy, nem is olyan soká, lihegni kezdesz, a 100 méterek is lassulnak, így két nagy kanyart levágva a kövekből kirakott, Gyűrűk urában látott, egérút-lépcsőket választod, és lóg a nyelved, mint Plútó kutyának, el is bizonytalanodsz, mikor érünk már oda!?!

De a tó nem adja könnyen magát! Nem jön az egy cseppet közelebb! nem jön eléd. Mohamed megy izzadva, gyalog a hegyhez, tóhoz. Megy? Gyalogol? Kutyagol, vánszorog, csoszog, kolbászol. Az okos óra mér, de minek, te minden kanyar mögött látni véled a célt, hogy ott vagyunk már, de aztán jön Törpapa, hogy nem, még nem. Újból, nekivágsz, nekidurálod magad, az óra szerint is nemsokára… De jön a kijózanító tény, egy táblán is jelezve, hogy ha ügyesen gyalogolsz, akkor már csak 50 perc…

Micsoda??? Még 50 perc??? Még egy óra? Két óra 20 perc menetke után? Nem úgy volt, hogy már mindjárt ott vagyunk? Túl százezer fenyőn, ezer kis patakon, kismillió emberrel találkozva, tucatnyi lovaskocsi elől kitérve. Láttad fél Lengyelország gyalogoló lakosságát, Gdnasktól, Rzeszowig, százezer gomba és katángot hagytál magad mögött, figyelted a csúcsokat, a sárguló lombullató fákat, az örökzöld erdőt és még mindig 50 perc… Igazságtalanság! - ordítja a talpad, bokád, térded…

Reményt igazából az ad, amikor a felső lovaskocsi fordulót eléred. Itt az út lejteni kezd, egy csinos kis menedékház fogad, sörözővel, hűsítőkkel meg az ücsörgéstől és persze a csapolt lengyel sörtől széles mosolyú sorstársakkal. Ám akkor még nem tudod, hogy onnan is legalább vagy nyolc kanyar, meg 25-30 perc a séta…

Hallom az olvasó a kérdését; megéri? Sőt! Kötelező! Mert maga a tó, a magas csúcsok ölelésében a világ egyik legszebb látványa. Nem kétséges, nem túlzás, nem költői széptevés, hanem a teremtett világ tökéletességéről regélő, remekbe szabott csoda… Itt gyűlik össze a hegyre zúduló víz. Ide csorog a hólé, a gleccserek vize, itt ebben a tökéletes hegyi tükörben nézegetik magukat a csinos és túlsúlyos felhők, a hiú csúcsok, a reppenő madarak, a mindig éhes medvék, és a piperkőc hiúzok. Itt kérik meg a szép lány kezét, a parton, itt fényképezkedik a szép ara, a büszke vőlegénnyel és ide érkeznek meg a fáradt és a fáradhatatlan turisták, hogy beszippantsák a tökéletesen tiszta levegőt, lehűtsék homlokukat a jéghideg vízzel, nézzék a pisztrángokat, és készüljön millió és millió fotó az instára…

Nem, nem lehet betelni a látvánnyal, az érzéssel, és tudom, ha korábban érkezünk, ha bírnánk, akkor tovább lehetne menni, mert itt tó mögött is tó lakik, az igazán profiknak meg Tengerszem csúcsról pedig megannyi kisebb- nagyobb tavacska látható. De most ezzel, a Halassal kell szerelembe esni!

A kopár csúcsokkal, a büszke, sudár fenyőkkel, a tűlevelű bokrokkal, az eget tükröző kristálytiszta vízzel… Itt kell szerelembe esni a Tátrával, túrázással, itt kell kimondani Faustnak a pillanathoz idézve szavait; verweile doch, du bist so schon. És a szép olyan kis butácska, ostobácska szó, arra, ami ott fent, 11000 méter hegymenet után fogadja az egyszeri alföldi gyereket, meg a babáját…

Ahogy a felső kocsifordulónál, itt a tóparti menedékházban sincs terminál, csak a készpénz lenne a király, szóval marad a lónyál, már ami maradt a kólából, meg az önmagunk ostorzása, hogy a kocsiban otthagytuk a jóféle ásványvízt…

És még lefelé is 11 ezer méter a túra, még akkor is, ha lefelé gyorsabb, könnyebb, kedvesebb. Lefelé már az út is gurít, küld, segít. De egy méterrel sem lesz rövidebb. Semmivel. Ugyanannyi az, így is, meg úgy is. Közben pedig alkonyodni kezd. Az októberi este gyors, mint a zuhany alatti, reggeli szerelmeskedés, a pólós, indiánnyári melegből hirtelen lesz egy „dekellettvolnaegypullóver” sóhaj.

De megembereled magad, száz méterenként nézel az okosórára, hátha tud valami okosat, de az csak mér rendületlenül, mutatja a számokat; még 7, még 6, még 5 kilométer…

A vége már töksötét. A babám megjegyzi, hogy az a néhány bolond, aki most megy felfelé, az tuti vámpír, mert tejfehér is az arcuk, bolondok is, ahogy a sötétben poroszkálnak, meg nem is törődnek velünk, csak mennek a telihold felé, mint valami megbabonázott vérfarkasok és most kellene sietni, mert mi van, ha észreveszik, hogy mi nem egy vérből valók vagyunk, akkor nekünk végünk! Nevetek. A kedves énekel, szórakoztatja magát. Micsoda szórakozás ez; vonszolódva gyalogolni és nézni ahogy egymás után gurulnak el a lovaskocsik, csattog a lovak patája, és a félhomályban szánakozva fitymálnak le azok, akik inkább fizettek, de ők nem igen fognak még egyszer ilyen túrát bevállalni!

Csak ne fájna annyira a lábam. Néhány napja még a bőrgyógyász próbált valami csodát művelni vele, inkább kisebb, mint közepes méretű sikerrel. De ha a Kedves bírta, akkor én is! Csakazértis!

Most, hogy írom ezt a néhány sort, sajgó talppal, már most visszamennék, már most nekivágnék, ebben az estében is, aztán ott aludnék a tó partján, hogy ott érjen a hajnal, hogy ott legyek megáldott, ahová a pápa is gyalog indult el.  

A Morskie Oko lengyel zarándokhely. A szent, lengyel pápa miatt talán egy picit olyan is nekik, mint nekünk Csíksomlyó. De ettől eltekintve természeti csoda! Ehhez kétség sem fér. Ha bírod, ha van lábad, vagy ha egyszerűen csak van 80  złoty-id a lovaskocsira, akkor el kell oda menned. Kötelező! És persze a lengyel Athénban, Zakopánéban szállj meg, élvezd a várost, ezt az izgő-mozgó, hömpölygő alpesi világot, aminek a mindenfelé, földi örömöt kínáló sétálóutcája legalább olyan híres, mint a környék maga.

Na jó, Zakopanéról majd egy következő posztban írok, mert még 1986-ban kötöttünk életre szóló barátságot a várossal. 

Olyan még soha nem volt, hogy ne fogyott volna el a pálinka. Aztán ha egy palackkal sem maradt, akkor kivártuk míg újra érik a gyümölcs, aztán cefréztük, főztük, csepegett, ittuk. Kivártuk. Itt volt az íze a szánkban, mint nagy szerelmeké. Mint a csóké, aminek soha nem szabad lett volna véget érnie. De az is elfogyott. Mint az utolsó üveg gönci barack.

Hívtuk a surányiakat, hátha… Kedvesek voltak. Mindenki azt emlegeti a gönci barackot. Mindenki is. A barackot. Mit az ötödik pecsétben, amikor Márkus László alakította Király László, viszi a szegyet. Haza. Azaz csak vinné, de a hús a húshoz a szeretője elkunyerálja. A csodálatos szegyet. A dús mell, az éhes női test ellopja a szegyet…

Ilyen az ember. Tudja, hogy egyszer vége lesz, egyszer elfogy a még a  legjobb pálinka is, aztán csak néz, kunyerál, keresi azokat, akikről hiszi, nekik még van…

De rossz álom ez! Persze, hogy van még pálinka. Még a legjobból is. Aztán, ha nagy a baj, tán még gyalog is nekiindulok a Beregbe, ahol a rendőr jön eléd, ah elkóborolnál, ahol rudliban repül az út felett a csodaszarvas!  

Tudod fura ez, ma akárhány cikket olvastam, mindegyik azt ordította, hogy itt van vége a jóvilágnak, Franciaországban a híradókban az időjárás után energia-hírek is lesznek, hogy hol várható „áramkimaradás”… A dízel elfogy a kutakról, mert a gyáraknak kell, aztán vagy ad a muszka gázt, vagy sem. Állhatsz, mint Bálám szamara, többet ér majd egy sparhelt, meg egy jó vastag kabát, mint száz méregdrága ájfon.  

Eszembe jut Románia, hogy az ottani ismerőseink nem használták a kádat, mert víz csak akkor volt, ha éppen úgy akarták. De inkább nem úgy akarták. nem cseppent abból az armatúrából semmi csak a rozsda. 

De tudod, egész nyáron azt írták, hogy most van vége a világnak, 100 napig esőt sem láttunk, aztán talán visszajött szabadságról a Jóisten és ránk nézett, öntözött is... Mert ez a szeptember felkerült a valaha mért legcsapadékosabb kilencedik hónap 10-es listájára…

Tudod, a csoda nem az imádsággal érkezik, nem is akkor, amikor várod, hanem, amikor a legnagyobb a szükség, mert egyre többet tanulom, hogy a csodához olyan mélyre kell menni, ahol még talán ember sem járt, lélek sem, szív sem, és ha megmaradsz, ami voltál, az a kócos kis diák, aki tudott hinni, remélni, szeretni, akkor tán megtörténhetik a csoda. Tán. De erre mérget senki nem vehet. Mert a csoda az olyan isteni kegyféle...

Ez van. Nem kell ezt sokat rágni. Az ember persze időnként beleborzad mennyire semmit sem ér a tyúkszaros kis élete, hogy egyik nap még álmodozik, meg tervez, aztán a valóság, a szükség, az élet úgy rúgja rá az ajtót, hogy már jöhet is a pap az utolsó kenettel. Ennyi volt. Nincs több kisjány, meg pálinka, meg barátok, nincs több jó zene, nevetés, tánc, meg lepedőakrobatika.

Te! Én holnap megindulok a hegyek felé. Tudod, gyerekként is megtanultad, hogy a havasok látványa elveszi a világ bűneit. Elviszem az összes imádságot, fel a hegyre, aztán most éppen sántikálva addig megyek, amíg meg nem lelem a Jóisten tükrét és belenézek, hátha megpillantom a kaporszakállast, meg a Krisztust, és mindig nevető Szentlelket. Majd etetek galambot.

Te én viszek magammal egy kis göncit, aztán ha jókedve lenne az Úrnak, csak megkínálnám. Olyan ez a gönci, hogy még az Úristen is csak cuppogtatná! Felviszem én az összes szerelmet a szívemben, az összes reménységet, felviszem az összes kis kincsem, kéz a kézben, megszeppent vigyorral. Ha bírjuk, ha bírja és aztán ücsörgünk egy kicsit az ég alatt ott a magasban, a tó partján, oda ahová a Hazudós is el-eljárt az álmában.

Aztán lejövök a hegyről, komótosan, ahogy Mózes és majd tudom mit kell tennem, akkor már pontosan tudom, nálam lesz a kőtábla, a maradék barack, meg az két kis Kincsem.    

Mi a tiéd a világból? A szippantásnyi levegő? A falat, melyet te rágsz, nyelsz és csillapítod gyomrod sötét savjait? Mi a tiéd a világból, egy pillanat, amire majd vénülő fejjel gondolsz, hogy ott, akkor... Mert ott, akkor nem is sejtetted? Mi a tiéd a pillanatból? Édesanyád meséje, egy cserépkályhánál melegített dunyha, nagymamád rántott húsa? Mi a tiéd a világból? A gyermekkor íze? Egy szerelem, ami akkor sem múlik, ha elmúlt? A kedves ragaszkodása, amikor azt mondják neked: szeretlek…

Mind-mind semmi… Amikor egyszer csak azt mondják, nézd ez a csepp ember a véredből a véred, génedből a géned, ez a csepp ember, aki épp úgy akar, épp úgy remél, aki épp úgy szeret…

Vagy nem is úgy, másképp, de a szemednek, szívednek kedvesen. És állsz, mint a Bálám szamara, hogy a Biblia ezt olyan sokszor írta, édesapám, édesanyám olyan sokat mondogatta…

Mi a tiéd a világból? Semmi. Egy csöndes, napsütötte augusztus délután, egy forró leves, egy kávé, egy pillantás, egy lélegzet, egy álom, amit már nem csak te álmodsz, egyedül. És a remény, a várakozás, ahogy a fájdalom, a könny és a sarokban felejtett öröm, mind elmúlik, csak az a valami nem.  

Sóhaj. Vágy. Egy dallam, ami a füledben rak fészket… Egy csók íze. És annyi, de annyi imádság. Úttalan út… És még azon túl is, egy ösvény.

És akkor a világ megáll, egy pillanatra mindenki kiszáll, elmosolyodik, biccent és akkor tudod, itt és most minden rendbe jött, minden, ami eltörött összeáll, cserepekből váza, szilánkokból újra dobbanó szív, és morzsákból hitféle jellegű kenyér… Egy pólya, egy kiságy, meg benne valamiféle rácsodálkozható, rajongható élet. 

Ébredtél már úgy, hogy ez már nem a te életed? Hogy nem te döntöttél így, ahogy folyik, ahogy történik, ahogy változik? Egyetlen döntés sem a tiéd? Fékeveszetten történik egy teljesen ismeretlen, hátborzongató forgatókönyv szerint. Nem tudsz tervezni, még néhány percre sem, nemhogy napokra, hetekre, hónapokra? Szóval élted már úgy az életed, hogy képtelen voltál irányításod alatt tartani?

Igen? Vagy még nem?

Most képzeljétek el ugyanezt nagyban! Tegyük fel százmilliós nagyságrendben. Százmilliók esetében. Az unióban például, több mint 500 millió ember él...

Érettebb fejjel megéltem már néhány közeli és távoli háborút. A bőrömön is éreztem, milyen az, amikor egy árfolyam soha nem látott számokkal tör rád. Ám, ami most történik a világban pontosan olyan, mint amikor a székely bácsit elviszik repülőzni. Tetszik ismerni; na erre nem gondoltam! Arra senki sem gondol, hogy minden is a nyakába ömlik.

És ezt látom most a magyar és az uniós kormányok lépésein. Ezt látom az Egyesült Királyságban, vagy szerte Európában. Olvasom, hogy például a török infláció az idei évben elérte a 83%-ot!

És ötletelést látok. Kevés közös gondolkodást, inkább érdekek, pártok, ideológiák mellett politizálnak a „nagyok”, a kisember meg csak néz, mint a moziban. Rettegve, száját eltakarva nézi a filmvásznon a horrort. Csak ez a horror az élete, a pénztárcája, a megélhetése, meg a családja jövője. Ez a horror ott van a levegőben, a nem így mondtukban, a rezsiszámlában, a tőzsdei árfolyamgrafikonban, a nyelvbotlásban, a gyermekvállalásban, a nyaralásban. Ott van a megfőzött ebédben, a 18 fokra "fűtött" hivatalban, a "belihegésben", a „zárva” táblában, a leépítésben, az elbocsátásban. Ott van a parkolóautomatában és az internet zűrzavarában…

Amikor a történelemkönyvek azt írták, az első világháború benne volt a levegőben, nem értettem a kifejezést. Nem értettem, hogyan ünnepelhették az emberek, hogy mehetnek ágyútölteléknek, golyófogónak. Most talán értem. Van olyan szint, amikor már minden is mindegy, mert lemegyünk a poklok poklára, ahonnan csak a romboláson, az embertelenedésen keresztül vezet út… Ezért küld háborús jóvátételi jegyzéket Lengyelország Németországnak, holott a "Bizottsággal" van igazi vitája. Ja, hogy a "Bizottság" igazából egy Németország-Franciaország tengely? Talán nem véletlen, hogy éppen ezért egyesek már az unió bomlását vizionálják. Közben pedig tankokat, fegyvereket, bombákat küldenek egy "testvérháborúba", megoldásként.

Tetszenek emlékezni a versekre… „oly korban éltem én…” Meg a másikra; „Szivemet a puskatus zúzta,/Szememet ezer rémség nyúzta,/Néma dzsin ült büszke torkomon/S agyamat a Téboly ütötte.”

Furcsa látni, hogy a megszokott kis világunk, de még az unió eresztékei is recsegnek ropognak, furcsa látni, ahogy a nagyhatalmak egymással játszadoznak, furcsa látni, hogy vélt vagy valós indokok miatt kirobbantott háborúk következtében milliók kényszerülnek menekülni, ezrek és tízezrek hullanak a csatatéren, és keservesedik a helyzet a hátországokban, de még ott is, ahol minden emberi logika szerint békének kellene lennie…

Azt látom, hogy a világ fékeveszetten, kontroll nélkül kezdett száguldani és nincs ember, nincs hatalom, nincs fifika, amely képes lenne megállítani.

Csak megy a porhintés, a sebtében hozott döntések súlya alatt nyög a világ.

És persze mit sem tudunk a valóságról, az igazságról, mert azt pillanatról pillanatra torzítják, manipulálják.

Német Balázs mondta Gulyás Mártonnak; „nincs hír”. És valóban különböző olvasat van, narráció, prezentáció van, felolvasás van, vélemény van, befolyásolás van, szekértábor van, politika van, meg választás, meg hatalom, meg hatalommal való visszaélés. Szerte és mindenütt.

És akkor a kisember, mint Pogány Judit a Legényanya végén, mint Kányádi a Halottak napja végén (ha netán eszükbe jutna elvenni az egyetlen megmaradt ektronunkat is), mint Vörösmarty naivan az Előszóban (Majd eljön a hajfodrász, a tavasz…) letérdel, kérlel, bízva fordul az Istenhez, a tavaszhoz (húsvéthoz) imádkozik, amikor talán már túl leszünk a leghidegebb hónapokon, amikor már túléltük a legsötétebb éjszakán, hogy egyszer csak belátjuk…

És tudom, hogy Kányádi azt is írja; „A ló s az eb beledöglenék, az ember beleszokik…”

De azért én bízva-bízom, hogy az ész, meg a szív, - ahogy Barinkay énekli a Cigánybáróban-, hogy az ész, meg a szív egyszer csak felülkerekedik és túl jón és rosszon, az ember rádöbben, hogy nem a pénz, nem a vagyon, nem a profit, nem a hatalom, hanem a szeretet, az élni és élni hagyni hozza el az új Aranykort…

Csönd van. Nem. Belül a lelkemben van finom, simogatható csend, harmónia és nyugalom. Kint hagyom, hogy egy zongora szóljon. És azon gondolkodom, hogy az idei népszámlálás lehet az első, ahol a rendszer kibékíthetetlen ellenzői, az összeesküvés elméletek fanjai és a mindig (is) tagadók összefoghatnak és leleplezhetik a leleplezhetetlent… A nincset...

Most majd kibújik a szög a zsákból, hogy felhasználhatják a lakásunk, az életünk adatait, mert majd megtudják, hány szobában, hány négyzetméteren élünk, hányan vannak oda bejelentve, mikor érettségiztünk, mi a legmagasabb iskolai végzettségünk…

A nagy dühösek most mutatóujjukkal fenyegetnek, hogy inkább arra lennének kíváncsiak, hogy mivel fűtünk! Csendben mondom, erre is rákérdeznek, mondjuk arra valóban nem, hogy miből lesz rá lóvé, ha elszállnak (vagy már elszálltak?) az árak, de tényleg megkérdezik, hogy gázzal, távhővel, fával, vagy csak úgy belihegjük-e a szobákat… Na jó, ezt az utolsót nem teszik fel…

A mindig tagadók azt mondják, minek válaszoljak, úgy is tudják, ha nem akkor meg Pegazus! és ordítják, hogy a kémszoftver már tudja, telepítve és úgy is tudnak itt már mindent; váltok-e minden nap fehérneműt, és vettem-e vajat legutóbb. A drágábbikat...

Közben meg ma is ezer olyan oldalra kattintottak, ahol éppen adathalászok gyűjtögették a vásárlási szokásaikat, rosszabb esetben még a PIN kódjukat is megadták… Nyomtak egy "kendikrást", simán megtudták, milyen teafőzők voltak előző életükben és persze olyan oldalról rendeltek árut, ami a barátaik címlistájára is kíváncsi volt. Mert, hogy a multi mindent is tud rólunk, az tök rendben van...

Ilyen lettünk. A nemzettestünk, a társadalomszövetünk egy része ilyen, mindig háborog, tolja izomból a dackorszakot; „hát nehogy mán”!!!

Nekik mondom, bevallom; igazatok van, én is beépített ember vagyok, ezért írom ezeket a sorokat…

Ja! Nem! Egyáltalán nem!

Csak hiszek egy országban, ahol a statisztikai hivatalnak szüksége van tízévente a polgárok adataira. Hiszek a KRESZ-ben is, hogy megadod nekem az elsőbbséget, ha nekem van elsőbbségem. Ez tudod ilyen, hiszünk egy országban és tudjuk vannak kötelezettségeink, és persze joggal várjuk el azt is, hogy legyen iskola, ahol tanulhatunk, hogy legyen tanár, orvos, meg statisztikus, ha pedig bajunk lenne, értünk jöjjön a mentő.

Ez a lényeg, hogy az ország, valahogy működik, dobban a szíve, él, adatokat gyűjt, mert hiszem, hogy ez így működik!!!

Te miben hiszel? Hogy mindig rosszabb, meg összeesküvőbb, meg piszkosabb lesz? Te ezt adod a gyerekeidnek? Hogy dacolni, háborúzni, ellentmondani kell, mindig a barikádon? Mindent is az összeesküvés szemüvegén keresztül? Akkor is harcolsz, ha nincs is csata, béke van és Érted dolgoznak?

Kérlek! Jogod van hozzá, de azokat, akik másban hisznek, kérek mindenkit, hogy ne felejtsék el kitölteni a NÉPSZÁMLÁLÁSI kérdőívet, ha tudják neten, ha nem, várják meg a kérdezőbiztosokat…

Mivel görögkatolikus vagyok, itt is írom, ne legyetek némák; írjátok oda, ha hisztek, ha van felekezetetek, vállaljátok fel, hogy katolikus, református, evangélikus, unitárius, zsidó, hitgyülis akármi… Bátran!

Szerintem, ez nem is olyan nehéz? Vagy?

Popper idézi fel a Belső utak könyvében, hogy a jaipuri maharadzsa egy napon odavezetett három vakot egy elefánthoz és arra kérte őket, mondják el, milyen az elefánt.

Aki a lábát fogta meg, azt mondta az elefánt egy oszlop. Aki a hasát simogatta azt mondta, hogy egy fejjel lefelé álló kupola az elefánt, aki pedig az ormánya végét érintette meg azt mondta, az elefánt egy bőrredő…

Azt hiszem így vagyunk az ország gazdaságával is.

Jaksity György szerint az IMF már itt ólálkodik az ország határain és csak arra várnak, hogy mikor hívja őket segítségül a kormány, akkora a baj. 

Közben a LEGO Nyíregyházán 53 milliárd forintból fejleszt, mert úgy látja, hogy nekik áll a zászló. Nem foglalkoznak energiaárakkal, háborúval, atomfenyegetettséggel, pedig a fröccsöntőgépek árammal működnek. Tegyük hozzá, hogy a magyar piac nekik Kismiska, és napelemekben gondolkodnak.

És akkor csak a LEGO-ról beszéltünk, mert soha nem látott léptékben fejlesztenek a multik Magyarországon, országszerte.

Egy vendéglátós, (éttermes, esküvői helyszínes, szállodás) ismerősöm azt mondja, félnek az év végi „zuhanástól”, de a nyár olyan volt, mint a "nagykönyvben" meg van írva.

A vállalkozó ismerőseim sem érzik még a recessziót, egyelőre pörög a piac, ők a bizonytalanságot inkább a forint árfolyamában látják…

Az ingatlanosok nagyon jó évről számoltak be, bár hozzáfűzik a „rezsidémion” jól belepiszkált a 70-80 millió forintos 100-150 négyzetméteres, új építésű otthonok értékesítésébe, mert a kisebb, olcsóbb, fenntarthatóbb lett a menő, de az év első felére ők sem panaszkodnak.

És persze beszélek olyanokkal, akiknek az elmúlt évek sem okoztak sok örömöt, tegyük fel kultúra és entertainment volt a bevételi forrásuk és ők most szívják a foguk. Ahogy a kisnyugdíjasok, és az infláció, vágtázó árak miatt épp leszakadni készülő alsó-középosztály tagjai.

Nagy a bizonytalanság a közszférában. Mindenhol azt kérik az állami, önkormányzati cégektől, hogy spóroljanak. Egyelőre ne az emberen, hanem persze a rezsin. Nagy a bizonytalanság a kis-és közepes méretű vállalkozásoknál, akik azt mondják, télre bezárnak, elküldenek minden alkalmazottjukat, aztán majd meglátják a tavasszal.  

Nagy a bizonytalanság. Kicsit olyan minden a gazdaságban, mint ez a szeptember, ami nem tudja, hogy november akar-e esetleg lenni.

Egyetlen dolog biztos csak, hogy a humort a szeretet egy speciális formájának érzem. Azt látom, hogy aki őszintén gurulva tud önmagán nevetni, aki képes szeretetből másokat megnevettetni, az mennyei alkalmazott. Nevessetek magatokon és ne feledjétek, ettől csak rosszabb lesz, na de hát who cares!?!

Orosz György, tanár úr, olyan érzékletesen ábrázolta számunkra a germán istenek legendáit a Bessenyei György Tanárképző Főiskolán, hogy ahhoz képest minden Thor film unalmas és feledhető.

Akkor is, most is Nyíregyházáról néztem a világot. A 9/11-en, a 2008-as nagy gazdasági világválságon, pandémián, de még az uniós csatlakozáson innen voltunk, és eszünkbe sem jutott, hogy a Loki majd orosz családnevet választ magának, amikor Fenrirt ráengedi Ukrajnára.

Akkoriban még sokat olvastam, most többet írok. Tudom, tudom magas labda. Fordítva kellene. Turgenyev, Tolsztoj, Csehov voltak a kedvenceim. A Tavaszi vizekbe, a Kreutzer-szonátába és a 6-os számú kórterembe voltam szerelmes és bölcsészként állítottam, az oroszoknak a maguk földszagú, avitt, vagy inkább avas világában sokkal nehezebb erkölcsi magaslatokat állítani, mint egy franciának, olasznak, angolnak.

Reymont-Solohov-Szabó Pál tengelyben éltem, már csak azért is, mert jól emlékszem, hogy apám úgy adott a Velencei-karneválra zsebpénzt, hogy egy héttel korábban még a pótkocsiról szórtuk a Kanyáriéktól beszerezett marha- és lótrágyát, a rendszerváltás után visszakapott egyhektáros szíjparcellára.

Kézzel vetettünk, kapáltunk, kézzel szedtük a krumplit, törtük a tengerit, aztán beültem Orosz György német irodalom órájára és germán istenekről álmodoztam. Odinról, Thorról és Freyáról. Berlinról, Stockholmról, Oslóról... Ha lehunytam a szemem én voltam az aki az Agip kút címeréről a 41-es aszfaltjára szálló, hatlábú, lángot okádó farkast legyőzi…   

Hogy mi (is) a Nyugat része vagyunk, azt leginkább Ady, Kosztolányi, József Attila, Szerb Antal, Ottlik Géza, Sarkadi Imre ébresztette fel bennem, hogy aztán tudományos szaktekintélyek is bizonyítsák, a gének szintjén a turáni örökség is elkeskenyedik és helyette a Közép-Európai dagasztóteknő kerül elő.

Csörsz-árka, a Pannon-limes, aztán István keresztény királysága is a Nyugat, a nyugatos értékek védelmében jöttek létre. A „turpis et diabolica: huj! huj!” helyett. És miközben a levédiai, meg a karosi sírokban is fellelt keresztény gyökerű medálocskákból készülnek csuda kis kiállítások, tudom, hogy a lóháton közlekedő vereckei-magyarok is elámultak, amikor kalandozásaik során egy-egy csinos nyugat-európai várost megláttak és Jézusban, meg a feltámadásban hittek.

Adynak Párizs volt a Bakonya, és amikor a Gare de L’estről kigördült a vasparipa, az arca fehérebb lett, mint a svájci hegyek. Haza kellett jönni. Onnan mindig nehéz. Kányádi Bécsben, az Ágoston rendiek templomában találkozik a tömegsírba dobott Mozart szellemével és gondolkodik el a magyarság sorsán, Széchenyi az angliai kirándulások hatására dönti el végképp, hogy áldozni kell az országra, Janus Pannonius nem csak nyugatos műveltséget, de még pajzán epigrammákat is hoz Itáliából. Jókai Sándorja is Párizsban tanulja meg az asztalos szakma csínját-bínját.

Hölgyeim és Uraim! A Duna a Fekete-erdőben, a Tisza meg a Kárpátokban ered és bár egykor limes hasította ketté Pannóniát és Szittyaországot, attól ez az ország Bártfától Fiuméig, Farkaslakától Pozsonyig Európa volt, a maga néha bumfordi, néha poros, saras ábrázatával. Európa volt akkor, amikor István minden tíz falutól keresztény templomot kért. Európa, amikor a tatárok, törökök ellen harcolt, amikor Corvin Mátyás arról álmodott, hogy nagyapja után német-római császár lehet. Európa, amikor a reformációt államvallássá emeltük a Tündérkertben. Európa, amikor a törököt kiűztük, amikor a Habsburgoknak az életünket és vérünket kínáltuk, amikor 1848-ban a polgárosodás mellett álltunk ki, amikor 1956-ban a szabadságot hirdettük. És Európa, amikor 1989-ben fityiszt mutattunk a moszkovitáknak.

Hogy most az arab gyökerekkel rendelkező, de Marseille-ben iskolába járó kislány nem érzi magáénak azt a La Marseillaise-t, hogy a németországi török nem tud Lutherrel mit kezdeni, hogy a Koppenhágában letelepedett hindinek mit sem mond Kierkegaard neve, az már egy másik szint.

Álltam a milánói és a kölni dóm előtt, imádkoztam a Notre Dame-ban, ácsorogtam a Westminster-apátság előtt és a minap épp a Pócsi-búcsú után mosolyogtam el a gábor-cigányokon, akik szőnyeget kínáltak a sokadalomnak. Görögkatolikus vagyok. Bennem összeér Bizánc, Athén és Róma. Magam vagyok a kapocs. Magyarságommal Kelet és Nyugat között, de legyen bár száz és száz aranyozott hagymatornya Kijevnek, nekem az „aranyról” Prága jut eszembe, meg Hrabal, ahogy Pepin bácsival sörözik.

Goethe, aki végül a konyhalánnyal élte le az életét, Schiller, aki imádta a rothadó almákat az íróasztalán. Descartes, aki otthagyta a svéd királynő udvarát, mert bár az állás jól fizetett, de utált korán kelni…

Ez a sok-sok betű egy kategorikus imperatívusz! Az önazonosság felmutatása. A hitbizomány. Az örökség. Az elköteleződés.

És akkor tessék már elfogadni ennek a klubnak a szabályait, tessék már felébredni, véget vetni hagymázas kelet-szagú bolondozásnak. Tessék egy Mozart albumot bepattintani a playlistbe, tessék nyitott szemmel utazni Dalmáciában, a Felvidéken, Erdélyben, kifényezni az épített örökséget… Amit sváb, oláh, tót, rác, horvát, szlovén, örmény, görög, zsidó és persze magyar együtt rakta össze.

Aztán lehet itt honfoglaló tarsolyt, cifra szűrt, Bocskait, meg a Jóisten tudja mit magunkra ölteni, de szépen be kell látni, hogy a tagadás, a kuruckodás ennek az országnak még jót nem hozott.

Nagyot mosolygok, hogy már a futballpályára is elvisszük a vélt, valós igazunkat és ha sarokkal is, de győzünk a berlinszagú „szász-porosz” felett. Teszem hozzá csöndben, a futball is 100%-ban nyugati találmány…

1.

Fogalma sem volt, hogyan mondja el a feleségének. A gyerek nyolchónapos, a megtakarításuk elfogyott, felfalta a falánk, jeges tél, meg a rezsidémon. Ma meg kirúgták. Csoportos leépítés. Egy ideje lebegtették. „Ha közben történne valami, akkor nem, akkor majd meglátják.” A multicég okosai azonban osztottak szoroztak. 66 embernek kell mennie az első körben. Hatvanhat fő. Hatvanhat rubrika. Aztán majd újra számolnak. Ballagott a szélben, piros, könnyű sálját táncoltatta, mintha valami balesetet jelezne.

- A személyes csőd, az nem valami baleset? – nyeldeste a kérdést és valahogy nem érdekelte, hogy valami daraszerű hull a fejére.

Fogalma sem volt, hogyan közölje a feleségével. Amikor belépett az ajtón a nyolchónapos kisfiú üvöltött, az anyja csitította. A gyerek csúnyán megfázott. A takonykór ráment a fülére, egy kis zsák forró sóval igyekeztek csillapítani a fájdalmait, nem sok sikerrel.

- Hát veled meg mi van? – kérdezte az asszony. Fáradt, karikás szeme most úgy nézett ki, mint valami sötétbe vezető alagút.

- Semmi – felelte a férfi csöndesen.

- Te is rosszul vagy? Csak nem koronavírus? – kérdezett vissza az asszony, aki fél kézzel a gyerek orrát tisztogatta egy papírzsebkendővel.

- Nem – felelte a férfi, mintha ez lenne az utolsó mondta. – Kirúgtak.

- Teljesen? – értetlenkedett a feleség. A kérdés abszurditása egy félmosolyt csalt a férfi arcára.

- Teljesen. Tulajdonképpen teljesen – felelte.

- Akkor már holnap nem is kell bemenned? Az nem is baj! – pergett a fiatalasszony nyelve, mint akit megütött a szél. - Mert azt ígérted, hogy holnap elmegyünk bevásárolni…

2.

- Szóval a nyakunkra jösztök? - kérdezte halkan az öreg. A fia mögött az asszony, karjában az üvöltő, kisírt szemű, taknyos gyerekkel. – Téged kirúgtak. Munkátok, pénzetek nincs. Most idejöttök, hogy segítsünk. Mintha eddig nem segítettünk volna! Mit vársz még tőlünk? – tárta szét a vénülő, szikkadt karjait.

- Olyanok vagytok, mint a cigányok! – csapott közbe az anyja, mint valami vércse. – Amíg volt, addig kellett volna spórolni. De ti nyaralni mentetek, meg vacsorázgatni. Annak a gyereknek ruha kell, cipő kell, aztán ha iskolába megy… Annyira felelőtlenek vagytok! – korholta miközben egy nagyobb edényt úgy sikált, hogy fájjon a zománcnak.

- Mi lesz a lakással? – kérdezte az öreg. – Nem lehet kiadni albérletbe?

- Most nem kell senkinek albérlet… A fűtést minimumra állítottam, hogy a rendszer na fagyjon el. Amit lehetett kikapcsoltam – felelte a fiúk.

- Faltól-falig lapostévé, padlófűtés, jakuzzi! Erre volt eszetek! – folytatta az öregasszony. Ilyen fajta volt, mint a vén tyúk, aki minden jércébe, kiskakasba belecsíp. Ettől érezte jobban magát.

Az öreg intett a fiának, menjen vele. Kint megállt a féleresz alá szépen felrakott, embermagasságú tüzelő előtt. Intett a fiának, hogy tolja ide a furikot és igyekezzen telerakni.

- A nagyobbik szobába pakoljatok. Anyád a felújítás után is a pincében aludt. A kazán mellett, most is ott fog – azzal megfogta a baltát és az élét vizsgálta. Rég nem használta. A balta közelében kapák, ásó, lapát, gereblye. Szerszámok.

- Még jó, hogy a fődet nem adtuk el! – tette hozzá.

- Arra gondolsz, hogy beleállunk? – kérdezte a fia.

- Majd ti! – mutatott a fiára nagy komolyan az öreg. – Úgy, ahogy anyáddal, annak idején. De hisz emlékszel? Munka mellett kapáltuk a tengerit, vetettük, szedtük a krumplit. Majd most ti jöttök, ha enni akartok!

- Nem félek én a munkától… - felelte a fiú bizonytalanul.

- A bolond semmitől sem fél! Gyereket csinálni se, meg magát kirúgatni se! Biztos nagy volt a szád, ott is! – az öreg szigorú tekintete, mint a vallatólámpa fénye az arcába fúródott. - Van dughagyma, vetni való krumpli. Majd most bizonyíthatsz! Mi már öregek vagyunk, bírni nem fogjuk.

A fiú rakta a furikot. Az apja egy-egy darabot a halomra helyezett. Nem állta meg, hogy ne kritizálja; - Még ezt sem tanultad meg rendesen. Vidd a pincébe, és tegyél a kazánba belőle, de halkan, mert anyád kiabálni fog. Még most sem állja a nagy meleget. Tegnap is nyitott ablaknál aludt! – tette hozzá az öreg.

A fia tolni kezdte a furikot. Az öreg bekapcsolta a zsebrádiót; „Az infláció soha nem látott szintre lépett. Egymillióval nőtt fél év alatt a munkanélküliek száma…” Ugyanazzal a mozdulattal ki is kapcsolta.

Nézett a fia után. Ma először elmosolyodott. Eszébe jutottak egy réges-régi regény utolsó mondatai; „Életben kell maradni. Élni fog ő is, mint a patkányok a romok közt. De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami.”